Az Évszakokat olvasva először kapott el az érzés, hogy Stan Sakai mintha rutinból dolgozott volna. A 11. kötet (hasonlóan az előzőhöz, az Élet és halál között-höz) az átlagnál inkonzisztensebb etapja a sorozatnak, sok benne a rövid, konkrétan semmihez nem kapcsolódó történet - és sok benne az olyan, amilyenhez hasonlóval már nem egyszer találkoztunk az Usagi Yojimbo előző köteteit lapozgatva. Ha a „nyúlszamuráj” rajongójaként valami újat, grandiózusat, jelentőségteljeset keresel, nem itt fogod megtalálni – ha pedig új olvasóként végre-valahára megismerkednél Usagi kalandjaival (ez nagyon derék dolog, adj magadnak egy pacsit), az említett előző kötet jobb belépési pont ennél.

Szerencsére Stan Sakairól beszélünk, aki, legyen szó akár akcióról, horrorról, drámáról vagy moralitástörténetről, olyan könnyen és szépen, olyan gördülékenyen és természetesen mesél, hogy arra szavak nincsenek – vagyis még a rutinszagú történetei is felmossák a padlót az amerikai képregények többségével (meg valószínűleg a japánokéval is).

Az Ígéret a hóban utolsóoldalas csattanója például már félúton is messze nyilvánvaló, de a sztori megkapó érzelmi világa így is magával rántja az olvasót, és holmi kis meglepetésnél úgyis sokkal fontosabb ez a fajta átélés. Mint az a panel, amin Usagi félholtan vonszolja maga után a hóban a haldokló apa testét, miután ígéretet tett a lányának, hogy hazajuttatja.

Sakai zsenije részben abban áll, hogy gyermeki egyszerűséggel és őszinteséggel, röviden, hatásosan mondja ki, és ábrázolja az érzelmeket, még akkor is, amikor más írók-rajzolók megijednének azok túl egyértelmű, túl erős mivoltától, és sallangokkal vennék körbe, elnyújtanák vagy képi megoldásokkal „kódolnák”. Avagy amikor egy felnőtt ragadtatja magát túl nyíltan, túl emocionális megnyilvánulásra, az könnyen giccsessé, kínossá válhat – de ha egy gyerek teszi ugyanazt, az elbűvölő, és mindenki olvadozik. Ezt tudja Sakai: gyerekké tud válni, és gyerekké tudja változtatni az olvasóját is, miközben azonban nem hátrál meg a felnőttes, érett témák elől.

Az egyéb „független” sztorik mellett (A pók türelmében egy harcos földművessé válik, hogy ily módon rejtőzködve várhassa ki az ura gyilkosa feletti bosszújának pillanatát, a Visszatérés az Adacsi-síkságra pedig elmeséli, hogyan szerezte Usagi a szeme fölötti sebhelyet) az Évszakok leginkább azzal van elfoglalva, hogy a későbbi történeteket vezeti fel. Több egymástól különálló szál is indul, több új, később visszatérő karakter is bemutatkozik, és visszatér sok régi, mint Gen, Csizu és Tomoe. Sakai láthatóan valami grandiózusra készül, valamilyen Sárkányüvöltés összeesküvés szintű eposzi csinnadrattára, amibe remélhetőleg összeránt egy rakás karaktert és sztoriszálat, hogy Usagi életének krónikáját egy újabb csúcspontjára juttassa.

De ha nem, az sem tragédia. Ha az Évszakok nem is olyan erőteljes, mint a korábbi kötetek, akkor is szívesen elolvasnék még száz ilyet is.