Lehet-e elfogulatlanul nézni egy filmet, amit 30 évvel bemutatása után nagyvonalúan csak John Carpenter „Világvége trilógiájának” első részeként jegyeznek? Az eposzi jelző akkor is jogos, ha az író-rendező Carpenter már 1982 előtt is levezényelt pár kisebb apokalipszist – gondoljunk a Halloween világvége utáni hangulatot árasztó őszi kertvárosára, a Menekülés New Yorkból és A 13. Rendőrőrs ostroma háború sújtotta utcáira, vagy a Sötét csillag intelligens atombombáira. Az 1982-es „A dolog” (The Thing) központi témája azonban tényleg az emberi civilizáció pusztulása – az emberi civilizációtól elzárt helyen.

Az apokalipszis John W. Campbell (írói nevén Don A. Stuart) „Who Goes There?” című novellájában kezdődött, ami Magyarországon is megjelent, a Valhalla Páholy 1992-es novellagyűjteményében (Analógia 1.). A sztori még a második világháború előtt íródott, de igazán a hidegháborús paranoiában fogant inváziós történetekre volt nagy hatással: Robert Heinlein: Parazita (The Puppet Masters), Don Siegel: Testrablók (Invasion of the Body Snatchers), és persze az „eredeti” Dolog, a Howard Hawks/ Christian Nyby rendezte The Thing from Another World. Az 1978-as Halloween egyik békésebb percében Dean Cundey operatőr kamerája tiszteletteljesen elidőzik egy tv-készüléken, ahol éppen Howard Hawks moziját vetítik – a kézenfekvő lehetőség ellenére, hogy Hawks legnagyobb hollywoodi rajongója porolja le az 1951-es klasszikust, a Universal még Carpenter egyetemi barátja, Stuart Cohen producer javaslata ellenére sem akart bizalmat szavazni az addigra alacsony költségvetésű remekművekkel már bizonyító tehetségnek. A stúdió a láncfűrészes Kim Henkelt és Tobe Hoopert akarta, de ők többszöri próbálkozás után sem tudtak mit kezdeni a történettel, így mégis Carpenter ülhetett a rendezői székbe. Hooper később a VHS-korszak legendás Cannon kiadójának színeiben valósíthatta meg saját invázióit, mérsékelt sikerrel – Életerő (Lifeforce) és Támadók a Marsról (Invaders from Mars). Az utóbbi szintén egy ’50-es években készült film remake-je, és hát persze, hogy ez is a VICO filmje.

Mind Carpenter, mind Bill Lancaster forgatókönyvíró interjúról interjúra hangsúlyozta: az „új” A dolog nem csak remake, inspirációt az eredeti novellából merítettek. „Hülye lennék, ha remake-et forgatnék” – jelentette ki a rendező, és ezt akkor még komolyan gondolták: Carpenter a Hawks iránti nyilvánvaló tiszteletadások mellett teljesen másként vitte filmre a történetet. A ‘78-as Testrablóknak és a ‘79-es Aliennek köszönhetően a sci-fi/horror/földönkívüli szörnyhullám mind a mozipénztáraknál, mind a kritikusoknál sikeres volt -  A dolog remake biztos befektetésnek tűnt. Mégis filmtörténeti tankönyvekben jegyzett méretűt bukott, három hét után eltűnt a mozikból, és szakmailag talán egy életre ellehetetlenítette a nem sokkal előtte még őstehetségként ünnepelt író-rendezőt. Carpenter hiába forgatott ezután is több, mára klasszikussá vált filmet, korai mozijaival ellentétben ezek már többnyire megosztották a közönséget, és ebben feltehetőleg nem kis szerepe volt A dolog egyöntetűen negatív fogadtatásának. Maga Carpenter ráadásul a látszat ellenére sosem akart végleg megállapodni a „kult-klasszikus” kategóriában, szívesen rendezett volna nagy költségvetésű musicalt vagy westernt – ez az ambíciója maradt jégbe fagyva a Déli-sarkon, valahol a lezuhant földönkívüli űrhajó és a porrá égetett Outpost 31 között.

