Társasjátékok szempontjából ragyogó évet hagytunk magunk mögött. Bebizonyosodott, hogy nem túloznak a szárnyaló aranykorszakot kikiáltó megállapítások, hiszen soha az életben ilyen magaslatokban nem volt még a társasjáték-ipar, és hasonlóképp mi, Homo Ludensek sem voltunk még így elkényeztetve. Természetesen nem eszik forrón a kását, ha picit bekukkantunk az ominózus „szakma” szoknyája alá, ott már fedezhetünk fel réseket a pajzson – de hát ez mindennel így van, nincs is mit csodálkozni rajta. Rengeteg új játék jelent meg, a Print and Play játékok, köszönhetően az otthon is rendelkezésre álló mini-nyomdának (képszerkesztő progi plusz színes nyomtató), a berkeken belül külön elismerésnek örvendenek, a BoardGameGeeken például rendszeres versenyek keretében mérkőznek meg a kreatív elmék, ráadásul nem kevesen, és látványos eredményekkel. A nagytestvérek háza táján sem kell félteni senkit, köszönik, megvannak, habár egyre kevesebb az egyedi, eddig sosem látott ötlet, vagy mechanizmus, ezeket lassan nagyítóval kell keresni. A játékok nagy része újrahasznosított, vagy „kölcsönvett” ötletekből nőtt ki, amit gyorsan leszögeznék, nem kell rossz néven venni – mindig van hova fejlődni. Ez a fejlődés egyértelműen látható, elég egy pillantást vetni a jelenleg is futó, vagy sikerrel zárult Kickstarter projektekre: tucatszámra készülnek a miniatúrás játékok, a határ pedig lassan a csillagos ég, pillantsunk csak a Cthulhu Wars kétszázötven dolláros árára (persze ennyi pénzért nem kevés cucc jár). Az idei év bejelentései eme tendencia töretlen menetelését jelzik előre, kérdés, vajon meddig tart ki a lendület? De ne legyünk borúlátóak, használjuk ki, és lubickoljunk a földi örömöket nyújtó kínálatban, amiből jócskán nehéz volt 10 játékra rábökni, hogy „toptízes”. A szabályok a tavalyiak, vagyis a lista próbál átfogó lenni, széles képet nyújtani, persze elkerülhetetlenül szubjektívan. Íme.

CARNIVAL ZOMBIE

Első áldozatunk egy kooperatív gyöngyszem. A stílus népszerűsége mit sem csökkent, így aztán a tervezőknek bőven van lehetőségük zsonglőrködni az újításokkal. Erre remek példa a Carnival Zombie, aminek a háttérsztorija is elég egyedi: a velencei karneválból kell kis csapatunknak menekülnie, ugyanis az évszázadok óta szunnyadó Leviatán, aminek a hátára Velence felépült, ébredezni kezd, egyszersmind élőhalottak légióját zúdítva a városra. A karakterek éjjel szedett-vedett búvóhelyeken húzzák meg magukat, nappal pedig óvatos előrehaladással igyekeznek kiutat találni az őrületből. Többféle útvonal és különböző finálék teszik még változatosabbá a játékot, amit egy picinyke ügyességi rész is feldob: a leölt zombik bábuit egy apró platformra kell leejtenünk, és amelyik lepotyog onnét, az rögvest fel is támad. Piszkosul jól eltalált grafikája hab a tortán, kóstolása ajánlott.

RELIC

A Fantasy Flight Games már jó ideje csücsül a Warhammer 40.000 jogokon, ám az ultra-nehézsúlyú és kétszemélyes Horus Heresyn, no meg egy könyvtárra elegendő szerepjáték-könyvön kívül nem izgatták magukat, hogy bármi érdemlegessel előrukkoljanak. Tavaly aztán megtört a jég: a népszerű és egyszerű Talisman rendszerét felturbózva kiadták a Relicet, ami ugyan alapjait tekintve egy roll&move (kábé Ki nevet a végén?), ám sikerült annyi plusz mechanizmust és egyéb szórakoztató jelleget belepakolni, hogy egy rendkívül jópofa játék szülessen belőle. Az Istencsászár Birodalmának egyik közismert „katonáját” irányítva igyekszünk legyűrni az aktuális főküldetést, ám ahhoz előbb számtalan kalandot és harcot kell megvívni, szerepjátékszerűen fejlődni karakterünkkel, jobbnál jobb cuccokat zsákmányolni, hogy a többiek előtt érjünk be a Káosz szemébe, és így egyedüliként váljunk bajnokká. Mindezt a W40k überhangulatos világában. Könnyed kikapcsolódás, változatos küldetések, helyzetek, és a megszokott FFG-minőség. És nem győzöm hangsúlyozni, Warhammer 40.000!

