…és aztán jött egy bazinagy aszteroida, ami a Föld domináns fajának a kihalásához vezetett – legalábbis az általánosan elfogadott elmélet szerint. De mi lett volna, ha (az így kezdődő kérdések sokasága a sci-fi és fantasy irodalom aranybányája) az az ormótlan kődarab elkerüli a bolygónkat? Harry Harrison (Helyet! Helyet!) szerint akkor a hüllőknek további sok-sok millió évük lett volna az evolúcióra, és egy csoportjukból egy végül intelligens, civilizációt építő faj nőtt volna ki. És mindeközben, a Föld más részein, ugyanúgy kifejlődtek volna az emberek is. Ebben a szcenárióban a két faj anélkül osztozik a világon, hogy tudnának egymásról – mígnem a jégkorszak előretörésével mindketten vándorlásra kényszerülnek a melegebb éghajlatok felé, és végül összetalálkoznak. Hogy akkor mi történik? Megsúgom: nem örülnek egymásnak.

A könyv a találkozást és súlyos következményeit egy Kerrick nevű fiú szemszögéből meséli el. A kőkorszaki fejlettség szintjén élő, vadászó-vándorló-gyűjtögető tanakok (így nevezik magukat az emberek) gyűlölik az általuk maragoknak nevezett hidegvérű hüllőket, és amikor először látnak meg egyet, ami két lábon jár, akárcsak ők, azonnal leölik. A megtorlás nem marad el: a kisfiú Kerrick egész törzsét lemészárolják a jilanék (így hívják magukat az intelligens hüllők, a maragok), őt pedig fogságba ejtik, hogy minél többet megtudjanak a fajról, ami veszélyezteti a letelepedésüket, és így a hidegebbé vált addigi életterükről való menekülésüket.

A jilanék és a tanakok kezdettől fogva undorodnak egymástól, és féktelen gyűlölettel kezdenek öldöklésbe – egyik oldal sem belátóbb, toleránsabb és „felvilágosultabb”, és ez az egyensúly, amivel Harrison a szituációt kezeli, nem csak erőteljes drámai súlyt, de hitelességet is kölcsönöz a könyvnek. Sajnos ez nem marad végig így, a két oldal ábrázolásával a szerzőnek lassan, fokozatosan maga, azaz az emberiség felé hajlik a keze. Míg a tanakok mind jól érthető és átérezhető, személyes motivációt is kapnak, és az egymás közti barátság, szerelem segítségével Harrison ellensúlyozza a maragokkal szembeni embertelen viselkedésüket, addig a jilanék végül csak törtető, gonosz agresszorok maradnak, dacára a több millió éves civilizációjuknak. A jilane ideológiát megkérdőjelező Élet Lányai mozgalomtól (ami valójában egy vallás) várhatná az olvasó, hogy ez változzon, de ez csak egy mellékszál marad, amivel a szerző a folytatásra gyúr.

Az említett egyensúly felborulásával elveszik a könyv egyik legérdekesebb és legizgalmasabb aspektusa, viszont Harrison még így is tud mit a tejbe aprítani. A jilanék társadalmának, életmódjának részletes bemutatása a náluk raboskodó Kerrick szemein keresztül, fantasztikus. Az intelligens hüllők nem kizsákmányolják a természetet, hanem azzal együtt, harmóniában élnek – már ha elfogadjuk, hogy a többi faj genetikai manipulációja nem akasztja ki a harmónia-métert. Minden, amit a jilanék használnak, él: a lepeljük, amibe hidegben bukolóznak, a csónakjuk, amivel a vízen utaznak, mind egy-egy állat, aminek DNS-ét a céljuknak megfelelően módosították. Még a mérgezett dárdát kilövő fegyverük is egy erre a célra kitenyésztett, merev gyík, amit etetni kell, és ami, ha elfárad, pontatlanul lő.  A jilane-élet koncepciójának vannak nehezebben befogadható elemei (pl. azért támaszkodnak a biomérnöki tudományukra, mert szinte egyáltalán nem ismerik a tüzet), de saját, „mi lett volna ha” világán belül Harrison végig következetes marad.

A tanak és jilane szókinccsel való zsonglőrködés viszont nagyrészt felesleges, sőt, bosszantó. Mivel a szerző értelemszerűen angol nyelven prezentálja nekünk a nyilvánvalóan nem angolul beszélő szereplők dialógusait, nincs értelme azokat néhány kitalált szóval csinosítani – olyan ez, mint amikor egy amerikai filmben angolul halljuk az egyébként németül beszélő nácikat, de néha beszúrnak a szövegbe egy „ja”-t és „natürlich”-t, csak hogy a hülye is tudja... Persze van néhány szó, amire szükség volt, mert egyszerűen nem létezik megfelelője az emberi nyelvben (efenszele: egy gyermekkorban kialakult, félig formális csoport, aminek tagjait felnőve is szoros kötelék fűzi össze, és mindig hűségesek egymáshoz), de a többséggel nem ez a helyzet, és igencsak kizökkentő és frusztráló, amikor az olvasónak az első úgy száz oldal alatt folyamatosan a hátul lévő szótárhoz kell lapozgatnia.

A jilanék mellett Harrison ügyesen ábrázolja a vadászó, vándorló emberek nyers, gyakorlatias életmódját is, és mivel a könyv egy igen tekintélyes része világmagyarázattal telik, nem terheli a cselekményt feleslegesen sok szereplővel – mind a tanak, mind a jilane oldalon két-három fontos karakter van csak, akik mind az események sűrűjében vannak (Kerrick fogságban való nevelkedése, és az ebből származó jilane-tanak identitászavara a könyv legjobban megírt része). A cselekmény pedig gyorsan pörög, a bő 500 oldalas könyv végig olvasmányos, még annak ellenére is, hogy Harrison alkalmanként terjengősebben fogalmaz a kelleténél (plusz itt-ott a fordítás is megbicsaklik), és hogy a történet egyes elemei (oda-vissza támadás) gyakran ismétlődnek. Utóbbi gikszert nagyrészt egyébként is kiköszörüli az, hogy a csaták leírása energikus és hatásos: véres, kegyetlen harcok elevenednek meg előttünk, mindenféle idealizálás és romantikus maszlag nélkül. Sajnos a befejezés a pokoli, grandiózus finálé után kissé suta, és inkább törődik a folytatás meglebegtetésével, mint a tisztességes lezárással – ráadásul a hihetőség rovására. De hogy ez a későbbiek szempontjából mennyire indokolt, az már a második részből, a Fagyos édenből derül ki.