Animal Man #12/Swamp Thing #12

Történet: Jeff Lemire, Scott Snyder
Rajz: Steve Pugh, Marco Rudy
DC Comics

Azóta vártunk erre, hogy a DC lassan egy éve pályára rúgta az új 52-t. Már az első számokból látszott, hogy Jeff Lemire Animal Manje és Scott Snyder Swamp Thingje magasan ki fog emelkedni a mezőnyből, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két sorozat szálai a közeljövőben összefutnak. Az a közeljövő most jött el: mindkét széria főszereplői, a „Green” és a „Red” avatárjai és segítőik kénytelen voltak harcba szállni a világot fenyegető „Rot” ellen, ami mostanra olyan erőssé nőtt, hogy csak együttes erővel reménykedhetnek a megállításában. Ezt a Rotworld című crossovert vezeti fel az Animal Man és a Swamp Thing legutóbbi, egyszerre megjelent 12. száma. És hohó, Lemire és Snyder tudják, mitől döglik a légy. Nincs sallang, szarozás, mellébeszélés: a két hős találkozik, és nem pacsiznak, nem verekednek össze, hanem rögtön munkához látnak. Az írók hatásosan átadják annak érzetét, hogy itt tényleg komoly a tét, hogy a világ lassan szétrohad a szereplők körül, és amikor leereszkednek egy mocsáron keresztül a „Rot” birodalmába, az a periférikus szuperhőstörténet, a fantasy és a horror egy ritkán tapasztalt, gyönyörű metszete, egy természetesen átkozottul szemét cliffhangerrel megspékelve. Nem mintha különösebb meglepetéssel szolgálna a sztori, tudjuk, hogy a főszereplők missziója valamiért kudarccal fog végződni (heló, ez még csak a prológus), de hát mit számít, ha egyszer kurvajól van megírva az egész? És a képek is nagyszerűek – bár mindkét sorozatnál volt rajzolóváltás, és egyiknél sem igazán pozitív irányba, de ez inkább a korábbiaknak dicséret, mint a mostaniaknak kritika – nyersek, brutálisak, stílusosak, kifejezők, a kreatív panelszerkezeteket pedig külön öröm látni.
(Rusznyák Csaba)

Brody’s Ghost #3

Történet és rajz: Mark Crilley
Dark Horse Comics

Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz...
(Nagy Krisztián)


Earth 2 #4

Történet: James Robinson
Rajz: Nicola Scott, Eduardo Pansica
DC Comics

A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne…
(Rusznyák Csaba)


No Place Like Home #4

Történet: Angelo Tirotto
Rajz: Richard Jordan
Image Comics

Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban...
(Nagy Krisztián)


Ragemoor #4

Történet: Jan Strnad
Rajz: Richard Corben
Dark Horse Comics

Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?).
(Nagy Krisztián)


The Uncanny X-Men #16

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Daniel Acuna
Marvel Comics

Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét.
(Rusznyák Csaba)