"Fly not yet
'tis just the hour
when passion like the midnight flower
that scorns the eye with vulgar light
begins to bloom for sons of night
and maids who love the moon."
-- Thomas Moore: Fly Not Yet

Francesco Dellamorte (kb. Halálfi Feri) egy hegyvidéki falucska csinos temetőjének őre. A hasonló foglalkozással megvertektől mindössze abban különbözik, hogy a fű nyírása, a nyughelyek gondozása és a gyászolók pátyolgatása mellett a feltámadó halottaknak sírba való visszatérítése is az ő feladata. Az utóbbi időben egyre sűrűbben kell az előtántorgó elhunytak fejébe golyót repítenie, ami elgondolkodtatja: vajon a világ összes temetőjében ugyanez a helyzet, vagy csak az ő saját csendes birodalmában? Maga a testet öltő Halál igazítja el a kérdésben...

Michele Soavi a film premierjét követő sajtótájékoztatókon fáradhatatlanul, újra és újra azt nyilatkozta, hogy a Dellamorte Dellamore nem szokványos horrorfilm, mivel témája nem a félelem a haláltól, hanem a félelem az élettől.

Mindegyikőnk ismeri a bizsergető várakozásnak azokat a pillanatait, mikor a moziban kialszik a fény, a vásznon pedig felrebbennek a film első kockái. Ülünk a sötétben, embertömeg közepén (és mégis egyedül), elvárásaink meg, ahogy kell, hatalmasak. A bibi mindössze annyi, hogy az utóbbi másfél-két évtized során maradandó filmélmények mielőbbi eljövetele érdekében elsuttogott imáink csak ritkán találtak meghallgatásra. A képek elhasználódtak, erejük elveszett.

Soavi 1994 magasságában végtelen sokat beszélt, írt és nyilatkozott e negyedik filmjéről - azóta pedig még többen beszéltek és írtak a Dellamorte Dellamore-ról. Nem csoda, hiszen a stáb remek, a forgatókönyv egy kiváló képregény-sorozat alapján készült, a szinészek egytől-egyik szenzációsak, a rendezői székben pedig Argento legtehetségesebb tanítványa (aki minden szempontból túlhaladta mesterét) ül. Ezzel együtt, ha a Dellamorte Dellamore-ről egész könyveket írtak volna, akkor sem veszített volna semmit eredetiségéből és frissességéből. A Dellamorte Dellamore egy film tele meglepetésekkel, ötletekkel, technikai zsenialitással és nagyszerű érzékkel minden iránt, ami MOZI.

Ha visszapillantunk, tudatosulhat bennünk, hogy Soavi korábbi filmjei, a Deliria (1987), a La Chiesa (1989) és a La Setta (1990) kidolgozott és érdekes alapjai voltak a Dellamorte Dellamore elnevezésű masszív építménynek. A Dellamorte Dellamore sok tekintetben az utolsó négy évtized legfontosabb olasz filmje. A kilencvenes évek, illetve a jelen gazdasági és politikai állapotának figyelembe vételével talán még fontosabb, mint Argento bármelyik munkája.

Mert Soavinak sikerült valami, ami Dariónak meg a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek rendezőinek nem. Soave elődeinek filmjei egy másfajta kulturális hatást megélt generáció (élet)érzéseit tükrözik. Argentónak a Traumaval és a La Sindrome di Stendhallal - amelyek egyébként érett, klasszicista filmek - legrosszabb rémálma teljesedett be: elvesztette a kapcsolatot a korábban érte tűzön-vízen átgázolni látszó közönségével. Az új generációkat azonban ezek a filmek már hidegen hagyják. Soavi 1994-ban 36 éves volt, és neki tökéletesen sikerült a fiatalokat megérintenie.

Ez a Dellamorte alapmotívuma is egyben. Egy generáció félelmeiről és problémáiról mesél, olyan bravúrral, ahogyan csak egy ugyanabba a generációba tartozó rendező tud. Sőt, a Dellamorte az egyetlen újkeletű európai horrorfilm, amely saját kulturális identitással rendelkezik - nem csak stiláris szinten funkcionál tehát, bár ez már Soavi korábbi munkáinál sem volt így. A Dellamorte Dellamore a kilencvenes évek Olaszországának, illetve a jelenlegi Itáliának a problémáit jeleníti meg. Egy országét, ahol az emberek, csakúgy, mint Európában, sőt, a Nagyvilágon ekívül, nem találják a helyüket. Rettegnek az érzelmektől, gyűlölik az államot, ugyanakkor szívük beleszakad a szerelem és szeretet utáni vágyba. A gyászra, fájdalomra sem finnyásak - mindegy, csak érzelem legyen. Kommunikációképtelenségük nyilvánvaló, a szexualitást fenyegetésként élik meg: e sötét kavargás nyomán érzett frusztrációjuk mindennapos őrületben és mély, tudattalan halálvágyban ölt testet.

A holtak élők, az élők holtak. Mindenki ugyanolyan. Nincs különbség jó és rossz között.

A film főszereplője férfi, rendezője férfi, írója férfi és talán tényleg csak férfiak képesek teljesen magukévá tenni a film mondanivalóját. Mielőtt valaki hímsovinizmussal vádolna meg, az előbb fogja fel: állításom a Dellamorte Dellamore természetéből adódik. Nagyon érdekes lenne egy nő kritikáját olvasni róla.

A Dellamorte tehát sikeresen teremti meg a kapcsolatot a fiatal közönséggel, lásd feljebb. Ez nagyon fontos. Soave megmutatja az utat, amelyre az európai horrorfilmnek rá kell lépnie. Nem akar ő hótérdektelen művészmozikat forgatni, vagy akár valamely névtelen amerikai kábeladó éjszakai z-filmjeinek felhozatalát gazdagítani. A Dellamorte nem valami üres, felületes divatfilm, hanem - többek között - annak a bizonyítéka, hogy az európai publikum nincs annyira elbarmulva, mint az amerikai. Politikai véleménnyilvánítás, kritika és üzenet egyesül egy igazi gesamtkunstwerkben.

A Dellamorte csomagolása (amely, ha megkaparjuk, szétfoszlik egy szempillantás alatt), "műfaja" horror. Tele lélegzetelállítóan modernizált gótikus romantikával, rengeteg humorral és erőszakkal. A film e stiláris ellentmondásai zavarbaejtően bizarrak. Foglyul ejtenek. Mikor a néző kijön a moziból, az agya dolgozni kezd. A Dellamorte gyönyörű-nyomasztó világa sokáig nem hagyja aludni az embert. Nem lehet eléggé dícsérni. Mestermű - egy olyan rendező alkotása, aki minden támogatást megérdemel.

Soavi 2006-os Arrivederci Amore Ciao című filmjéről itt olvashattok.