A dolog igazi ellenfele végül nem a keménykötésű Kurt Russel vezette kutatócsoport lett, hanem egy békés-botanikus manó: a szintén 1982-es E.T. lángszóró és robbanóanyag helyett békével és szeretettel véreztette ki az agresszív földönkívüli parazitát. A Spielberg-film iránti rajongásba feledkezett közönség már nem volt kíváncsi az emberiséget fenyegető idegen lényre. Nem így az utókor: míg az E.T.-ből mostanra minden erőszakra utaló elemet - pisztolyok, Harrison Ford - eltűntettek, a sci-fi-horror mesterművei után kutatók még ma is a Déli sark környékén keresgélnek. Carpenter az 1984-ben forgatott Csillagemberrel próbálta bizonyítani, hogy ő is tud spielbergi módon pozitív lenni – az egyébként ártalmatlan iparosmunka legemlékezetesebb pillanata mégis jellemzően a földönkívüli látogató Jeff Bridgesszé való látványos átalakulása.

A dolog azonban nem éppen a jóképű Jeff Bridges alakjában támad. Az egyhangú napokat ping-pongozással, biliárdozással töltő tudósok életét a fekete helikopteren érkező ámokfutó norvég zavarja meg, aki puskával, gránáttal felfegyverkezve, terminátoros megszállottsággal próbálja elpusztítani szökött szánhúzó kutyáját, aztán az amerikai kutatókat, de Garry kapitány (Donald Moffat – Johnson elnök az Igazakban) jó seriffként, pisztolyával kitört üvegablakon át egy pontos lövéssel végez a megvadult skandinávval. Carpenter közismert western rajongása („Minden filmem western!”) már itt megmutatkozik: a végtelen hómezők képei a prérit idézik, a cowboyok errefelé helikoptert vezetnek, az isten háta mögötti kisváros egy mindentől elzárt kutatóbázis, a billiárddal, whiskyvel felszerelt saloonba pedig ló helyett űrhajóval érkezik az idegen.

Az összezárt, egymásra utalt férfiak világa is a klasszikus John Wayne mozikból köszön vissza, de míg Howard Hawks eredetije a szörny ellen harcoló közösség összefogását helyezte középpontba, Carpenter pszichológiai tanulmányként ábrázolja a villámgyorsan kialakuló paranoiát, és a kutatócsapat tagjainak fokozatos egymás ellen fordulását, egyéni harcaikat - azaz egyéniségük (ha nem is legjobb irányú) kibontakozását. (Ugyanezt a folyamatot mutatta meg később A sötétség fejedelmében is.) Hawks filmje még egyértelműen a McCarthy-korszak kommunistaüldözésére, a „belső ellenség” elleni harcra utalt, Carpenter már egy sokkal bizonytalanabb világban forgatta filmjét, Ronald Reagan akkor még kiszámíthatatlan csillagháborús terveinek idején. Akárcsak korábbi filmjeiben, Carpenter most is finoman politikus: szörnye egy jövendő világégés előérzete – nem véletlen, hogy a norvég pilóta érthetetlen támadását követően az amerikai kutatók egy időközben kitört háború lehetőségét is felemlegetik. De A dolog nem meghódítani akarja a világot, hanem magába olvasztani. Carpenter világában a gonosz általában tárgyalóképes (a Menekülés New Yorkból bűnözői szökni akarnak, a Nagy zűr Kis Kínában Lo Pan-je örökké élni), motivált (A köd rémalakjai és Christine célja a bosszú, A sötétség fejedelméé az újjászületés), vagy időlegesen megállítható (Michael Myers) – ennek az univerzumnak a csúcsragadozója a kommunikációra képtelen, mindent felfaló, motiváció nélküli, személytelen, jóformán elpusztíthatatlan Dolog.

