A cím ne tévesszen meg senkit, ugyanis a most tárgyalandó történetnek ahány kiadása volt eddig, annyiféle angol fordítást kapott. Ha úgy írjuk le, hogy Toki wo kakeru shoujo, akkor valószínűleg mind az animerajongók, mind a régóta a japán mozit követők már tudni fogják, miről is van szó. Aki pedig nem tartozik egyik kasztba sem, annak bőven elég annyit tudnia, hogy ez a történet is ott lesz 2010 legjobb japán közönségfilmjei között.

A 60-as évek második felében Japánt elárasztották a különféle elborult sci-fi-k és fantasy-k, a filmstúdiók egymással versengve forgatták az őrültebbnél őrültebb produkciókat. Ekkoriban voltak a csúcson a mozikat elárasztó hatalmas szörnyek, űrhajók és földönkívüliek (meg a yakuzák, de ők más cikkbe tartoznak), amik a tévé háztartásokba betörésével együtt fokozatosan a japán mindennapok szerves részeivé váltak. Persze nem csak a képernyőn lehetett ilyesmibe belefutni, hanem az újságos standok és a könyvesboltok polcai is rogyadoztak a tudományos-fantasztikus kötetek súlya alatt. Egy fiatal író, Yasutaka Tsutsui álmodta meg a tudta nélkül időutazásba keveredő iskoláslány történetét, amit folytatásos történetként jelentetett meg két ifjúsági magazinban is, majd 1967-ben könyv alakban is a boltokba került. Viszonylag sikeres alkotásnak számított, de a befutására még várni kellett egy keveset.

Az áttörést 1972 hozta meg, amikorra már beköszöntött az idol-korszak, ami nemcsak a japán populáris kultúrát, hanem a szépségideált is gyökeresen megváltoztatta és az addigi elegáns, visszafogott ikonok helyét nemes egyszerűséggel átvették az iskoláslányok. Ekkor készült el a Time Traveller (érdekes módon „japánul” is Taimu Torabera címen) legelső tévés adaptációja, a főszerepben a 15 éves Ryouko Shimada-val. A sztori mind a mai napig az egyik legnépszerűbb alkotás, a regény több utánnyomást is megért, nagyjából 10 évente készült újabb tévés adaptáció belőle, amikben mindig az adott kor legnépszerűbb idoljainak egyike kapta a főszerepet (a ’85-ös változatban Yoko Minamino, a ’94-esben Yuki Uchida, a 2002-esben pedig Natsumi Abe), ráadásul az időközben vígjátékaival híressé vált Tsutsui saját regényének paródiáját is elkészítette.

A történet mozikba kerülésére egészen 1983-ig kellett várni, amikorra a regény második utánnyomásának jogait megszerző Kadokawa cégcsoport filmes részlege elkészült a forgatókönyvvel. Az amúgyis elsősorban tinédzserfilmekben utazó Kadokawa nem bízott semmit a véletlenre, rutinos rendezőjüket, Nobuhiko Obayashi-t ültették a rendezői székbe (ő rendezte többek között a House-t, az Exchange Student-et és az Aimed School-t is), a főszerepre pedig három féltett üdvöskéjük egyikét, Tomoyo Harada-t választották ki. A film akkoriban nagy siker volt, mai szemmel nézve azonban eléggé elavultnak tűnik, főleg a nagyon kezdetleges vizuális effektek furák, de az itt-ott kissé nehezen követhető történet miatt is kritikával lehet illetni. Mellette szól viszont, hogy aránylag hűen követi a regény cselekményét, valamint a gyönyörű helyszín, ugyanis a megannyi legendás japán film díszleteit adó üdülővárosban, Onomichi-ben forgatták.

Az időről időre felbukkanó tévés feldolgozások miatt egyáltalán nem merült feledésbe a történet, ráadásul többen is úgy voltak vele, hogy a remek alapötlet megéri a további csiszolgatást. Az ezredforduló után három különböző képregényes feldolgozás is elindult, ezek közül az első igazából csak áthelyezte a szereplőket a modern korba, a második egy spinoff, ami azért érdekes igazán, mert az szolgáltatta az alapjait a 2006-os anime feldolgozásnak, míg a harmadik, Minoru Hashiguchi munkája megváltoztatta az addigi nézőpontot és a főhőse az 1-2 napos időbeli ugrálás helyett valódi időutazásba bonyolódik.

Ez utóbbi megfilmesítése a 2010-es új, nagy dérrel-dúrral beharangozott moziváltozat. A regényből adaptált alapsztori javarészt egy jellegzetesen japános tinédzser dráma volt, amit egy kicsit megfűszereztek az időugrásokkal, ezúttal viszont a tinédzser dráma kicsit háttérbe szorult, az időben ugrálás konkrétan egy darab nagy ugrást takar, új elemként pedig megjelennek a korok között utazós történetek jellegzetességei. További érdekesség, hogy a japán filmipart mostanában láthatóan átható nosztalgiahullám jegyében a fő szál a 70-es években játszódik.

A sztori főhőse Kazuko lánya, Akari, egy tipikus mostani tinédzser lány, aki kénytelen-kelletlen belekeveredik anyja dolgaiba és végül neki kell beváltania egy ígéretet Kazuko helyett. Ehhez pedig vissza kell mennie a ’70-es évek első felébe, ahol az ígéret teljesítése mellett jópár érdekes kalandba is belebonyolódik.

