Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

James Ellroy-sorozat: Szigorúan bizalmas

2014.01.16. 08:00 virtualdog

04_james_ellroy_szigoruan_bizalmas.jpgMondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.

Az L. A. Quartet első két kötete talán még közelebb esik a hagyományos detektívregényekhez, habár a hősökről már itt is foszlik a szimpatikusan rosszfiús, tökös modorosságokat köpködő, morálisan mégis biztos alapokon álló cselekvő férfi macsó máza, és a nyomozás lefolyása is élesen eltér a megszokottól (hosszú üresjáratok, zsákutcák, több hónapos vagy éves ugrások).

A Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) azonban már félúton található a lefordíthatatlan című White Jazz felé vezető úton (jó, jó, Fehér jazz néven hozták ki itthon...). Monoton, eltompító szakzsargon-litániák váltakoznak szűkszavúan, de testközelinek érezhető, valós időben leírt* erőszak-jelenetekkel, pergő párbeszédekkel, és persze a belső monológokkal, amelyek nélkül a rengeteg, összekuszálódó, több száz oldalon kibomló történetszál gyakorlatilag fogyaszthatatlan volna. A nyelvi dekonstrukció azonban itt még nem válik határozottan dominánssá, mint a Fehér jazz-ben, inkább csak a cselekményhez illő stíluselem. (Az Underworld USA trilógia egyébként még tovább - számomra már végképp túlzásba - viszi ezt, gyakorlatilag már nem is prózában vannak megírva: egyenesen regényvázlattá redukálják a történetet, ezeken tán még az edzett Cormac McCarthy-rajongók is fásulttá válhatnak.)

A Fekete Dália és A nagy sehol önmagukban is értelmezhető művek, folytatásaik azonban néhány pár szavas emlékeztetőn kívül nem sok segítséget kínálnak a karakterek múltjának megismerésében, márpedig a hasonszőrű, nagyívű történettel rendelkező tévés sorozatokhoz hasonlóan (The Wire, The Shield, Breaking Bad, Sons of Anarchy etc) itt is a karakterek lassú, feltartóztathatatlan süppedése adja a regények lélekrohasztó hangulatának nagyobbik (és maradandóbb) részét. Vannak, aki morálisan kopnak annyira vékonyra, hogy képtelenek értelmesen tovább funkcionálni, mások függőségüket nem tudják hátrahagyni (Ellroy ezt is első kézből tapasztalta meg), a sorsukat irányítani képtelen gyenge vagy balszerencsés karakterek pedig egyszerűen a körülményeknek áldozatul eső statiszták - csakúgy, mint a pixelhalmok, akiket gyerekkorodban GTA-val úgy kentél az aszfaltra, hogy talán észre sem vetted.

A regényből 1997-ben film is készült igazi sztárparádéval (Guy Pierce mint Exley, Kevin Spacey mint Vincennes és Russel Crowe mint White mind kiváló választás). Noha a kvartett alatt megismert karaktereket kétségkívül szívmelengető érzés a vásznon viszontlátni, az alkotásnak sem a szükségszerű rövidítés, sem a Hollywoodra oly jellemző kontrasztosítás (ővele együtt illik érezni, mert alapvetően azért jó fej, na ő viszont a rossz bácsi, pfuj!), sem a politikailag korrektté kozmetikázás (kőkemény fajgyűlölet jelzésszintűvé gyengítése), sem pedig a korhatár-besorolás miatt elkövetett szemérmes beállítások nem tettek jót a filmnek. A szálak elvarrása, a film utolsó harmada pedig kurva nagy pofára esés, mert természetesen muszáj ellenfényes happy enddel zárni.

Ellroy varázsát viszont pontosan fatalista világszemlélete adja: igenis mindenki saras, a múlt jóvátétele utolérhetetlen délibáb, a hibák kitörölhetetlenek, és csakis azért nem mondhatni, hogy mindenki a velejéig gonosz, mert az ösztöneit, büszkeségét, gőgjét és mohóságát követve a szereplők néha-néha elkövetnek olyasmit is, amivel - alkalmilag - azonosulni tudunk. Hollywood a fekete-fehér sakktáblát szereti, ám a tömegfilm fröccsöntött cinizmusa soha nem lesz annyira valódi, mint a leghétköznapibb apró megalkuvás magunkban vagy egy sunyi oldalvágás másnak. Gotham/Sin/etc City csak azért koszol össze, hogy aztán megfürdethessen és feloldozhasson (számomra még a Nolan-féle Batman-trilógia is A holló goth-romantikától átfűtött hangulatát idézi), Ellroy Los Angeles-ét a lehető legemberibb gőg és gyarlóság formázta ilyenné, így a fenti fantasztikus tájaknál jóval közelebbi rokona mondjuk egy éjjeli fél kettes Blaha Lujza térnek vagy egy csúcsszezonos hajnali siófoki stripnek, tekintve az elveszett emberek tömegét, akik semmivel sem épebbek, nemesebbek vagy gátlásosabbak, mint Ellroy bármelyik bűnöse, és húszból egyből kinézem, hogy ha megúszhatná, lopna, verne és ölne is annyit, mint ők.

