Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Django (1966)

2013.02.18. 10:06 Rusznyák Csaba

django05.jpgCsak a nyitójelenetről egy rövidebb könyvet lehetne írni. Arról, ahogy egy férfi megtépázott katonaruhában húz maga után egy koporsót. Arról, ahogy nem belovagol a városba, a történetbe, hanem erőlködve, mégis lazán bevánszorog. Arról, ahogy a már-már banális főcímdal („Django, have you never loved again?” – most komolyan?), ami egyébként ott és azonnal elmond a főhősről mindent, amit tudnunk kell, éles kontrasztban áll a kies, kopott, sziklás vidékkel. Akkora az atmoszféra, hogy nem lehetne késsel vágni, mert beletörne. Minimum láncfűrész kéne hozzá.

És ez még csak az első pár perc.


Az olasz western már évtizedekkel Leone előtt is köszönte szépen, jól megvolt (már az ő apja, Roberto Roberti is rendezett egyet, még 1913-ban), és konkrétan a koszos-véres, demisztifikáló spagettiwesternt sem feltétlenül ő találta fel, de tény, hogy az 1964-es Egy maroknyi dollárért-tal (ami a Hammett Véres aratását alapul vett Kurosawa-féle A testőr vadnyugati remake-e) szakadt át a gát, és lett világhíre. Az olaszokra pedig mindig lehetett számítani, hogy szabályosan fossák a filmeket oda, ahol pénzt szagolnak: másfél évtized alatt vagy 600 spagettiwesternt tákoltak össze. A Django ennek a poszt-Leone korszaknak az egyik legjobbja és legismertebbike, ami maga is rengeteg későbbi filmet inspirált (köztük tucatnyi „nemhivatalos” folytatást).  

django06.jpgArról, hogy a legendás Sergio Corbuccinek ez vagy a két évvel későbbi A halál csöndje a főműve, akár a végtelenségig lehetne vitatkozni, bár talán egyszerűbb a befogadói preferencia mentén választóvonalat húzni köztük. A halál csöndje a spagettiwestern keserű, végletekig dekonstruktív tematikus végpontja, nagyjából úgy, ahogy az amerikainak a Pat Garrett és a Billy kölyök (vagy később a Nincs bocsánat). Minden ízében kegyetlen dráma. A Django még „csak” a jenki vadnyugati kalandok Leone általi vérmocsokba rántásának eszméletlenül brutális fokozása, bőszült western-akció, a korszakhoz képest döbbenetesen szorgalmas hullatermeléssel. Alig fél óra kell hozzá, hogy a címszereplő kinyissa az említett koporsót, és a tartalmával lekaszálja egy 40 főből álló kisebb hadsereg nagy részét. Sam Peckinpah biztos imádta ezt a jelenetet.

A Django annyi ponton rímel Leone zsánerdömpinget indukált klasszikuskára, hogy összeszámolni is felesleges. Néha már-már remake-nek tűnik, még Franco Nero is egy echte Clint Eastwood az ikonikus tekintetével, az ikonikus nyugalmával, az ikonikusan masszív jelenlétével, az… azzal, hogy ő maga egy kibaszottnagy ikon, úgy ahogy van. Ellenben még annyira sem lehet hősnek nevezni, mint kollégája névtelen férfijét: a rideg, kíméletlen, halkszavú, mégis otromba Djangót egyszerre hajtja pénzéhség és bosszúvágy, morális szempontoknak már nem jut hely a motivációi közt, és legfeljebb csak véletlenül cselekszik helyesen, akkor, amikor a „helyes” pont egybevág az érdekeivel.

Javára legyen mondva, a határ mentén húzódó, egy rasszista gyilkosokból álló banda és egy forradalomra készülő mexikói sereg közt vergődő városban, aminek lakossága egy kocsma tulajából és a nála dolgozó kurvákból áll, és ami nagyjából annyira vonzó, mint egy kéthetes hulla segglyuka, sokáig kéne járkálnia, amíg találna valakit, akinek agyonlövése erkölcsi viharokat korbácsolna fel akármilyen szentember kebelében. A kontraszt a tipikus amerikai westernnel sokkal letaglózóbb, mint Leonénál.

django07.jpgDögvész, kopárság, sár és mocsok mindenütt (Crobucci direkt nem takaríttatta fel a díszletet a téli olvadás után, így az a tömör sártenger – az úgynevezett főutca – amiben a szereplők dagonyázni és megdögleni kénytelenek, már szinte abszurd), a legendás vadnyugat romantikus szépsége Nero kék szemében merül ki, a halál meg akkor sem lenne természetesebb, ha a hullák a földből nőnének ki. De Djangónak köszönhetően nincsenek ilyesmire kényszerülve: a koporsót vonszoló szikár férfialak maga a megtestesült halálhozó, és ez a vizuális szuggesztió szinte bibliai erejű. Ráadásul Django tragikus (anti)hős is egyben, a csöndes mészáros egy kiüresedett, lelkileg halott embert takar, akinek a missziója mintha csak annyi lenne, hogy minél többet öljön, mielőtt sírba száll – az, hogy meglépjen az arannyal, eleve röhejesen kudarcra ítélt terv.

A végén mégis kikerekedik a filmből egy kis megváltástörténet, ahogy Django megmenti a NŐt, a félvér Maríát, és darabokra törve, meggyilkolt felesége „segítségével” áll gyors és brutális bosszút – ennyi pedig ki is jár egy olyan másfél óra után, amiben a kilátástalanságot és az erőszakot csak az a fajta (fekete) humor árnyalja, ami kegyetlenségből és halálból fakad. Másrészt viszont magának a befejezésnek is van egy igen cinikus olvasata; avagy a megváltáshoz csak annyi kell, hogy mindenkit kinyírj magad körül. Ami Djangót illeti: küldetés teljesítve.