Carpenter ezúttal kevésbé ismert, de annál emlékezetesebb karakterszínészekkel dolgozott - ahogy mindig, Donald Pleasence természetesen jött volna, csak szerződése máshova kötötte. A komótosan folydogáló történet során a kamera hosszasan mutatja a szereplők arcát, érzelmeiket, reakcióikat - a csapat tagjai egytől-egyig megérdemlik a figyelmet. Például a laza Nauls (T.K. Carter – a lökött inas a Hárman a slamasztikában című korai Chevy Chase--őrületben, de katonáskodott Walter Hill Southern Comfortjában is) görkorival közlekedik a bázison, bömbölteti a ghetto blastert, az arcszerkezete alapján pedig a 13. Rendőrőrsön rögtön egy cellában végezné, de szintén figyelemreméltó figura a nyüzüge, teljesen paranoid Fuchs (az elsőfilmes Joel Polis alakításában) is. A Menekülés New Yorkból női karaktereit Carpenter mellékszerepekbe száműzte, a Dologban az egyetlen „nő” már csak a csaló sakkautomata hangja (a mellette figyelő gumibabát leszámítva). MacReady, a helikopterpilóta az 1996-os Menekülés Los Angeles-ben luddita cinizmusát megelőlegezve pohár whiskyvel és jégkockával reseteli egy balul sikerült játszma után - hol marad Hal vagy Anya, az emberrel egyenrangú, intelligens, tisztelnivaló számítógép?

Emlékezetes jelenetei ellenére MacReady csak „kvázi” főszereplő – még ha ma már a felismerhetetlenségig elszakállasodott Kurt Russel egyik legendás alakításaként is emlegetik. A karakterben nyoma sincs a Snake Plissken-féle keménységnek, a kutatócsoport többi tagjával ellentétben nem is értelmiségi, csak egy folyamatosan whiskyző kékgalléros pilóta, aki még a norvégokat is folyamatosan összekeveri a svédekkel. Pont ilyen egyszerű emberre lesz szükség a csendes Garry kapitány helyett: MacReady ideális vezető, ha át kell venni a széteső csapat parancsnokságát. Érzelemmentesen húzza meg a ravaszt, és az sem rázza meg, ha véletlen embert öl. Társaival ellentétben nem az unalomig ismert vetélkedők ismétlését néz videón, hanem sakkozik - gondolkodó kívülálló marad.

Ami egy olyan helyen, ahol a konyha a boncterem mellett van, az emberek pedig lépten-nyomon egymásba botlanak, nem egyszerű feladat. Mert a norvég kutya által behurcolt földönkívüli organizmus gyakorlatilag bármivé képes átváltozni, bármit képes megfertőzni – ennek a matematikáját a Menekülés New Yorkból elejéről ismerős kellemesen oldschool számítógépes grafikán is bemutatják. Rob Bottin és speciális effektusokért felelős negyvenfős csapata (ők dolgoztak a Joe Landis-féle Üvöltés (The Howling) farkasember-maszkjain is, a Carpenterrel való munkakapcsolat pedig A Köd forgatásán kezdődött) valóban mindent megtett, hogy megteremtsék a sci-fi-horrorok egyik legemlékezetesebb szörnyét. Állítólag a 15 millió dolláros költségvetés közel tizedét költötték effektekre, éjt nappallá téve dolgoztak a stúdióban, a mindössze 22 éves Bottin a végén kórházba is került. A pletykák szerint a hitelesség kedvéért többször igazi állati belsőségeket használtak, a Copper-t alakító Richard Dysart dublőrének a meggyőzőbb látvány érdekében pedig egy valóban amputált, kéz és lábnélküli férfit szerződtettek. A hírhedt kutyás jelenetben, mikor a Dolog először mutatkozik meg teljes valójában, maga a legendás Stan Winston (Aliens, Terminator 2, Jurassic Park) segített.

