Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát.

A horrorfolytatások sosem az eredetiségükről voltak híresek (ahogy a Sikoly 2-ben elhangzik: a műfajt a sequelek nyírták ki), de egy idő után az alkotók mégis rendre megpróbáltak kitörni az adott széria keretei közül, vagy legalábbis kicsit módosítani a rozsdás formulákon. Wes Craven kegyetlen gyerekgyilkosából, Freddyből, gonosz humorú komédiás vált, láthattunk Péntek 13 folytatást Jason nélkül, a cenobiták pedig már teljesen mást jelentenek ma, mint bő két évtizede, a Hellraiser első részében. A Végső állomás esetében azonban soha senkinek nem kellett tartania efféle „mítoszrombolásoktól”: az összes sequel gépiesen, pontról-pontra lekövette az első rész dramaturgiáját, és ez alól a most mozikba kerülő negyedik sem kivétel. Egy fiatal srác előre megérez egy katasztrófát (ezúttal egy autóversenyen), és egy maréknyi emberrel távozik a helyszínről, mielőtt az bekövetkezne. A halál persze berág, amiért néhányan elhajoltak a kaszája elől, és később egyenként hozza be a lemaradást. A szereplők nagy részének elhullása után a túlélők egy ponton meggyőződnek róla, hogy kicselezték a halált, és biztonságban vannak, de egy gyors stáblista előtti jelenetben persze kiderül, hogy tévedtek.

Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit. 

Persze a 3D „csodáját” hamar megszokja az ember, azután meg csak egy slendrián fércmű marad, ami negyedszer meséli el tökugyanazt, és hol nincs benne semmi fantázia, hol meg túl sokat is akarnak beleerőszakolni. És ezzel még nincs vége: a film elég szépen gyűjtögeti a zöldhasúakat, úgyhogy abban a szerencsés helyzetben lehet részünk, hogy ha négyszer még nem volt elég, hamarosan ötödször is megnézhetjük „ugyanazt” a filmet – aztán meg még ki tudja, hányszor…