11 komment · 1 trackback

Címkék: western filmkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr165077372

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.02.18. 12:52:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szkristof92 2013.02.18. 10:47:19

Ebben az írásban az utolsó betűig benne van miért imádom ezt a filmet. Sergio Corbucci filmjeit amúgy is szeretem de ez és a A halál csöndje a csúcs (remélem majd arról is lesz kritika).

clegane 2013.02.18. 12:04:32

simán köröket ver az Unchainedre!

JeszKar 2013.02.18. 12:08:49

"Sam Peckinpah biztos imádta ezt a jelenetet."

Erre mérget nem vennék tekintve - ha ez emlékeim nem csalnak - Peckinpah utálta az olasz westernt, mert, hogy szerinte Leoné-ék egy torz műfajt hozott létre.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2013.02.18. 14:34:16

@clegane: így van!

én is éppen most néztem újra a múlt héten, és nagyon jó sokadszorra is nagyon jó.

David Sumner 2013.02.18. 14:41:16

Nyilván jobb, mint a Django elszabadul, de Tarantinónak sincs miért szégyenkeznie.

A halál csöndjét nem ugorja meg, de amit itt Corbucci kihozhatott a tájból, a színészekből, azt maradéktalanul meg is tette. Kb. egy hiperrealista vadnyugat az egész: nincs lóvé király westerndíszletekre, hát mártózzunk nyakig a húgyban, a sárban, a vérben, és bőven megteszi a sok viharvert faviskó. És ez nekem sokkal jobban tetszik, mint a vasalt inges cowboyfiú imázsa, a vadnyugat azért vadnyugat, mert dugás, pisálás közben lőttek hátra, párbaj kurvára nem volt a főtéren, erkölcsök a mesében se voltak. A vadnyugat számomra gennyes, kegyetlen, korrupt világ. Szerintem semmivel nem torzabb, mint Peckinpah filmjei. Franco Nero talán itt hozza élete alakítását. Csak azért "talán", mert nem tudom, hogy az olasz bűnfilmekben milyen, mert azokat nem láttam. De az biztos, hogy az öregre ráragadt ez a szerep, a márkanevévé lett, és a jobb ízlésű embertömeg Djangót mondja először. Legalábbis, akik nem a Honfoglalás közben szenvedtek agykárosodást, és nem a Die Hard 2-nél állt meg számukra az élet. Úgy sikerült megismerkedni a Djangóval, hogy tűzforró spagettit ettem közben, jó adag ketchuppal. Nero taposott a sárban, én meg nyomtam magamba a tésztát. A ketchup meg olyan volt, mint a vér. :-) Mindenkinek tudom ajánlani! Luis Enriquez Bacalov szerzeménye pedig az egyik legtökéletesebb filmzene. Soha nem felejtem el.

Maya-- 2013.02.18. 17:27:41

én is láttam, mikor még a Tarantino-s féle Djangonak a trailerét nézte mindenki. na akkor megnéztem, hogy tudjam, hogysmint van ez a Corbucci-s Django. abszolút makarónis, csak azt nem tudom, hogy mennyire igazak a mendemondák róla. aszongyák Nero nem akarta elválalni, mert ő színházi színész volt, s nem akarta égetni magát pocsolyás westernben. azt is mondják, hogy csak az ötlet volt, s mindenki menetközben improvizált. pl. Nero-t a koporsóval beküldte Corbucci a domb mögé, hogy majd jöjjön elő mikor hívja, s ott felejtették..s elhúztak haza :)..állítólag sok ilyen összevisszaság történt.
nem akarom hasonlítani a Tarantino féléhez, mint ahogyan Jamie Foxx-ot sem akarom Franco Nero-hoz. nem megy ez nekem :)

hoplita 2013.02.18. 19:07:46

@JeszKar:
Hááát...a Vad banda utolsó tíz percét nézve még koppintott is.:) De legalábbis hatott rá.
Igaz az nem klasszikus western, de az egyik nagy kedvencem.

Poszt-Leone korszak?
Szerintem nem, hisz 68-ban csinálja meg a Volt egyszer egy vadnyugatot, ami szerintem a western egyik csúcsa..
Bár ezen lehet vitázni, ízlések és pofonok, ugye.:)

Tom Dylan 2013.02.18. 20:49:13

Azért ne feledjük, hogy Tarantino akármennyire is máshonnan nyúl dolgokat, bőven átalakítja őket a saját szájízére. Az Unchained-nek még annyi köze sincs a Corbucci-féle Django-hoz, mint a Kill Bill-nek Truffaut A menyasszony feketében volt-jához. Ez a remekmű a rendezőre volt nagy hatással, nem pedig a legújabb filmjére. Az, hogy a főszereplő nevét benyúlta, nyilván összehasonlításokra ad okot, de szerintem inkább csak tiszteletét fejezte ki e legendás alkotás felé (na meg egy slusszpoént jelentett Foxx és Nero párbeszédében).

drani 2013.02.19. 12:27:15

Corbucci fő műve azért mégis csak az És megint dühbe jövünk

virtualdog 2013.02.21. 16:09:24

Baromi jó film szerintem is! A Keoma viszont kicsit csalódás volt ehhez képest.
süti beállítások módosítása