Kevés ennél találóbb cím létezik a filmtörténetben. Jules Dassin éjfekete film noirjának fináléja olyan sokkoló, nyers erőszakorgiát kínál, amihez hasonlót a mozibajáró közönség soha korábban nem láthatott (1947-et írtunk), és nem látott később sem, amíg be nem mutatták Sam Peckinpah Vad bandáját bő 20 évvel később. A korszak börtöndrámáinak legjobbikában Burt Lancaster (mindössze második filmszerepében) próbál kitörni a rácsok mögül, ahol a rabok életét egy szadista, kegyetlen börtönőr keseríti, és a film kezdeti szentimentalizmusát és látszólagos politikai állásfoglalását úgy pusztítják el az elemi és sötét emberi érzelmektől fűtött börtönlázadás brutális képei, mint a foglyok testét a Gatling-ágyúk forró ólomköpetei.

A Brute Force volt a háború utáni amerikai filmkészítés egyik legnagyobb alakjává vált Jules Dassin első kitérője abba a bűnnel, erőszakkal és pszichózisokkal teli sötétségbe, amit film noirnak hívunk (neki köszönhettük később A meztelen várost, a Rififit és Az éjszak és a várost is). Ennek ellenére a kész művön egyáltalán nem érezni semmiféle bizonytalanságot és útkeresést. Igaz, a játékidő első felében majdnem egy nácizmusellenes propaganda benyomását kelti (a kommunizmus 1947-ben még nem váltotta fel teljesen az előző mumust, de pár évvel később már magát Dassint is feketelistára tette a hírhedt McCarthy-bizottság), és félúton kevés híján elveszik a szükségtelen múltidéző érzelgősségben, brutális erejű fináléja azonban elsöpör minden mást – köszönhetően William H. Daniels fenyegető árnyakkal teli, nyers operatőri munkájának, és Rózsa Miklós feszültségtől remegő, a maga módján mégis gyönyörű zenéjének is.

A börtönben Munsey kapitány (Hume Cronyn félelmetesen aljas kis féreg) az élet és a halál ura: az igazgató székére pályázik, de ambíciója nem professzionális. Nagyobb hatalommal nagyobb visszaélési lehetőség jár, ő pedig élvezi, hogy a rabok ki vannak neki szolgáltatva, kedve szerint alázza, töri és gyilkolja meg őket, legfőbb hajtóereje a szadizmusa. Fasisztoid természetére (pusztuljon a gyenge, hogy élhessen az erős) már korán fény derül, és amikor a finálé előtt Wagner zenéjére kínozza az egyik foglyot, hogy információt csikarjon ki belőle, csak a náci egyenruha hiányzik róla. Rejtély, hogy a törvény embereinek negatív fényben való ábrázolását tiltó Hayes-kódex árnyékában ez a karakter hogyan élhette túl a cenzúrát.

A börtön vezetéséért felelős többi tisztviselő sem a szakmája büszkesége. Az igazgató inkompetens, évtizedek óta megszokásból a székében rohadó bürokrata, akinek a hatalma csak névleges, még ha ezt ő maga sem ismeri el, az orvos keze pedig gyakrabban van tele pohárral, mint sztetoszkóppal. Más-más okokból, de mindketten képtelenek rá, hogy bármit is tegyenek Munsey uralma ellen, az egész hely egy morális vákuum. Közben Richard Brooks (Key Largo) forgatókönyve mindent megtesz, hogy magukat az embertelen körülmények közt élő rabokat (a túlzsúfolt börtönben hatan szűkölködnek egy cellában) szimpatikusnak és a körülmények áldozatainak mutassa be.

Ez az a pont, ahol az egyébként nyers, realista, kompromisszumokat nem ismerő film enged a hollywoodi szentimentalizmusnak. A sorban felvillanó flashbackek a noir legnagyobb kliséit és néhány kevésbé meggyőző femme fatale-ját vonultatják fel, hogy az elítéltek éles kontrasztként álljanak az inkompetens és szadista börtönadminisztrációval szemben. Joe Collins (Lancaster tele erővel és energiával) egy kerekesszékbe szorult rákos nőbe szerelmes (csak a villogó neonfelirat hiányzik a feje fölül: „szimpatikus, érző ember vagyok”), egyik társa a felesége által elkövetett gyilkosságot vállalta magára, hogy megóvja őt a börtöntől, egy másik pedig nagyigényű szerelmének lopott méregdrága szőrmekabátot. Dramaturgiailag ezek a jelenetek majdnem feleslegesek, a karakterek megálltak volna a maguk lábán sietősen és némileg hanyagul felvázolt háttértörténetek nélkül is. Épp csak ez esetben a film korabeli posztereit nem lehetett volna kidekorálni a női mellékszereplők csábító pózolásival.

De mindez az érzelgősség a fasizmus elleni politikai ágálással együtt amúgy is semmivé foszlik a finálé közeledtével. A film már akkor kimutatja a méregfogát, amikor a rabok lángszórókkal kényszerítenek egy besúgót egy ipari prés alá (a társadalmon belüli társadalom, vagy ha úgy tetszik, az ellentársadalom bosszúja egy közösséget bomlasztó kívülállón), de akkor szabadul csak el igazán a mozgóképes pokol, amikor megkezdődik a börtönlázadás. Az otthonról, az olyannyira kívánt szabadságból hozott motivációk semmissé válnak, a mészárszék pokoli forgatagában nem számít többé, hogy Collins szerelme meghal, ha nem jut ki hozzá időben, vagy, hogy Soldiert (Howard Duff) áhítattal várják felesége szerető karjai. Az elkeseredett csata egyik oldalán sincs semmiféle hősiesség, csupa negatív, sötét érzelem robban a vásznon, a rabokat féktelen gyűlölet, harag és bosszúvágy hajtja, az utolsó percek lüktetnek a nyers, brutális erőtől, a vad, kegyetlen összecsapás félelmetes intenzitásától.

Ahogy a lángoló őrtorony tetején haldoklik, miután ellenségét állati bestialitással, győzedelmesen a feje fölé emelte, és lehajította az udvaron lázongó társai közé, Collins elégedetten dől el. Nem a szerelme jár a fejében, hanem dühének kielégítése, bosszújának beteljesedése, ahogy a szökési kísérlet másik fejese, Gallagher (Charles Bickford) is mosolyogva hal meg, látva társa diadalát. Hiába prédikál az orvos a zárójelenetben a meghiúsult lázadásról, az elveszett életekről, az nem változtat a lényegen: férfiak megtették, amit meg kellett tenniük, került, amibe került. És ennél nagyobb happy endet úgysem kapsz egy ilyen könyörtelen film noirtól.