Érdekes, mennyire más lenyomatot hagy egy ijesztő film egy-egy, a félelmetes dolgoktól egyrészt óvatosan távolságot tartó, másrészt azokhoz csak azért is vonzódó gyerek még éretlen pszichéjén. Hogy mire emlékszik belőle utólag, évek távlatából, hogy mi rémítette meg benne a leginkább, akár még akkor is, ha magát a filmet eleinte nem is látta, csak hallott róla. Itt van pl. a Rémálom az Elm utcában, ami pont akkor készült, és jutott el hazánkba, amikor az efféle filmek fű alatt, másolt kazettákon terjedtek, suttogásokkal kísérve. Van, akinek Freddyről a csíkos pulóver jut eszébe, van, akinek a vigyora, másnak meg éppenséggel egy lámpaoszlop, vagy (Ördög irgalmazzon a lelkének) Gergely Róbert. És az is érdekes, hogy ezek az ijedt pöcsök most mind itt vannak felnőttként (kac-kac), és ugyanazon a blogon osztogatják gondolataikat mindenféle istentelen filmről. Nosztalgiamód on.

Borbíró Andris: Rossz alvó, pontosabban instabil álmodó voltam mindig is, és egy-egy ijesztőbb filmélmény annyira el tudta rontani az éjszakámat, hogy gyakran csak azért kellett egy könnyedebb sorozatepizóddal vagy egy regény olvasgatásával kitolni az elalvás idejét, hogy ne az éppen látott rémségek uralják az álmomat. És akkor kitalálnak egy borzalmas arcú szörnyeteget, aki FIATALOKRA VADÁSZIK ÁLMUKBAN... Még a beszélgetéseket is alig mertem hallgatni! (Sokkal előbb hallottam róla mesélni, mint hogy a filmet láttam volna, és így - ahogy az lenni szokott, lásd predatoros nosztalgiázásunkat - még hatásosabb volt a dolog.) Ilyenkor komolyan elgondolkodom, hogy szülőként óvni próbálom-e majd gyermekem tudatát a félelmektől, vagy engedem majd elkalandozni a rémítő művek világába, hogy ő is jóleső borzongással idézze fel később ilyen jellegű élményeit.

Elmeboy: Gyerekkorom videomagnója a majd tíz évvel idősebb unokabátyám volt, aki pszichológiai fejlődésemmel mit sem törődve, kiemelkedő verbális készséggel rendre megosztotta velem legfrissebb filmélményeit: hat-hét évesen ugyanúgy rutinból vágtam az Ómen, az Ördögűző, a Terminátor, vagy éppen a Rémálom cselekményét, mint a Piroska és a farkasét, bár akkoriban, főleg a beszámolókat követő négy-öt éjszakán ennek nem örültem olyan kurvára. Krüger Alfréd csínytevései érthetően még a többihez képest is borzasztó élményt jelentettek, hiszen kiválóan tudtam önmagamra vonatkoztatni, miközben jeges verejtékben fürödve, a párnámat a fejemre húzva lapultam az ágyamban. Nem elég, hogy egy gyerekgyilkosról van szó, akit ugye egyszer már megöltek, és mégis itt van, ergo elpusztíthatatlan, de a rohadékja az álmaidban vadászik rád. Ott, ahol aztán végképp egyedül vagy, és semmi esélye, hogy a sikolyaidra berohanjon Apu, felkapcsolja a villanyt, és lekenjen pár pofont a rémnek. Igazából ennek a kilátástalan áldozatszerepnek a gondolata fagyasztotta belém a szart, nem pedig a kalap, a késkesztyű vagy Freddy dermatológiailag érdekes fizimiskája, naná, hiszen ezeket nem is láttam. Ja, és lehet találgatni, kiről is álmodtam élénken azokon a bizonyos éjszakákon, miután nagy nehezen nem is annyira elaludtam, mint inkább elájultam. Innentől meg mindegy is, hogy évekkel később a tényleges filmen már csak röhögni tudtam, addigra Freddy rég elvégezte, amiért jött.

Nagy Krisztián: Freddy Krueger megint csak azon rémalakok közé tartozik, akikről én is előbb hallottam szerencsésebb(?) iskolástársaim szájából, és már azelőtt rettegtem tőle, hogy először láthattam volna „élőben”, szemcsés, tucatszor átmásolt, alámondásos kópiában. A gyerekkori traumatikus (bárhogy miképpen, az változó) emlékek közé sorolható, mint a Swamp Thing és a The Blob lenge (de számomra akkoriban borzasztóan izgató) fürdőzős jelenete, az Evil Dead erőszaktévő fája vagy Conan király trónusán görnyedő, gondterhelt alakja az első film epilógusában. Az ikonikus csíkos pulóver és a kalap jobban kísértett álmaimban, mint az ominózus pengés kesztyű, hiszen Freddy bármikor beférkőzhetett a gondolataimba, nem volt segítség, mint például Klaus Kinski Nosferatuja ellen, hiszen ott csak a nyakamra kellett húznom a takarót elalvás előtt, és már nem tudta kiszívni a véremet (legalábbis gyermeki képzeletem szerint). Nem állítom, hogy azóta nem láttam jobb, intelligensebb, rémisztőbb vagy véresebb horrormitológiát, de számomra Freddy Krueger AZ ikonikus szörnyeteg, akihez aztán minden más rémet hasonlítottam, ő volt a mérce, akihez a szörnysereglethez újonnan csatlakozni kívánó jelölteknek fel kellett érnie. Számára mindig lesz egy Casting Director feliratú összecsukható, fekete tábori székem az agyam legrejtettebb zugában.

