A nagypapa mosolyogva dől hátra a székében, miután egy forrasztólámpával feketére sütötte megkötözött, ordító áldozata mellkasát, és nosztalgikus hangon kiönti a szívét: hiányzott neki ez a rostonsültes illat. Ó, semmi különös, csak az emberi természet tart őszinte önprezentációt, haladjanak nyugodtan tovább. Az izraeli író-rendező páros, Aharon Keshales és Navot Papushado (Rabies) új filmjét Tarantino a 2013-as év legjobbjának kiáltotta ki, és nem is nehéz megérteni, hogy mi vitte rá erre. A Big Bad Wolves koromfekete humorral, a torture porn felé kacsintgatással (de CSAK annyival) és abszurd helyzetkomikumokkal önti nyakon mindazt a morális dilemmát és idegtépő thrillernarratívát, amit nemrég a Fogságban igyekezett vérkomoly keretek közt hasznosítani.

Egy különösen kegyetlen, pedofil sorozatgyilkos öldösi a környék kislányait egy izraeli városban – a gyerekek megkínozva és fej nélkül kerülnek elő. A feltételezett tettest, az iskolai tanár Drort egy brutalitása miatt felmentett rendőr, Micki fogja el, hogy kiverje belőle a levágott fejek hollétét, de sírásós-oroszrulettes társas foglalkozásukban meglepi őket az egyik áldozat apja. Gidi mindkettejüket egy frissen, és direkt erre a célra vásárolt rozoga, erdőmélyi házba viszi, ahol a rendőrnek alkut ajánl: beszélgessenek el együtt a gyerekgyilkos szarházival. A férfimunkához van minden, ami kell, pince, szék, pisztoly, kalapács, fogó, türelem és elszántság. Na, ja, valahogy sose lesz jó vége annak, ha a „beszélgessünk” felszólítás olyasvalakinek a szájából hangzik el, aki kínzóeszközt tart a kezében.

Ahogy a Fogságban, a Big Bad Wolves is bizonytalanságban tartja a nézőt (és a karakterek egy részét is): az utolsó pillanatokig nem tudjuk, hogy Dror tényleg gyilkos, vagy csak a körülmények egyre szarabbul festő, és egyre többet vérző áldozata. Ezúttal azonban az információ késleltetése nem annyira a suspense-t és a morális gordiuszi csomót erősíti, mint inkább azt a rusnyanagy, gonosz vigyort szélesíti, amivel az alkotók a témát tálalják. Olyan az egész film, mint Kilgore alezredes megjegyzése a reggelről és a napalm szagáról.

Gidi (Tzahi Grad óriási az elvileg gyászoló, de egyébként totálisan érzéketlennek tűnő, sziklaarcú, fenyegető mosolyú, pragmatikus apa szerepében) nem is tagadja, hogy örömét leli Dror kínzásában, és több van itt szó a bosszú édes ízének kiélvezéséről. A később érkező, „beteg” fiának (mert valamilyen ürüggyel le kellett ráznia a szülőket) levest hozó apja cirka két percig hitetlenkedik a kínzókamrává vált pincét látva, aztán visszazökken régi katonarutinjába, és már fogja is a forrasztólámpát.

Beszélgessünk. Ó, az emberi természet.

Ahogy a kínzás (ujjtörés, kalapáccsal simogatás, körömletépés stb.) nem túl vérbő, és főleg nem elnyújtott, de kényelmetlenül reális és kis, hirtelen adagokban robbanó explicitása oldódik a sötét humorban, a néző azon kapja magát, hogy meglepő felszabadultsággal röhög egy ember tortúráján, holott még csak abban sem biztos, hogy bűnös-e egyáltalán. Igen, a Keshales-Papushado duó úgy játszik a közönségével, mint a cica a gombolyagával (a karakterek viszonya is folyton változik), és félreértés ne essék, pontosan azt és akkor fogod érezni, amit és amikor az alkotók akarják.

Már a nyitójelenet emocionális kontrasztja is figyelemreméltó (boldog gyerekek lassítva játszanak bújócskát baljós zenére), az ugrás a tipikus, de gyerekkel frenetikusan kiegészített „a felettes lehordja a nyomozóját” jelenetről a lefejezett kislány holttestének megtalálására felkavaró és groteszk, de a film hangulati bravúrja a kínzásmaraton folytonos, triviális okok miatti megszakításában csúcsosodik ki (pl. telefon az aggódó anyukától). Ritka a thriller és a komédia ilyen ördögien gonosz és okos, meglepő, vicces és eredeti kombinációja.

Az főleg ritka, hogy ezt a fajta tartalmat ilyen megfontolt, elegáns formába öntsék – már-már a Coen testvérekhez méltó attitűdről van szó. A Big Bad Wolves kellemesen mellőzi a hasonló zsánerkeverékek harsányságát és hivalkodását, az abszurditásokra és véletlenekre felfűzött cselekmény magabiztosan, de lassan csordogál, a kamera nyugodtan és határozottan követi az eseményeket, a zenének eszében sincs rájátszani a komédiára, és a színészek is érett (egytől-egyig kiváló) drámai játékot hoznak, a vaskos humor teljes figyelmen kívül hagyásával.  

Ez a megközelítés a film tágabb témáját is jól szolgálja: a történet szépen (illetve, ha a minden magyarázat nélkül, lóháton kétszer is megjelenő arab szomszédot vesszük, akkor olykor kissé szájbarágósan) ágyazódik bele az izraeli állapotok kontextusába, azazhogy a folyton valamiféle félelemben élő országban mindenkinek megvan a maga bazinagy gőzkieresztő szelepe, és senkit sem kell sokáig figyelni, hogy észrevegyük a benne lévő sötétséget.

Márpedig az emberi természet árnyoldala mindig keresi az alkalmat a kitörésre.

A Big Bad Wolves, ha nem is az év legjobb, de mindenképpen a leggonoszabb filmje, a szerzői és a zsánermű legszerencsésebb típusú találkozása.