LEGACY: THE TESTAMENT OF DUKE DE CRECY

Egy holland-kanadai úriember első játéka, ami végre kiadót talált magának (2009-ben Nobles of Paris néven már díjat nyert). Különlegessége okán került a topba: a tematika mérnöki pontossággal és játszi könnyedséggel simul a mechanizmusra, szinte elválaszthatatlan egységet alkotva, az ilyen összhang pedig becsülendő a játékoknál. A forradalom előtti Franciahonban alakítunk arisztokratákat, akik minél nagyobb vagyont harácsolnának össze, azt pedig minél biztosabb örökösök kezében szeretnék látni. A három generáción átívelő családfaépítés, presztízs-szerzés és szociális kapcsolatok ápolása munkás-lehelyezős és kézből gazdálkodós szisztéma keretében valósul meg, egy roppant élvezetes és előretervezős játékot eredményezve.

QUANTUM

A Quantum gyönyörű iskolapéldája az egyszerű alapötlet remek megvalósításának. Eric Zimmerman sakkszerű űrjátéka az állhatatos tesztelés két-három éve alatt kiforrott, egyedi stratégiává nőtte ki magát, mindezt úgy, hogy absztrakt magját képes volt megtartani. A Quantumban hagyományos dobókockák jelképezik az űrhajóinkat, az egyes oldalú pici, de gyors felderítő, míg a hatos már nagy böhöm pusztító. Célunk a háromszor hármas táblán lévő bolygókon elnyerni az irányítást, amit a dobókockáink, na meg a quantum-kockáink minél rafináltabb felhasználásával érhetünk el. A kidolgozásra sem lehet panasz, a szabályok nem bonyolultak, meg úgy összességében a maga merészségével üde színfolt.

SPYRIUM

William Attia neve minden boardgame geek számára ismerősen cseng, ám az úriember nem éppen a legsikeresebb tervezők táborát erősíti, sőt, sokáig úgy tűnt, a Caylus szerzőjét az egyslágeres előadók közt tartjuk majd számon. A Spyriummal, ha nem is oly zajosan, de sikerült végre kitűnnie. A játék a letisztult, minden sallangtól mentes eurogame kategóriája, azon belül pedig a még jelenleg mindig slágernek számító munkás-lehelyezős szisztéma egyik élharcosa. Steampunk tematikája ugyan bő gatyaként lötyög rajta, ám ezt nem rójuk fel hibaként, mivel a dizájn remekül adja vissza a hangulatot. Mechanizmusát tekintve a T’zolkin újító hullámait lovagolja meg, ám attól sokkal elegánsabban, logikusabban, noha zavarba ejtően steril módon. A Spyrium megosztó játék, vagy nagyon bejön majd, vagy többet látni se akarod.

AMERIGO

Stefan Feld, aki eurogémer körökben félig atyaúristennek számít (nem véletlenül), a tavalyi évben négy olyan játékkal is villantott, amik mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Közülük - Bora Bora, Rialto, Brügge, Amerigo - az utóbbit emeltem ki, mivel jellegzetes játékmenete erősen megkülönbözteti más euróktól. A játékban Amerigo Vespucci segedelmére leszünk, a moduláris terepen szigetek közt hajókázva fedezzük fel az ismeretlent, győzelmi pontokra hajtva. A Wallensteinből megismert kockatorony kavarja fel az állóvizet: abba dobáljuk a különböző akciókat jelképező kockákat, amik nem mind érkeznek le, de persze a bennragadtak későbbi körökben a rájuk eső társaik miatt lepotyognak majd. Emiatt a tervezésbe aprócska kiszámíthatatlanság is vegyül, amitől még izgalmasabb lesz a játék.

NATIONS

A svédek is beindulni látszanak, ezt igazolja a Nations sikere. Habár a civilizáció-építő típus az egyik legismertebb, a relatív nehézsúly és összetettség miatt elvétve pottyan csak közénk egy-egy darab. A Nations egyesek szerint az Agricola és az Eclipse házasságának tűnik: komplex játékmenet absztraktabb megközelítése ameritrash-jellegű tematikával nyakon öntve, résztvevőnként 40 perces játékidővel (a készítők szerint, ám ez már az Eclipsenél is sántított). A Nations-ben öt ókori kultúra felemelkedését vihetjük végbe az antik kortól egészen az iparosodásig, és az csak rajtunk múlik, hogy milyen irányba terelgetjük népünket, ám ha időközben meggondolnánk magunkat, viszonylag hamar profilt tudunk váltani, nem erőltet ránk semmit a játék. A Through the Ages képzeletbeli trónját valószínűleg nem veszélyezteti, bár az biztos, hogy felkészült kihívóként érkezett a civ-játékok ringjébe.

