Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg.

A sztori középpontjában Frank (Kim Bondia), a kispályás díler áll, aki otromba és lúzer barátjával, Tonnyval (Mads Mikkelsen) járja a város utcáit, bonyolítja piti üzelmeit, és próbál közben tökösnek és elegánsnak tűnni. Amikor egy nagy drogüzletnek köszönhetően lehetősége nyílik rá, hogy rendezze tartozását a táplálékláncon eggyel felette álló Milo felé (Zlatko Buric), azonnal él vele. Ám a drogot magától Milótól szerzi, és amikor a rendőrség lekapcsolja, kénytelen az egészet, mint bizonyítékot, a város tavába szórni. Így aztán adóssága a többszörösére növekszik, Milo türelme fogy, a határidő közeleg, a Frank nyakát szorító hurok pedig egyre kényelmetlenebb.

Refn egészen banális élethelyzetekből bontja ki a főszereplő későbbi pokoljárásában kicsúcsosodó cselekményt. Mintha csak Tarantino két évvel korábbi Ponyvaregényének tahóverzióját látnánk az első jelenetekben. Frank és Tonny felajzott tinikként, harsány röhögések közepette beszélnek csajokról, szexről, perverzióba hajló aktusokról („miután ráélveztem az arcára, megkért, hogy pisáljam tisztára”), vagy éppen a mozi és a videókölcsönzés közti különbségekről. De röviddel ezután Refn (szerencsére) teljesen más pályára állítja a filmet, mint az amerikai fenegyerek tenné. A kötél fokozatosan kezd szorulni Frank nyaka körül, a sajátos tahóhumorért felelős, jenki rappereket majmoló Tonny karaktere (kopasz fején hátul a „respect” szó áll tetoválva – de a műmájer jobban passzolna) félúton el is tűnik az útból (visszatér viszont a folytatásban, ami teljes egészében rá koncentrál majd), a kétségbeesés és kilátástalanság egyre inkább rátelepszik a filmre. Frank félelmetes intenzitással megjelenített filmvégi versenyfutása az idővel egy lefejezett kakas rohangálásra hasonlít, és nagyjából ugyanannyira eredményes. Mert bár végül sikerül összeszednie a pénzt, saját természetének köszönhetően azonnal el is veszti.

Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben.

És ez teszi a Pusherben ábrázolt miliőt olyan mocskossá és elviselhetetlenné,  hogy a néző tízpercenként felállna a film elől, és elmenne fürdeni. Még inkább ez, mint a lepusztult függők serege, a folyton levegőben lógó erőszak vagy a piti gengszterek reménytelen, aranyért való szarban gázolása. Hogy a pénzen kívül semminek nincs értéke, az emberi kapcsolatok, ha nem eleve látszólagosak, bármikor fillérekért beáldozhatók, a szerelmek és a barátságok csak addig tartanak, amíg a mélységesen önző érdekek úgy kívánják, vagy még pontosabban, megengedik. És ebben a világban az sosem tart sokáig.