De ők is ugyanúgy szoktak szerelmesek lenni, ugyanúgy küszködnek és ugyanúgy szenvednek, mint bárki más, és nehéz éles határvonalat húzni közéjük és magunk közé. Na, és igaziból ez a kurva ijesztő.

*: Krimiregények virtuális sebességének témájában lásd Umberto Ecotól a zseniális Hat séta a fikció erdejében című kötetet.

8 komment

Címkék: krimi könyvkritika noir ellroy

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr395758882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Melkor78 2014.01.16. 09:32:08

Az ügyben szeretnék tanácsot kérni, hogy jó színvonalúak-e a magyar fordítások? Vagy egyértelműen az eredetivel érdemes csak foglalkozni?

virtualdog 2014.01.16. 10:29:35

Szerintem kifejezetten nehéz James Ellroyt angolul olvasni, mondjuk Raymond Chandler-höz vagy Dashiell Hammett-hez képest, viszont teljesen más élmény, magyarul lehetetlen ezt visszaadni (beleolvastam a most megjelent Fehér jazz-be). Amúgy igényesek a magyar fordítások (A Fekete Dáliát és A nagy semmit olvastam) és hangulatosak, tehát semmiképp nem mondanám, hogy magyarul nem is érdemes olvasni!

robill760 2014.01.16. 10:42:16

@Melkor78: Ellroyt pontosan lefordítani lehetetlen, újra kell alkotni, az pedig már egyfajta értelmezés, valami óhatatlanul elvész, de szerencsés esetben a fordító ezt kompenzálja, és képes hasonló színvonalú szöveget alkotni magyarul. Az eredetiben olvasáshoz viszont esetenként a magas szintű angol nyelvtudás is kevés, mert tele van az '50-es évek mára kihalt szlengjével, aminek egy részét az internet sem ismeri.

lutánnia 2014.01.16. 15:30:11

@robill760: Ilyenkor sajnálom a magyar fordítókat :D

endberg 2014.01.16. 20:30:30

@Borbíró Andris:

Hát, én Hammettel is nagyon megszenvedtem, irgalmatlan sok a korabeli szleng kifejezés, még szerencse hogy a neten van hozzá segítség.

superben 2014.01.17. 00:53:11

Az a baj a sűrű szótárazással, hogy megöli az olvasás igazi élményét. Nagyon jó módszer, ha az ember nyelvet akar tanulni, de nem tudod igazán átadni magad a történetnek.

virtualdog 2014.01.17. 08:31:21

@endberg: Az archaikus kifejezések minden hasonló könyvben nehezek, de Hammett és Chandler folyamatos idejű, térbeli ugrálásoktól mentes, egy nézőpontot használó, forgatókönyv-szerű prózája még így is sokkal könnyebben dekódolható, mint Ellroy-é, aki sportot űz belőle, hogy (William Gibsonhoz hasonlóan általában) három szereplő szálait keverő szerkezeti felépítés követését ne könnyítse meg azzal, hogy rögtön jelzi a nézőpont-váltásokat. :

@superben: Én sosem szótárazok eredeti (angol) nyelven olvasáskor, illetve amikor Kindle-t használok, akkor oldalanként egy-két szót maximum. Szerintem is megöli, és még mindig jobb, ha néha a képzeletét és a szövegkörnyezetből való megtippelést használja az ember, mintha olvasás közben szétesik a szöveg egy szószedetre... Ráadásul én pihenésképp, fickió-fogyasztásként olvasok, nem aktív nyelvtanulásnak szánom, arra vannak jobb módszerek (pl újság - ott nem idegesít, ha nem áll össze valami, kevésbé zavaró a széteső "atmoszféra", lehet cikkeket átugrani stb).

brutalfitnessz · http://brutalfitness.blog.hu/ 2014.01.29. 13:49:15

Én még csak a Black Dahlia-t olvastam angolul. Csak nagyon stabil angollal érdemes belekezdeni és akkor sem úszható meg a szótárazás, azaz inkább wikipediázás. Ha már belejön az ember a kontextusba, nem olyan vészes - nekem Raymond Chandler sokkal nehezebb volt eredetiben.
süti beállítások módosítása