Az a legcoolabb, ahogy Arnold kiszáll a helikopterből. Előreengedi a többieket, közben szivarozik. Kidobja a zsákját, és csak aztán ugrik ki ő is. Ezt tanítani kellene a színművészeti egyetemeken - filmben ezentúl csak így lehet kiszállni helikopterből. Vagy meghalni. Ahogy a kommandós Mac (Bill Duke) vérben forgó szemekkel, a Little Richard-féle a „Long Tall Sally”-t énekelve („Havin' me some fun tonight!”) indul a megbosszulni vietnami bajtársa halálát, és közben tudja, hogy esélye sincs. Vagy amikor a nagydumás lone ranger zsaru Jerry Lambert (Bill Paxton) a töksötét metrókocsiban egy SIG-Sauer P226-ossal táncolni hívja a szörnyet. Felejthetetlen figurák két felejthetetlen sci-fi akciófilmben, és persze „the greatest monster sound in all of movie history”, ahogyan az ál-Arnold nagyon helyesen megállapítja a harmadik rész előzetesének kommentárjában. Az Olorin kolléga által már dicsért folytatás végre a hazai mozikba is megérkezett – és ez jó ok arra, hogy visszatekintsünk, miért is várjuk annyira az ugly motherfucker földönkívüli vadász mítoszának minden egyes új képkockáját.

A kalózvideós-narrátoros hőskorban több olyan emberrel is volt szerencsém megnézni a Predator-t, akik az osztálykirándulás éjszakai filmelemzésein (Stan Winston speciális effektusait színes papírral megbolondított elemlámpafénnyel utánozva) még nem értesültek arról, hogy a decens kommandósfilm a közepén majd sci-fi-be vált át. Finoman szólva nem mindenki volt fogékony arra, hogy a még erősen osztrák akcentusú Alan „Dutch” Schaefer őrnagy (Arnold) különítménye a még erősen orosz akcentusú dél-amerikai gerillák után egy láthatatlan földönkívülivel kezdett harcolni. Utólag belegondolva tényleg merész műfajváltás a film közepén - legalább annyira, mint mondjuk a Gecko testvérek rendrakása a Titty Twister-ben, vagy Pinbacker kapitány ámokfutása az Ikarusz-2-n. Klasszikus ’80-as évek dzsungelharcos akció és sci-fi szörnyfilm, kettő az egyben? Mert az magától értetődő, hogy Ellen Ripley hadnagy és a tengerészgyalogosok nem Kubrick fekete monolitját indulnak megkeresni az LV-426-ra, de képzeljük el, mi lett volna, ha John Matrix a Val Verde banánköztársaságban partra szállva nem Bennett magánhadseregével, hanem frissen kikelt arctámadókkal találja szembe magát? Vagy ha Rambo akció közben rájön, hogy a vietkongok földönkívüli űrhajót találtak a dzsungelben és az amerikai hadifoglyokat már megszállták a testrablók? Jim Thompson és John Thompson forgatókönyve pont egy ilyen meredek fordulatot lép meg: zseniálisan, mert a Predator-ban a crossover nem fordul abszurdba és a kommandósfilm olyan könnyedén viszi a hátán a sci-fi elemet, mint Blain (Jesse Ventura) a Nagypapa (Old Painless) becenevű kézi M134 minigun-t.

A „világtól elzárt csoport földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétele” külön sci-fi szub-zsáner, és a végeredmény mindig az emberek vérmérsékletén múlik: az Alien egyszerű csillagközi munkásai, vagy a The Thing unatkozó tudósai viszonylag későn jöttek rá, hogy E.T. nem békével jött, Dutch és csapata viszont nem a Kodály-módszerrel próbálkozik – mottójuk: „ha vérzik, meg tudjuk ölni”, így nem megleő módon a földönkívülivel való első kapcsolatfelvétel egy kisebb esőerdő kiirtásával végződik. A folytatásban Peter Keyes, a szörnyre vadászó különleges ügynök (Gary Busey) sem finomkodik, a földönkívüli létformát minden további rendszertani besorolás nélkül „fuckin’ alien”-ként emlegeti. Kommandós típusú találkozások.

