Új fejezetet lehet írni a „hogyan verjünk vissza egy idegen inváziót” című kézikönyvbe (mert a „pusztítsuk el a központi hajójukat, és akkor mind megdöglenek” verziót már a szomszéd Pistike sem veszi be). Végy egy maréknyi, bandába szerveződött, pusztán tinédzserkorú, de morcos és rettenthetetlen nigga’ motherfuckert, adj nekik kardot, baseballütőt, robogót, biciklit, tűzijátékot, meg egy „ez a mi grundunk, velünk itt senki nem baszakodhat” attitűdöt, és a rusnya földönkívüliek nem felejtik el a leckét, amíg élnek – na, nem mintha az olyan sokáig tartana. Az Attack the Block nevenincs színészeivel és szerény effektusaival is élvezetesebb, mint a hasonló témájú hollywoodi nagytestvéreinek többsége.

Moses és bandája éppen egy fiatal nőt rabolnak ki London egyik lepukkantabb negyedében, amikor az égből, hosszú, kék fénycsóva kíséretében alászáll valami egy útmentén parkoló autó tetejére. Jó bandavezérhez méltón Mosest a „mi a franc volt ez” kérdésnél jobban foglalkoztatja az „ezt az autót már feltörni sem kell” tényállás, de amikor bemászik a roncsba, kiderül, hogy ami lezuhant az égből, az él. És fogai vannak. És éhes. A tejútszökevény nem tudja még, hogy a londoni utcakölykökkel nem jó szarakodni: Mosesék rövid úton halálra rugdalják a kutyaméretű alient. Csakhogy nincs egyedül, és a többi érkező ráadásul jóval nagyobb nála.

Mint később kiderül, valójában persze nem invázióról van szó. Az elsőfilmes komikus, Joe Cornish, tudja, hogy meddig mehet el, így a sci-fi, a horror és a vígjáték kevés jó filmet tartalmazó metszéspontjába pozícionált Attack the Blockban bámulatos arányérzékkel keverednek a zsánerek. A film sosem válik túl grandiózussá, túl hiteltelenné, túl harsánnyá, egyáltalán, semmiféle túlzásba nem esik. A földönkívüli inváziós felütés szépen szörnyfilmes horrorba simul, ami pont annyi gore-t tartalmaz, amennyit a stílus elbír, és megkíván (némi toroktépés kell, de torture porn felé pislogó öncélúskodás nem), a komédia pedig a nem hivalkodóan, hanem természetesen vagány szereplők beszólásaira, illetve a szituáció eleve megmosolyogtató abszurditására épül (rablók és drogdílerek az alienek ellen), és még a gettófilmek irritálóan harsány karaktereit is mellőzi.

Eredetiség persze nincs benne, de kit érdekel, amíg ijesztő, vicces és energikus? Az meg már önmagában szórakoztató, ahogy a szerény 13 milliós költségvetésből megoldották a szörnyeket: ahogy az egyik szereplő megjegyzi, feketébbek, mint bármi, amit valaha látott (mintha elnyelnék a fényt), ami két, egymásból következő dolgot jelent. 1, Bárhogy vannak megvilágítva, bármilyen közelről mutatják őket, mindig csak a körvonaluk és a világító fogsoruk látszik, 2, tehát nem kellett a testfelszín részleteinek animálásával vesződni. Kicsit persze kilóg a lóláb, de azért működik a dolog.

A film legkellemesebb meglepetése mégis az, hogy látszik, a koncepciót nem csak úgy, ad-hoc kenték a vászonra: Cornish-nak az egyszer elsüthető poénokon túl is határozott elképzelése van arról, hogy miért érdemes egymásnak ereszteni a bandatagokat és az idegeneket (hadd ne említsem ellenpéldának a Cowboyok és űrlényeket – hopp, késő). Fogja a társadalom peremén álló karaktereket, és főhősökké teszi őket egy olyan jellegű filmben, amiben normál körülmények közt csak jelentéktelen mellékszerepeket kapnának, már ha egyáltalán bármilyeneket.

Melléjük csapja még korábbi áldozatukat, odakeveri drogdíler főnöküket és a rendőröket, és máris megvan az alap némi társadalmi-szociális kommentárhoz. Nem kell azért megijedni, nincs semmiféle komoly bölcselkedés, filozofálás, vagy szájbarágás, az Attack the Block megmarad színtiszta zsánerfilmnek, viszont az intelligens forgatókönyv kölcsönöz neki némi gúnyos és szatirikus élt (mint amikor Moses azon elmélkedik, hogy a szörnyek minden bizonnyal a kormány teremtményei, ami azokkal akarja kifüstöltetni a gettókat), és így lesznek a karakterek is többek puszta sztereotípiáknál – azaz lehet értük izgulni. Ez meg már eleve több, mint amit a mai horrorfilmek nagy része elmondhat magáról.