Hazai bemutató: 2011. január 6.

Gőzöm sincs, Alexandre Aja hogyan értékeli a saját karrierjét, azt meg végképp képtelen vagyok elképzelni, hogy évekkel ezelőtt, amikor a rendezésbe belekezdett, mit szeretett volna elérni. Valószinűleg nem csupán arról akart elhíresülni, hogy remake-eken kívül soha a büdös életben nem rendezett semmi mást.

Ennek ellenére jelen pillanatban így áll a dolog; ez főleg azért elszomorító, mivel emögött a kreatív szempontból önmagát még legkevésbé sem megerőltetni vágyó attitűd mögött egy tehetség bújik meg, aki ért az izgalomkeltéshez, a hangulat-kreáláshoz, és nyilvánvaló szerelmese a horrornak.

A Haute Tension kismillió nyolcvanas évekbeli slashert koppintott (arról már nem is beszélve hogy a forgatókönyv pofátlanul lopott Dean Koontz Intensity c. regényéből, amelynek addigra már készült egy feldolgozása), a Hills Have Eyes nem ért fel Wes Craven klasszikusával, a Mirrors egy eleve harmatos koreai film gyér re-make-je lett, a Piranha 3D pedig...

A Piranha 3D egyes jelenetei már-már nevetséges módon szórakoztatóak. A film felénél van egy igazi un. show stopper – egy jelenet, amely eltart vagy húsz percig és valószinűleg a legvéresebb jelenet, amelyet amerikai filmben valaha láthattunk. Ahogy eszkalálódik, ahogy össze van vágva, ahogy el lett játszva – ergo ahogyan filmre vitték -: nos mindez olyan széles szarrágó vigyort varázsolt a pofaberendezésemre, amilyet film már régóta nem. Aztán vannak apró, gonosz ötletek a Piranha 3D-ben, amelyek szintén a hozzám hasonló beteg agyak ízlésvilágába illenek és láttukra az ember a tartóztathatatlan röhögésen kívül más reakciót sem nem akar, sem nem képes kipréselni magából.

Egyszóval a film – úgy a felétől – óriási móka, főleg ha figyelembe vesszük mennyi, a mainstream-hollywoodi filmektől szokatlan, minőségi cici díszíti. A színészgárda sem utolsó, a nyolcvanas évek tinifilmjeinek királynője, Elisabeth Shue végig simulós sheriffegyenruhában pucsít, Adam Scott szimpatikus férfifőhős, a mellékszerepekben pedig olyan műfaji veteránok ágálnak, mint Christopher Lloyd (totális Brown doki módban) és Richard Dreyfuss.

Ennek ellenére a dolog valahogy nem áll össze nekem (tisztában vagyok vele, hogy ez nem kritikai kategória, de a Geekz nem a Cahiers du Cinema, úgyhogy pofa be.) Azt hiszen leginkább Aja ambíciójának hiánya zavar, hogy megelégszik egy hetvenes évekbeli klasszikus újraforgatásával (a finálé egy az egyben Joe Dante Piranha-jából lett átemelve, és éppen ezért olyan izgalmas, amilyen.) Persze, a 2010-es Piranha készítői sosem állították, hogy egy vérben és csöcsökben tocsogó filmlecsónál többet szeretnének összerittyenteni, mégis zavar a vákum, amelyben az akarás mintha nem is létezne; kellemetlen egy kreatív állapot, amelyben lemondunk arról, hogy valami olyat alkossunk, ami valóban a sajátunk. És erre alapozni egy karriert, urambocsá’ egy életművet? Ha Alexandre Ajának ez elég, hát lelke rajta.