Nemes András: Egyik legtisztább gyermekkori emlékem az, mikor biciklizni tanultam, és egy nyári délutánon, segédkerekekkel felszerelt  járgányommal, apám kíséretében kalandozni indultam a lakótelepen. Nem állíthatom, hogy nem láttam a villanyoszlopot. Nem mondhatom, hogy apám nem ordított rám torkaszakadtából, miszerint: "Vigyázz, villanyoszlop!". Nem is értettem, miért ordibál, hiszen pontosan tudtam, hol van az a kurva oszlop, minden áldott nap legalább egyszer elmentem mellette. Mégis nyílegyenesen, céltudatosan, halálbiztos öntudattal nekitekertem. Valahogy így voltam Freddy Kruegerrel is. Már a pofája sem tetszett. Nagyon nem. Először poszter formájában találkoztam vele, és egy rövid pillantás arra a hátborzongató vigyorra, a karmokra, és a pulcsira elegendőnek bizonyultak, hogy elhatározzam: nekem messziről el kell kerülnöm ezt a fickót. Tényleg, létezik annál a pulcsinál visszataszítóbb, félelmetesebb, gusztustalanabb ruhadarab a horrortörténelemben? Számomra aligha. Mozgóképen a második rész egy jelenetébe pillantottam bele először (a körülmények homályosak): abba, mikor a rém közli a halálra rémült főszereplővel, hogy a srácnak van teste, neki, Freddynek pedig van AGYA. Teleraktam a gatyámat, majd megerősödött bennem a tudat, hogy távolmaradásom a filmtörténet ezen szeletétől továbbra is indokolt. Aztán persze, hogy megnéztem. Nem tehettem mást. Soha nem fogom megtudni, milyen hatást fejtett volna ki a film, ha eleve nem borzongással fogok neki megtekintésének, hanem csak úgy, véletlenül belebotlom, mindenesetre várakozásaimat is bőségesen sikerült felülmúlnia: a plafonon rángatás figyelmeztetés nélkül elszabaduló őrületénél már legszívesebben kegyelemért könyörögtem volna. A Rémálom... bőségesen tartalmaz további, hasonló brutalitású jeleneteket, hatása a mai napig felkavaró, valami olyan mélyen szunnyadó, zsigeri rettegést képes felszínre hozni, amire kevés horrorfilm képes. Szigorúan csak az első rész: a további epizódok az álmok rendszerének megmagyarázására tett felesleges kísérletekkel, röhejesen túlzó speciális effektekkel (áldozatával marionettező Freddy: anyádat), valamint a főszereplő egyre inkább komikus megnyilvánulásaival pont a horrort ölik ki a sorozatból. Az első azonban megkerülhetetlen, akár az a kurva villanyoszlop.

Rusznyák Csaba: Akkor most összekötöm nektek Freddyt és Gergely Róbertet. Kezdjük: kiskrapekként gondos szülői kezek óvtak engem a világ művészetének nem nekem való sarjaitól, és ez általában a „túl kicsi vagy még, hogy megértsd” klauzával volt indokolva, ha ugyan akármivel. Volt egy időszak, amikor a családon belül olyan sok szó esett egyrészt az Emmanuelle-ről, másrészt a Rémálom…-ról (mint minden egészséges családban), hogy utóbbi nagyon elkezdte birizgálni a fantáziámat (előbbi nem különösebben: ekkor még bőven a „lány? fúj!” korszakban voltam). Nem igazán tudtam egyikről sem, hogy miféle, csak elkapott utalásokra és szavakra támaszkodhattam, és hogyhogy nem, a kettő valamiképp összekeveredett a fejemben. Így aztán, amikor anyukámnak köszönhetően sokat szólt a lakásban Gergely Róbert emmanuelle-es förtelme, azt hittem, hogy annak ahhoz a fasza horrorhoz van köze, amit nagyon-nagyon látni akarok, ezért a család többi, ízlésterrort kiáltó hímnemű tajga ellenében (és saját füleimet roncsolva) kiálltam a dal értékei mellett. Gondoltam, ha látják, hogy nekem ez tetszik, ad absurdum megértem, ugyebár, akkor majd engedik, hogy megnézzem a filmet. Meglepő módon a stratégia nem vált be, de ha nem is esett le saját gondolatmenetem nyilvánvaló hülyesége (magyar nyáldal egy amcsi horrorhoz), azért azt legalább éreztem, hogy ez annyira nem menő, mint amilyennek otthon beállítom, úgyhogy legalább a suliban nem csináltam magamból idiótát. Aztán persze az egész elfelejtődött, Freddyvel és Emmanuelle-lel együtt, és csak sok évvel később láttam az első elm utcai mészárlást, amikor már elég idős voltam, és elég sok horrort tudtam a hátam mögött ahhoz, hogy ne legyen belőle Nagy Beszaratós Gyerekkori Élmény (annak a námber vánja amúgyis a Poltergeist). Sőt, először a negyedik résszel találkoztam, ami elég pocsék volt ahhoz, hogy semmilyen nyomot ne hagyjon bennem. Hogy a Freddy-Gergely Róbert kapcsolat (minden bizonnyal szemfelnyitó) felvázolásából milyen tanulságot tudtok leszűrni, azt rátok bízom. Mindenesetre szívesen.