A STUDY IN EMERALD

Neil Gaiman, Martin Wallace, Sherlock Holmes, a Nagy Cthulhu és a Kickstarter. A Study in Emerald az ugyanezen a címen futó Gaiman-novellából nőtte ki magát, nem is akárhogy, a Kickstarteren szép sikert aratott ez az alternatív, a Mérhetetlen Vének uralta vernei világban játszódó euro-ameri hibrid. Sokan Wallace legnagyobb alkotásának tartják, amiben lehet valami, hiszen nem könnyű magáról a játékról csupán pár szóban írni. A játékosok két, ellentétes csapatot alkotnak, ám senki nem tudja, ki-kivel van valójában, lévén az identitásunkat titokban kell tartani. Akár a Cthulhuék örökös kormányzását fenntartó Lojalistákkal, akár a régi rendet visszaállítani akaró Megőrzőkkel legyünk, célunk a világ nagyvárosaiban való ténykedés általi pontszerzés, illetve pakliépítés. A játék végén az a csapat veszít, ahová a legkevesebb pontot gyűjtő játékos tartozik. A tematika őrületesen jól eltalált (szó szerint), a megvalósítás maga a nagybetűs hangulat – csak rá kell érezni az ízére.

PATHFINDER ADVENTURE CARD GAME

A Dungeons&Dragons-gyilkosként aposztrofált Pathfinder üstökösként tűnt fel az asztali szerepjátékok egén pár évvel ezelőtt, és habár nem minden tekintetben felelt meg az elvárásoknak, azóta is töretlen a sikere és a játékosbázisa. Látva az MMORPG-k miatt visszaesett hagyományos RPG-k piacát, illetve a társasjátékok térhódítását, több kísérlet irányult már arra, hogy hidat képezzenek a leginkább játékra fogékony gémerek és a szerepjátékok között. A Pathfinder Adventure Card Game kártyák formájában igyekszik végigmesélni egy fantasy kalandot, a Paizo kiadványaiból már megismert karakterek bőrébe bújva. Itt nincs szükség az Odalent moduláris terepére, annál inkább a fantáziára, hiszen mindent kártyák jelképeznek. A játék nagyon könnyen bővíthető, és szemmel láthatóan kedvező fogadtatásra talált. Aki egy kis RPG-lightra vágyik, próbálja ki.

ELDRITCH HORROR

Az Eldritch Horrort nevezhetnénk akár az Arkham Horror látens második kiadásának, mivel voltaképpen ugyanaz a nóta, mint a nagy előd esetében: Cthulhuék megint mozgolódnak, persze szigorúan egyesével, őket megállítani pedig néhány 1920-as évekbeli szerencsétlen hivatott. Még a játékmenet is nagyban hasonlít a faterra, ám annál jóval fiatalosabb, lendületesebb, csinosabb és nem utolsósorban kevésbé körülményes. Ezúttal azonban Arkham városát elhagyva kilépünk a nagyvilág színterére, ahol nyomok után kutatunk, expedíciókat vezetünk, földöntúli szörnyekkel csatázunk és persze szívunk, mint a torkosborz, mert ez a Kutulu már csak ilyen. Az Eldritch Horror remekül sikerült, minden téren hozza a formáját, a játék komponensei baromi jól néznek ki, a játékmenet változatos, egyszóval a Fantasy Flight Games má’ megin’ megcsinálta.

És mivel mindig van egy +1, következzék a ráadás:

RAMPAGE

A végére egy unortodox játék! Gyerekes grafikai stílusa mögött egy nagyon is szórakoztató társas lapul meg: kaijukkal kell lerombolnuk egy várost és minél több polgárt felfalni. Mini-Godzillánk véletlenszerűen húzott céllal, képességgel és egyszer használatos szuperképességgel rendelkezik, ami egyrészt a taktikusságot, másrészt az újrajátszhatóságot szavatolja, már ha pusztán a móka-faktor nem elég, hogy új menetet kérjünk. És mitől is olyan marha jó buli a Rampage? Attól, hogy féltenyérnyi méretű szörnyetegünket nemes egyszerűséggel ráejtjük a szintekből álló épületekre, pöckölgetjük a korongját, amin áll, a fejére rakott autókat elpöccintve becélozhatunk bármit, sőt, állunkat a fejére tapasztva elfújhatjuk ellenfeleinket. Leírva lehetséges, hogy bénán hangzik egyeseknek, de a gyakorlatban remekül működik, korrekt szabályok gondoskodnak a zavartalan és taktikus játékmenetről, mindamellett strapabíró és szép kivitelezésű.