Az ötvenes években, Nipponban a filmgyártói konkurencia felkámpicsorodott: az egykori atyaúristen, a Toho észrevette, hogy még a földből is a trónjára áhítozó stúdiók nőnek ki, elég volt ehhez a közvetlen közelét végigpásztáznia, hiszen például az akarnok Shin-Toho (Új Toho) az anyavállalat egykori szakember-gárdája függetlenkedési törekvéseinek folyományaként jött létre. Ideje volt hát a gázra lépni, és még az eddigieknél is közönségbarátabb (magyarul par excellence multiplex-kompatibilis) filmeket forgatni.

Kísérletező kedvük odáig hajtotta őket, hogy elkezdtek műfajokat kombinálni: az 1954-es Gojira világsikernek bizonyult, a gengszterfilmek meg állandóan divatban vannak, miért ne turmixolják hát össze a tokusatsu (a speciális effektekre alapozó fantasztikus) filmek és a gengszterműfaj motívumait? Igazság szerint a Toho ennek a produkciónak, illetve a két évvel későbbi, szintén Ishiro Honda rendezésében napvilágot látott Human Vapor-nak, valamint Jun Fukuda Telegian-jának segítségével szakítani szeretett volna a kaiju (óriásszörnyes) filmekkel, amelyek ebben az időben a cég legfőbb bevételi forrásai voltak. Az emberközpontú, némileg komolyabb science-fictionra tett ilyetén próbálkozásuk behalt, Godzilla átgázolt rajtuk, mint szar a lefolyón. A hatvanas évek japán scifijei vagy kaiju, vagy szuperhősöket főszereplőjüknek választó tokusatsu filmek lettek.

Az eposz: Dr. Maki szavára a rendőrök csak azért adnak, mert az utóbbi időben ők maguk is tapasztaltak olyan szörnyűségeket, amilyenekről a meglehetősen hányatott (vagy hánytatott?) idegállapotú atomtudós beszámol. Doktormakinak is úgy mesélte a történetet két meglehetősen hullaszagú tengerész, hogyaszongya: hajójuk túlságosan megközelített az óceánon egy olyan területet, ahol hidrogénbomba-kísérleteket végeznek. Nem sokkal ezután a fedélzeten egy takonyszerű, néha emberformájú massza kezdte felzabálni a legénységet. És ezek a folyékony véglények most az emberiség egészét akarják összenyammogni!!!

Közben Tokióban egyre másra tűnnek el gengszterek, testük elpárolog mint a katicafing, csupán ruhájuk halma jelzi egykori helyüket. Doktormaki vallomását és az urbánus tényálladékot csak akkor sikerül a rendőröknek gyíkagyukban összekapcsolniuk, mikor egy razzia során szembe találják magukat a zöldgeci-szerű H-Mannal, aki rögvest néhány fakabátot is bekebelez (az egyiknek oly gyönyörűen olvad szét a feje...)

Mikor aztán a szószátyár tengerészek szellemhajójának roncsára is ráakadnak Tokió közelében, már semmi nem áll a rendőrök kombinációs képességeinek útjába: megindul a hajsza, a japáni Derrickek az H-Man nyomába erednek, akinek nem titkolt célja, hogy a tokiói lakosok teljes étlapját végigkóstolja. Hiába na, Japán a szusi hazája.

Az H-Man (egyébként Bijo to ekitainingen) megrendezésének feladata valószinűleg szippantásnyi friss levegő lehetett Ishiro Hinda számára, akinek ekkor Godzilla-filmeket kellett futószalagmód forgatnia. Érződik is az öröme: az H-Man meseszerű-hangulatos, szépen fényképezett, aránylag visszafogott szinészi játékot magáénak mondható tokusatsu, még pontosabban scifi-horror, amely vagy tematikai koppintása a szintén 1958-as amerikai The Blob-nak, vagy nem (szerintem az amerikai filmnél sokkal sikerültebb).

A speciális effektek japán istene, Eiji Tsuburaya ezúttal is hozza a tőle elvárhatót, főleg a testek szétolvadásának látványa fincsi, a matt-festményei pedig egészen kiválóak (sokkal jobbak, mint pl. az 1959-es Uchu daisenso-ban). Egyszóval ha eleged van Godzillából (miért, van olyan!), viszont maradnál még Japánban, látogasd meg H-Mant, és hagyd, hadd spricceljen az arcodra.