Olyan könnyű lenne A vizsgát arról a végéről megfogni, hogy milyen tipikus magyar gyermekbetegségek nem gyengítik a hatását, hogy a hazai filmgyártás milyen jellegzetes buktatóit kerüli el, hogy az ’56-os mozik mely poros műfaji és tematikai szabályait hagyja figyelmen kívül, de a legjobb benne pont az, hogy nem kell az akaratlanul is várt negatívumok hiánya felől megközelíteni. Mert Bergendy Péter második rendezése az a fajta színtiszta műfaji film, amiből Magyarországon, két-háromévente készül egy (az utolsó Gigor Attila A nyomozója volt): intelligens, izgalmas, stílusos, és az utolsó pillanatig pontosan tudja, hogy mit akar.

A vizsga középpontjában nem ’56 és utóhatásai állnak, azok csak a színfalakat képezik. És bár ezek a színfalak igen beszédesek (ld. a rendszerbe bedarált értelmiségieket az ügynök-tartótiszt kapcsolatok ábrázolásában, vagy a HATALMAT, ami a megfelelő ember egyetlen pillantásában ott van, és azonnal kinyit minden ajtót), a lényeg, hogy köztük olyan kortól és helyszíntől függetlenül fontos emberi értékek kerülnek kereszttűzbe, mint a lojalitás, a szeretet, a barátság és a mentorság. Ennek köszönhető, hogy államvédelmis tisztek ide vagy oda, a szereplőkben végig embereket látunk, és nem egy elnyomó rendszer kegyetlen katonáit, avagy – ha úgy tetszik – szörnyetegeit. (Ami azt illeti, csodálkozom is, hogy ezen még senki nem picsogott…)

Thrillerről lévén szó, Köbli Norbert forgatókönyvíró nem a korszak politikai aspektusait, hanem a hangulatát képezi le a narratívára. 1957-ben járunk, senki nem bízhatott senkiben, a szomszédod, a barátod is lehetett kém, besúgó vagy éppen ellenforradalmár, nem mondhattál akármit, még az orrodat sem fújhattad ki akármikor. Ennek megfelelően A vizsga nézője sem tudja, hogy éppen honnan fúj a szél: nagyjából 20 percenként érkeznek a sztorit olykor teljesen átértékelő csavarok, folyamatosan elcsúsznak a szempontok és a viszonyok, mire beleélnéd magad az aktuális status quo-ba, már szalad is a szőnyeg a lábad alól.

Eleinte úgy tűnik, minden a fiatal államvédelmis tartótiszt, Jung András (Nagy Zsolt) körül forog, de ahogy felbukkan felettese és mentora, Markó Pál (Kulka János), akinek az a feladata, hogy tesztelje pártfogoltjának a rendszer iránti hűségét, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ez az ő filmje. A finálé már teljes egészében rá fut ki, és addigra szinte az összes többi szereplőt is egészen más fényben látjuk.

A szép és tehetséges Hámori Gabriella ártatlan szerelmesből válik potenciális áldozattá, majd összeesküvővé, de a legnagyobb metamorfózis Scherer Péternek jut. Már-már félelmetes, ahogy a jelentéktelen, szürke fogaskerék a cselekmény feszes előregördülése során valami egészen mássá mutálódik. Csak azért nem tudja teljesen ellopni a show-t, mert Kulka szerepe látványosabb. Nagy Zsolt sem lóg ki, profi és jéghideg, a színészi játék mellett pedig a forgatókönyvet is dicséret illeti, amiért a néző szimpátiáját egyik karakterről tologatja a másikra.

A szűkös költségvetés alig-alig látszik meg A vizsgán. Az egyetlen napot felölelő cselekmény mindössze néhány helyszínen bonyolódik (két-három lakás, egy-két utca), a jelmezek és díszletek teremtette korhangulat tökéletes, a revelációk sorozatával vert karakterek a hideg, kopár külsők, a sötét, fényekkel és árnyékokkal ügyesen játszó belsők stílusos, fojtogató noir atmoszférájának súlya alatt nyögnek. A filmet egyébként fényképezőgéppel vették fel, de ezt csak azért tudom, mert utánaolvastam – nem látszik rajta. Roppant hatásos munka – az, hogy ráadásul olyan szempontból és úgy dolgozza fel a magyar történelem egy szeletét, ahogy arra még nem láttunk példát, már „csak” bónusz.