Persze Arnold mellett ez csak olyan arcoktól hiteles, akik például olyan klasszikusokban alakítottak emlékezeteset, mint a Rocky (Carl Weathers mint Apollo Creed), a 48 óra (Sonny Landham mint Billy Bear) vagy a Menekülő ember (Jesse Ventura mint Captain Freedom). A disznóviccekről pedig a Halálos Fegyver írója (a forgatási szünetben az Utolsó cserkész forgatókönyvén dolgozó) Shane Black gondoskodott, Hawkins szerepében. A folytatás talán még elődjénél is jobban karakter-centrikus: Danny Glover-nek jól áll a kőkemény, de tériszonyos és neurotikus rendőr szerepe, és véletlenül sem jut róla eszünkbe a Halálos fegyver sorozat „túlöregvagyok” jópofáskodása - simán elhisszük, hogy kisebb fegyvergyűjteményt tart a csomagtartójában és fél kézzel felkeni a falra a tenyérbemászó képű Gary Busey-t. És csak a már említett Bill Paxton érdemelte ki a Lance Henriksen-i dicsőséget: a Terminator és az Alien mellett egy Predator is végzett vele. De érdemes megemlékezni a teljesen őrült vudu pap szerepében Calvin Lockhart-ról is, aki korábban David Lynch, valamint egy ragasztószalag és egy tarkólövés segítségével szerzett kellemetlen perceket Harry Dean Stanton-nak (Veszett a világ).

Pedig ha színészi tehetségről van szó, a társulat egyik tagjának sem szerepelt a határidőnaplójában mondjuk a Predator filmekkel egy időben készült Oscar-díjas Utolsó császár vagy a Bárányok hallgatnak forgatása, Jim Thompson és John Thompson írók mégis olyan mondatokat adnak a szájukba, és John McTiernan és Stephen Hopkins rendezők olyan atmoszférát teremtenek köréjűk, hogy egyértelmű: ezek az emberek a világ legtökösebb katonái és zsarui. Késpengével borotválkoznak, saját főzésű whiskey-t vedelnek és a politikai korrektséget hírből sem ismerik: amikor a Predator első részének különítménye elindul a bevetésre, a helikopteres utazás pár percében annyi káromkodás, pinázás, buzizás hangzik el, nem beszélve a köpködésről, hogy az már filmtörténet: mintha mondjuk Ford Fairlaine és Torrente tartana legénybúcsút a Quick Stop-ban. De ebben a pár mocskos percben az írók észrevétlenül és visszavonhatatlanul megkedveltetik a figurákat, mert az ehhez hasonló szörnyfilmek sikere gyakorlatilag a karaktereken múlik: ha tíz percben sikerül megszeretni őket, akkor a film elkap, és 100%-ban velük vagyunk – és ez az, ami például a két AvP filmnek később nem jött össze. (Emlékszünk belőlük egyáltalán bárkire?) A Predator 1-2 titka, hogy a forgatókönyv meg sem próbálja elkerülni a kliséket: a különleges osztag rádiósa vicceskedő szemüveges geek (Shane Black), és persze először hal meg, az indián katona (Sonny Landham) keveset beszélő, de hatodik érzékkel rendelkező nyomolvasó, a csapathoz csatlakozó CIA ügynök (Carl Weathers) az elején dilettáns, sunyi aktatologató, később önfeláldozó hős. A Los Angeles-ben játszódó folytatás is a legnagyobb természetességgel kezeli azokat a zsarufilmes kellékeket, amik már a Steven Seagal életmű korai klasszikusaiban is kínosnak számítottak: szakadt lotyók és dühöngő gyanúsítottak a rendőrőrsön, a forrófejű újoncot és a rámenős tévériportert zrikáló, az irodakukac nagyfőnökre az íróasztalt ráborító nyomozók, a hivatalos utat megkerülő, utcai módszerekkel dolgozó hadnagy. De pont a két rendező – John McTiernan (1.) és Stephen Hopkins (2.) – képeinek atmoszférateremtő ereje miatt hisszük el, hogy ezek a klisék a Predator 1-2 világában tényleg a legtermészetesebben működnek. Valahogy úgy, hogy ez a világ minden kommandósfilm és nagyvárosi zsarufilm világának alfája és omegája. És John McTiernan meg Stephen Hopkins otthon érzik magukat ebben a világban: McTiernan rendezése a párás dzsungelben legalább annyira klausztrofób, mint a Vörös Október szűk tereiben vagy a Nakatomi felhőkarcoló liftaknájában, Hopkins pedig a lepattant nagyvárosi gettókban a legjobb, ott, ahol később Emilio Estevez-t és haverjait kergette végig ütős rap-metal soundtrack-re (Az ítélet éjszakája), vagy Jack Bauer lányát a 24. első néhány részében. Mindezt Alan Silvestri felejthetetlen kísérőzenéjének ütemére.

