Ironikus, hogy Humphrey Bogart leginkább úgy él a köztudatban, mint egy cinikus, acélos, elnyűhetetlen „tough guy”, és kritikusai éppen azt vetik a szemére, hogy más szerepet nem is tudott meggyőzően hozni – miközben pedig legkiemelkedőbb alakításai pont akkor születtek, amikor kirángatták őt ennek a típusfigurának a keretei közül. Gondoljunk csak a Magas Sierrára vagy A Sierra Madre kincsére – és a Magányos helyen (In a Lonely Place) című 1950-es film noirra. Az alapvetően jólelkű és kedves, de iszákos és félelmetesen hirtelen haragú, lecsúszott forgatókönyvíró bőrében Bogart olyan esendő, érzékeny, sebezhető és kiszámíthatatlan volt, mint soha máskor.

Nicholas Ray rendező jól értett az ehhez hasonló, sérült, megtört férfikarakterekhez, ezt később bizonyította James Deannel (Haragban a világgal) és Robert Ryannel (Veszélyes terepen) is. Mindannyiukban valami megfoghatatlan, (ön)pusztító belső erő munkálkodik, amit csak ideig-óráig tudnak kordában tartani (feltéve, hogy akarják egyáltalán), és ami előbb-utóbb mindenképpen rászabadul a környezetükre – ami persze a legkevésbé sem vétlen a dologban, Ray miliőábrázolása ezt mindegyik esetben egyértelművé teszi. A Magányos helyen Dixon Steele-je (Bogart) a fény, a sztárság és a lehetőségek otthonában, Hollywoodban próbál boldogulni, de az álomgyárat borító cukormáznak a nyomai már itt, (éppen hogy) az Alkony sugárút előtt  sem lelhetők fel.

Sőt, míg Billy Wilder csodálatos noirjának keserű szövetén folyamatosan átszivárog a régi kor dicsőségének szinte vakító, és éppen ezért csak még inkább tragikus fénye, a Magányos helyen Hollywoodjának sem a múltjában, sem a jövőjében, sem a jelenében nem dereng fel semmiféle csillogás. Lecsúszott filmesekkel találkozunk, és korai reményeiket rég feladott, önjelölt színésznőcskékkel, rendezőkkel, akiknek ez nem több egy átlagos munkánál, amiért megkapják az életszínvonaluk fenntartásához szükséges csekket. Ebben a „valósággyárban” tapossa a malmot Dixon Steele, akit éppen egy bombasikerű, ám bombasztikus regény szolgai adaptációjának megírására kérnek fel. Dixon olyannyira lelkes, hogy még elolvasni sem hajlandó a könyvet. Egy ruhatáras lányt kér meg, hogy menjen haza vele, és foglalja össze neki a lényeget, hogy munkához tudjon látni. Másnap reggel a lányt holtan találják. Na, vajon ki az első számú gyanúsított?

Dixont egy szomszédja, Laurel Gray (Gloria Grahame, akinek házassága a rendezővel a forgatás alatt ment a kukába) húzza ki a pácból a rendőrségen, aki látta távozni a lányt a férfi lakásából. Az előző, viharos románcán túllépni igyekvő Laurel és a dührohamaival küszködő Dixon menthetetlenül egymásba szeret, a kérdés csak az, hogy képesek-e a mégoly tiszta és mély érzelmek elmosni a kettejük közti, természetükből fakadó bizalmatlanságot és (ön)bizonytalanságot, ami lassan egy tragédia felé tereli őket. Dorothy B. Hughes eredeti regényében egyébként a főhős valóban elkövette a gyilkosságot, míg a filmben, bár egészén a végéig nem mondják ki, hogy ártatlan, sosem merül fel komolyan a bűnössége.

A gyilkosság senkit ne tévesszen meg, a krimiszál másodlagos, pontosabban, csak egy plot device, amivel az írók Dixon és Laurel kapcsolatát rángatják dróton. A Magányos helyen egy szerelmi dráma, amiben a szerelmeseket nem külső tényezők igyekeznek elszakítani egymástól, hanem saját, belső késztetéseik és problémáik. Szükségük van egymásra, és arra, amit együttlétük magával hozna (az egyiknek a biztonságot, a másiknak a megváltást), de ők önmaguk legnagyobb ellenségei, és ahhoz nem elég erősek, hogy önmagukat legyőzzék. Mint a legjobb noirokban általában, a sötét, fekete-fehér képek itt is a szereplők lelkivilágának vizuális leképezései, és ebben az esetben a kapcsolatuk illusztrálásába még a díszletek is belejátszanak. A két főszereplő lakását az apartman blokkban (ahol rajtuk kívül sosem látunk más lakókat) egy csinos kis udvar választja el – beláthatnak egymás ablakán, mindig ott vannak egymás közelében, egymás szeme előtt, de a szimbolikus távolság is mindig ott van közöttük, egyértelműen, áthidalhatatlanul.

A híres vacsorajelenetben, amiben Dixon rendőr barátja önkéntelenül is fojtogatni kezdi feleségét, ahogy túlságosan belééli magát a felvázolt „így ölte meg a gyilkos a lányt” szcenárióba, ördögi fény játszik Bogart izgatott arcán, és a kedves, hétköznapi férfi maszkja alól néhány pillanatra felrémlik a pszichopata, aki csak ürügyet keres felgyülemlett frusztrációjának gyilkos indulatokkal való levezetésére. Ezt a pszichopatát Laurelnek is van alkalma megismerni, amikor egy ártatlan, bájos tengerparti piknik néhány rosszul időzített szónak köszönhetően rémálomszerű, csaknem gyilkosságba torkolló száguldássá válik. Mert a noirban nem létezik tiszta szerelem, vagy ha mégis, nem marad következmények nélkül. A forgatókönyv eredeti változata szerint Dixon egy dühroma során agyonveri Laurelt, de Ray végül megváltoztatta a befejezést, ami így kevésbé kegyetlen és gonosz, noha a maga módján még mindig tragikus. A férfi megkapó sorait idézve: Dixon és Laurel pár hétig éltek, amíg szerették egymást. A film végén lelkileg halottak.