A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.

Egy gödörben térsz magadhoz. Sötétségben. Éjszaka van. Körülötted holttestek. Rengeteg. Fogalmad sincs, ki vagy, hol vagy, miért vagy. Fájdalmak gyötörnek. Sérülések borítanak. Valaki a segítségedre siet. Nem tudod, kicsoda. Emberekre bukkansz. Nem tudják, ki vagy. Félnek tőled. Gyanakodnak rád. Félsz tőlük. Gyanakszol rájuk. Magukról sem tudják, kicsodák. Csak jelek vannak. Kulcsok, megfejthetetlen üzenetek. A vadon mélyén vagytok. Nem tudjátok, hová mehetnétek. A kérdések megválaszolatlanok, az időleges válaszok újabb kérdésekhez vezetnek. A végső válasz valami olyasmi, amit nem akarsz tudni. Ha cselekszel, talán önmagad ellen teszed. Nem marad választásod: kérdezel. Újra és újra. Nem zárhatod ki, hogy csak hazugságokat kapsz feleletként. Valami baj történt. Nagyon úgy fest, hogy te okoztad. Nem tudod elhinni magadról. Nem vagy rossz ember. Legalábbis így tudod. Az alapfelállás azonban az, hogy mindent rosszul tudsz.

Gonzalo López-Gallego (Apollo 18) filmjének kétségtelen érdeme, hogy nem hagyja magát beskatulyázni, nem hajt fejet a nézői elvárások előtt, kivéve, ha hozzám hasonlóan nektek is a bevezetőben emlegetett agresszív ráncigálás, rugdalás az elvárásotok. A cselekmény csúcssebességgel pörög, a szereplőkkel együtt bolyongunk a forgatókönyv rengetegében, hogy aztán újra és újra ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk: a gödörben, a reménytelenségben. Komoly bravúr a karakterábrázolás olyan körülmények között, melyek lényege, hogy minél kevesebbet tudjunk meg szereplőinkről, itt mégis összejön: pont annyi információhoz jutunk, ami segít alámerülni, elveszni a történésekben.

Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.

Hogy egy mélyen depresszív, önmagukat és egymást folyamatos gyanakvással figyelő, súlyos amnéziában szenvedő, a kiút nélküliség illúziójában rekedt, szerencsétlen sorsú, kiszolgáltatott emberekről szóló horrorfilm forgatási helyszínéül az alkotók vajon miért éppen hazánkat választották? Rejtély. Talán éreztek valamit a levegőben. Mindenesetre hálásak lehetünk, hogy elkészítették filmjüket: a sokat szenvedett műfaj köszöni, jól van, és továbbra is tartogat meglepetéseket.