És persze finom aktuálpolitikai üzenetek is akadnak: a Predator 1-ben a katonák odavetett félmondataiból kiderül, hogy a vietnami háborúban szocializálódott egység a Reagan-adminisztráció külpolitikai irányvonalának megfelelően titokban a keleti blokk legforróbb helyein akciózott (Berlin, Afganisztán), nyilván ugyanolyan hatékonysággal, ahogy a film első felében egy kisebb katonai tábort vadásznak le – pont, mint később őket a Predator, csendben és láthatatlanul. És akárcsak a szörny, sebezhetetlenek, és közben még büntető egysorosokra is marad idejük („Nincs időm vérezni!” – mondja Blain). A folytatás pedig 1990-ben a sztorit abba a drogos-mocskos, latin-amerikai gengszterbandák uralta urbánus dzsungelbe helyezi, amiből pár évvel később a new jack cinema teremtett külön műfajt. A bevágott filmhíradó-részletek pedig Paul Verhoeven-i jövőképet vetítenek előre.

A második részt egyébként érdekes módon nem fogadta kitörő lelkesedés – a ’90-es évek elején ráadásul a közönség már más irányba kacsintgatott, egy évvel később már a forradalmi spec. effektekkel robbantó Terminator 2 volt a sláger, és a tesztoszteron-szagú szörnyvadászat pedig a retro. Az első film ráadásul rövid idő alatt duplán - mint sci-fi akció, másrészt mint Schwarzenegger akció - klasszikus lett: nyilvánvaló volt, hogy a második rész ezt a lécet nem tudja megugorni.. Nem lehetett egyszerű dolga Stephen Hopkins-nak: Danny Glover nem egy Schwarzenegger, a közönség pedig az első filmből már ismerte a szörnyet, és tudta mit várhat – hentelést. És Hopkins nem is veri át a nézőket, ezért pedig minden tisztelet megilleti - az első percekben már benne van a sűrűjében, hullanak a rendőrök, robbannak az autók, Danny Glover pedig tévériportereket elgázolva indul akcióba. Főleg emiatt a stílus miatt kedvelem Stephen Hopkins-t: a rendezései sosem nagyképűek, és nem akar többnek látszani, mint egyszerű, de a zsáner lehetőségeit maximálisan kihasználó akciófilmes. Különösen jól működnek a Los Angeles-i külső helyszíneken játszódó jelenetei: a Predator ikonikus lándzsarázása az Eastern Columbia Building toronyórájánál, vagy a közelharc a vágóhíd tetején. A folytatás emiatt szerencsére nem lett görcsös hommage gyűjtemény (mint mostanában a Terminator: Salvation), vagy az első filmnek a lassan építkező, feszültségteremtő dramaturgiáját ihlet nélkül lemásolni akaró kudarc (mint az első AVP).

Szóval, ha az „epikus sci-fi akció” műfajt definiálni kell, valahol 1987-ben, a guatemalai dzsungelben, vagy 1997-ben, Los Angeles-ben érdemes körülnézni. Get to the chopper!