És a trükkök tényleg máig nem veszítettek varázsukból: a groteszk norvég holttestek például valóságos bio-horror művészi alkotások. Furcsa módon a legtöbb kritikus annak idején éppen ezek miatt a formabontó megoldások miatt húzta le a filmet, olcsó vásári mutatványnak tartották, a Starlog szerint „Carpenternek inkább közlekedési baleseteket vagy kivégzéseket kellene rendeznie”, a New York Times pedig egyenesen „a ‘80-as évek legidiótább filmjének” nevezte. „Igazi trutymozi” – írta a Filmvilág ’89-ben. Többen bírálták a szinte csak felvázolt karaktereket is. Pedig ez valószínűleg szándékos - míg az Aliens vagy a Predator szörnyvadászaitól egyenként lehet idézni az aranyköpéseket, addig a Dolog kutatói (MacReadyt kivéve) csendesebb figurák. Nem űr- vagy dzsungelkommandósok, csak egyszerű tudósok, akik véletlenül szembekerültek a világegyetem legpusztítóbb lényével - és halvány fogalmuk sincs, mi a teendő, csak az életüket próbálják menteni. Pont ezért lehet szeretni őket és szorítani nekik.

És a sokat emlegetett világvége? Nem először kezdődött a Déli-sarkon: a vakítóan fehér, időtlenül halott táj és a megnevezhetetlen alakban támadó szörny a Lovecraft megálmodta őrület hegyeiben rejtőző gonosz történetét idézi, és maga Lovecraft is Edgar Allan Poe - szintén a sarkvidéken kalandozó - Arthur Gordon Pymjének kalandjait folytatta. A dolog előtt viszont film még nem adta ilyen hitelesen vissza az eseménytelenséget, a tétlenséget, a reménytelenséget – az utolsó mondat – „Why don't we just wait here for a little while? See what happens!” – maga a költészet. Mint Pilinszky Végkifejlete - „Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár.” - sci-fi horror környezetben.

A világvégi hangulat nyomasztó háttérzenéje Ennio Morricone műve – állítólag nem igazán jöttek ki Carpenterrel, a szintén elismert zeneszerző rendező ragaszkodott a szokásos szintetizátor-témáihoz, míg Morricone régi szörnyfilmekből ismert, harsány hangokat használt volna, sőt, egy interjúban még kritizálta is Carpenter „egytémás” filmzenéit, mondván, becsapja vele a zenerajongókat. A kreatív nézeteltérés eredményeként végül elkészült a legcarpenteribb filmzene, amint nem Carpenter szerzett, és a legkevésbé morriconés filmzene, amit Morricone szerzett. Tökéletes aláfestése az emberi civilizáció pusztulásának.

Az apokaliptikus felhangok ellenére Carpenter a ’90-es években többször beszélt egy potenciális második részről. Az 1996-os Menekülés Los Angelesből bukásával azonban végleg eldőlt, hogy A dologból nem lesz az Alien vagy Predator sztorikhoz hasonló franchise – legalábbis a filmstúdióknál. A filmbarátok körében annál inkább: igazából Carpenter „nagy” korszakának elmúltával, a ’90-es években kezdték újra felfedezni. Alan Dean Foster filmkönyv, Dark Horse képregény, McFarlane játékfigura, Universal vidámpark, Playstation-játék, X-akták hommage (Jég) - a mestermű elfoglalta a neki járó helyet a filmtörténet nagy mítoszai között, és hirtelen senki nem szégyellte bevallani, hogy már a film első megnézésekor mennyire rettegett a bárki alakját felvenni képes földönkívüli szörnytől. A mozilegenda annyira benne van a köztudatban, hogy a nemrég a déli sarki Vosztok-tó felfedezésére induló expedíció eltűnése kapcsán több hírportál is párhuzamot vont a filmmel. (És nem a 2011-es remake-kel.)

A zárójelenetet pedig azóta is próbálják megfejteni – talán a Blade Runner origamija adja még fel ennyire a leckét? A két túlélő a bázist elpusztítva, menedék híján cigarettázva várja a fagyhalált, közben pedig egymást figyelik. Egyikük nagyokat lélegzik, a másik viszont mozdulatlanul üldögél, és nyoma sincs a száján kicsapódó párának. Dean Cundey operatőr figyelmét sem kerülhette el, hogy a sarkvidéken ez több mint szokatlan - a rajongói kérdésekkel kapcsolatban Carpenter mégis többször hangsúlyozta: mindkét túlélő ember maradt, csak egyikükre rosszul esik a fény.

Lehet. De akkor sem látjuk lélegezni.