A cikk vendégbloggerünk, Baráth Katalin krimiíró munkája.

Jegyesoktatás Rohadt Ribanccal és Anyu Kedvencével.

Nálatok megvolt már a „csavard vissza a fogkrémes tubusra a kupakot”? És a „te elfelejtetted, hogy ma este anya születésnapjára megyünk”? Esetleg a „nem tudnál ebéd után rögtön elmosogatni, mert úgy nem szárad rá a maradék”? A „már megint elfelejtetted a tejet, ugye?” És a „már megint”-ek, „te mindig”-ek, „nem igaz, hogy”-ok sorjázását legalább egyszer zártad már az epéd mélyéről fölfakadó mosollyal tálalt „meg tudnálak fojtani, amikor ilyeneket mondasz”-szal? Ha a fenti kérdésekre kivétel nélkül dehoggyal válaszoltál, akkor a) nem vagy emberi életforma, b) potenciális pszichopata vagy, c) mars vissza a „Mi a kedvesemmel örök lelkitársak vagyunk!” fórumba.

Azoknak, akik valamelyest jártasak az angol nyelvű kortárs irodalmi életben, Gillian Flynn neve aligha kerülte el a figyelmét. Az amerikai írónő már az első regényével (Sharp Objects, 2006) bezsebelte a két legfontosabb angolszász krimidíj egyikét, a britek által osztogatott Dagger Awardot, a másik szakmailag igencsak mérvadó elismerésnek, az amerikai Edgarnak pedig a döntőjébe szavazták be. (Az utóbbit épp a minap nyerte el a Holtodiglan elől Dennis Lehane a Live By Nighttal.) Második krimijét, a Dark Placest a Publishers Weekly 2009 legjobb könyvei közé sorolta. No és persze mindhárom regény filmjogai elkeltek már.

A Holtodiglanra (Gone Girl) a lapok, blogok, hangzatos twitter-accountok és önjelölt Facebook-megmondók lapáttal dobálják az elismerő jelzőket, a magyar kiadást is a kétmillió megvásárolt példánnyal hirdetik. Ha ilyesmi zajlik, és megüti a fülemet a „Letehetetlen!”, „Nemzetközi bestseller!”, no meg az első oldalon a kötelező Stephen King-ajánló (az az ember az ajánlói mennyisége alapján minden hónapban végigolvassa a kongresszusi könyvtár teljes állományát)*, akkor a rutinosabb olvasó kaviárral cipőt vikszoló és pezsgővel vécét öblítő marketinges keretlegényeket vizionál a könyv mögött, és nem szerzői géniuszt. A fura az, hogy a harmincas házaspár két tagjának egymást váltó monológjaiból drámai dinamizmust csiholó Holtodiglan esetében a legtöbb elismerő jelző nem hazudik. Vagy legalábbis nem nagyot.

A regény kivételesen hatásos működésének több oka is van. Először is: ez egy „kettő az egyben” regény, egy tipikusan 21. századi párkapcsolati dráma és egy csavaros pszichothriller arányos együttese. Ha a dráma felől nézzük, úgy egyszerre minősíthetjük a történetet Jeffrey Eugenides Házassági összeesküvés (The Marriage Plot, 2011) című regénye thrillerrel elegyített változatának vagy Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse (haha, szinte látom, ahogy pofákat vágsz!) prózai előadásának. (A magyar költészet története különben tobzódik a pszichothrillerekben, próbáld csak pölö Jack Nicholson vagy Michael Shannon hangján elolvasni a Szeptember végént vagy a teljes józsefattilát.) Egyszóval közelről, véreres szemekkel bámulhatunk bele két önzés párbajába. A másik  trükk a szöveg részéről az, hogy a párbaj ijesztően átélhető, bárki magára ismerhet néha az egyik, máskor a másik házasfél viselkedésében, véleményében, reakciójában – azaz a szereplők, Amy és Nick teljesen emberléptékűek. Két, a média digitalizálódásának sodrában állástalanná lett, New Yorkból Tom Sawyer háza tájára költöző, szülői segítséggel némileg deformált lelkivilágú újságíró (gazdag-szegény, városi-vidéki, akkurátus-hanyag, keményen küzdő-elkényeztetett stb.) egymásnak feszülését követhetjük figyelemmel, egészen addig, amíg a metaforikus vérszívásból a vérontás nagyon is valóságos eseménye, célja bontakozik ki. Pedig ők annyira összeillettek… Őket egymásnak teremtette az élet!

Amellett, hogy átélhetősége miatt akár katartikusnak is mondható (a feleségnek a „jó fej csaj” legendáját összefoglaló eszmefuttatása bízvást lehetne a 21. század nőneműinek háziáldása), a történetet sajátos módon áthatja valamiféle ádáz humor. Az olvasó a „bárcsak én is megcsináltam volna” felszabadító kárörömével nyihog föl, amikor egyik-másik fél ravaszul és méltón megtorolja a másik kisebb-nagyobb (de legtöbbször azért hétköznapi) aljasságát. (E mögött is a remekül megírt szöveg egy fondorlatos mechanizmusa áll, az, hogy szinte végig képes pingpongozni az olvasó rokonszenvével, ide-oda dobálni azt a két főhős között.) Az öröm ugyanakkor nem tartós, mivel (mint ahogy korábban is emlegettem) az egész ügyben van annyi ismerős elem, hogy mostantól bármilyen idillinek indult vagy annak tűnő kapcsolathoz könnyedén társíthassunk egy pesszimista olvasatot. Így aztán még az az érzelgősség határát súroló köszönetnyilvánítás is baljós kicsengésű lesz, amit Flynn a kötet végén a férjének címez. Ami engem illet, mégse az illúziókba klumpával beletaposás effektusában keresném a regény lényegét. Fogjuk föl inkább úgy, hogy Flynn egyszerűen csak végiggombolyította azt a szálat, amit mi egy-egy ösztönösen előtoluló, „te mindig”-kezdetű szurkapiszkával fölveszünk. Úgyhogy nekünk már nem kell. A Holtodiglan ugyanis megmutatta, hol lehet a vége a pitiáner torzsalkodásnak.

*Flynn könyvében ugyan nincs King-ajánló, de lehetne!