Egy felújításnak, vagy folytatásnak mindig fontos eleme, hogy mennyire sikerült rokonítani az eredeti változattal. A forgatókönyvírók igyekezete tetszetősre sikeredett, hiszen mind Kazuko, mind Gorou, mind Fukamachi jelen van az eredeti szereplők közül (sajnos fiatalkori önmaguk halovány mása csak a ’83-as arcoknak), ráadásul számtalan apró utalás van a korábbi változatokra. A producerek viszont már kevésbé álltak a helyzet magaslatán, hiszen hiába röppentek fel olyan híresztelések, hogy a még mindig aktív Tomoyo Harada fogja a mamát eljátszani, végül ez nem jött létre. Viszont az animével annyiban sikerült a kapcsolatot megteremteni, hogy Makoto szinkronhangja, Riisa Naka alakítja Akari-t.

Az időutazást tartalmazó történeteknek éppúgy megvannak a maguk kliséi, mint például a romantikus vígjátékoknak, vagy a sportfilmeknek. A Time Traveller is igyekszik élni ezekkel, véleményem szerint kicsit felemás végeredménnyel. Magának az időutazásnak az ábrázolása a közepes minőségű CG használatával so-so, van benne féreglyuk, meg sok sok szám és visszafelé forgó óra, ha akarom, hihető, ha akarom nem. A régi korba visszacsöppent modernkori lány próbálkozásai arra, hogy higgyenek neki, jópofák, természetesen előkerül a mobiltelefon éppúgy, mint az iskolatáskában felejtett újság. Van viszont egy nagy baj az egésszel, hogy kábé ugyanezt játszotta el nem is olyan rég Hirosue Ryouko is a Bubble Fiction-ben, igaz, ő 1990-be utazott vissza egy mosógéppel. Az időparadoxon és a múlt megváltoztathatatlanságának kliséje szintén szerves részét képezi a történetnek, a jövőből érkezett ember alakja egész futurisztikus lett, valamint a digitálisan megvalósított 2698 sem sikerült rosszul.

A film legerősebb összetevője egyértelműen az, ahogyan a ’70-es éveket megvalósították. A helyszíneket remekül eltalálták és még olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a korabeli álomautó makettjének reklámja a kirakatban. De ez még tulajdonképpen mind semmi, hiszen a lényeg a mellékszálak egyik legfontosabbját jelentő „film a filmben” rész, amiben néhány barát egy amatőr sci-fi-t igyekszik leforgatni papírmakettekkel. Ez a társaság az igazi értéke az egész filmnek, egy az egyben olyanok, mintha valamelyik Koji Wakamatsu agymenésből, vagy a korabeli Godzilla filmekből léptek volna ki. Nem véletlen persze, hogy ekkora hangsúlyt fektettek erre, hiszen a japán filmipart amúgy is belengi egyfajta nosztalgiahullám mostanában, feltételezésem szerint azért, hogy az idősebb korosztályokat is becsalogassák a mozikba. A retródivatot valószínűleg az ’50-es években játszódó Always kezdte pár évvel ezelőtt, azóta viszont se szeri, se száma a hasonló alkotásoknak. A fentebb már említett Bubble Fiction mellett többek között a 20th Century Boys és a Fish Story egyik idősíkja, a Little DJ, az Oppai Volleyball, de még akár a Yatterman is besorolható a 70-es éveket megidéző alkotások közé.

Érdekes módon, hiába van eléggé háttérbe szorítva, még így is működik a filmben a tinédzserfilm hatás. A japánok amúgyis nagyon erősek ebben a zsánerben és ide is sikerült belezsúfolni a rengeteg egyéb mellé azt, ahogy a főszereplő lány szinte észrevétlenül komolyodik meg, éli át az első szerelmet a filmes Ryota-val és válik jóval felnőttesebbé a történet végére. A szerepet egyébként nagyszerűen alakította a talán legtehetségesebb fiatal japán színésznő, Riisa Naka, aki ezúttal a tökéletes Yamato Nadeshiko megtestesítője, nyoma sincs a játékában a Zebraman 2-ben mutatott extravaganciának. Az eredeti történetből visszaköszönő karakterek fiatalkori arca igencsak halovány, főleg az időutazó Fukamachi tűnt nagyon mamlasznak, de ők úgyse érdekelnek senkit, hiszen ott vannak helyettük a zseniálisan megformált, világmegváltó hangulatban levő filmesek, köztük a Ryota-t alakító Nakao Akinobu, aki pár évvel ezelőtt egy másik Kadokawa klasszikus tévés felújításában, a Sailor Suit & Machine Gun-ban is főszerepet játszott.

A gyakorlatilag ismeretlen, elsőfilmes Masaaki Taniguchi igencsak jól indította karrierjét, hiszen az eddigi négy mozifilmes adaptáció közül egyértelműen ez sikerült a legjobban, köszönhetően annak, hogy a 70-es évek beemelésével rengeteget hozzá tudott adni az eredeti sztorihoz. Reméljük, nem tűnik el és az újabb munkái is hozzák majd ezt a színvonalat.