Ezzel kezdd.

“Humans are such easy prey…”

Ez is azok közé az agykéregbe égett gyerekkori pillanatok közé tartozik: ahogy iskolatáskával a hátamon, a fejem tetejét a kora tavaszi nappal süttetve ácsorgok a csendes kertvárosi utcán, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, csak a kezemben tartott újságra koncentrálok. A Galaktika februári számát olvasom, pontosabban a filmes rovatot, mert csak az érdekelt. A fantasztikus, és főleg a horrorfilmek ajánlói. Ebben a februári számban pedig ráakadtam egyre, a rovatban az utolsóra, amely ott, a kellemes langymelegben a gyerek hátát megborsództatta, a szívét pedig megtöltötte máig ható izgalommal.

Érdekes, hogy a From Beyond ajánlója már akkor is inkább a testemre mért csapást. Érdekes, mert Cronenberg filmjei mellett Stuart Gordonnak ez a kritikusok által állandóan csak Re-Animator-utánfutóként emlegetett munkája a body-horror egyik alapköve. Hogyan fordul ellenünk a saját testünk, az elménk biztatására. Magunkban sem bízhatunk: a káosz ünneplése.

Az egyik dolog, ami a From Beyond-ban és a Re-Animator-ban egyaránt zseniális, az a gazdaságosságuk. Mindkét film rendkívül alacsony költségvetésből készült, ám a stáb fantasztikus tehetsége, legyen szó akár rendezőről, színészekről, forgatókönyvírókról vagy maszkmesterekről, valami rettenetesen emlékezeteset eredményez, az erőforrások lehető legjobb kihasználását - az amerikai horror két utolsó, valóban jelentős filmjét.

Dr. Pretorius (Ted Sorel) beteg ember. Legalább is morálisan defektes. A szado-mazochizmus nagy barátja (eredetileg a filmben egy olyan jelenettel mutatkozott volna be, amelynek során egyik szexrabszolgájának nyelvébe százas szöget kalapál, sajnos ez a rész örökre elveszett, mindössze Stuart Gordon elbeszéléséből tudunk róla), amely elhajlás még így-úgy elnézhető neki, de a gátlástalan természete már felborzolja mindenki kedélyét. Udvarházának tágas padlását tetőtér-beépítette egy szupermodern kutatólaboratóriummal, amelyet asszisztense, Crawford Tillinghast (Jeffrey Combs, ki más?) felügyel. A kutatás célja, hogy kaput nyissanak egy másik, minket állandóan körülvevő, ám számunkra egyelőre láthatatlan dimenzióra. Vajh mily lények lakhatnak amott?

Randák. A legelső kapunyitogató próbálkozás Pretoriust a hullaházba (sans fej), Tillinghastet pedig a gumiszobába juttatja, ahonnan csak a gyönyörű McMichaels doktornő (Barbara Crampton) tudja kihozni, egyetlen feltétellel: Tillinghastnek vissza kell térnie a szörnyű házba, és újra be kell indítania a rezonátort, a gépet, amely a kísérlet lelke. A pszichiáternőt és a kissé ideges tudóst biztonsági emberi minőségében elkíséri Bubba, az ex-rendőr is (Ken Foree a Holtak hajnalából). Őt később megeszik a bogarak.

A rezonátor beindítása három dologgal jár együtt: hátborzongató hangot ad, minden neonrózsaszínben kezd világítani, illetve a szomszéd dimenzióból előkecmereg egy formátlan szörny, amely fuzionált Pretorius testével-lelkével, és legszívesebben megbaszná McMichaels-t és megenné Tillinghastot - de egy fordított felállással is beéri. Még mielőtt szándéka beteljesedne, a kíváncsi triónak sikerül kikapcsolnia a rezonátort, ám ettől fogva mindhárman testi-lelki mutáción esnek át, ki gyorsabban, ki lassabban. A doktornő elveszti gátlásait, és S/M ruciban parádézva odakínálja seggét a vállalkozó kedvűeknek (Barbara Crampton a bőrszerkóban az évtized minden valószinűség szerint legerotikusabb antihősnője),  Tillinghastnak pedig a tobozmirigye fröccsen elő a fejéből, és harmadik szemként funkcionálva nyújt rálátást a rejtett dimenzióra. Utóbbi evolúciós lépcsőfok enyhe mellékhatása, hogy Tillinghast az emberi agy íze után kezd epekedni…

Hogy Bubbában mit hoz felszínre a kísérlet, nem igazán fontos, mert őt nemsokára megeszik a bogarak.

Imádom ezt a filmet, a fentebb megemlített gazdaságossága mellett amiatt is, ahogyan egyesíti magában a régit és az újat, a lélegzetelállítóan eredetit. A From Beyond lényegében egy kísértetházas sztori: van valami a padláson (pont ahogyan egy évvel később a Hellraiser-ben is lesz), ami szörnyűséges és kimondhatatlan, ugyanakkor (szexuálisan) vonzó, és éppen emiatt újra és újra vissza kell térni hozzá, fel kell menni a lépcsőn, be kell kapcsolni a gépet. Mert ha bekapcsoljuk, valami veszélyessel és szörnyűvel találjuk magunkat majd szemközt, amely ugyan az életünkre tör, ám meg is változtat minket, új dolgokat fed fel előttünk, és éppen ez az, amit az emberi lények a legtöbbre tartanak, ott mélyen, legbelül, még az életük értékénél is többre: az orgazmust és a változást.

A From Beyond nem annyira tökéletes film, mint a Re-Animator, amely a rendezői változatban egészen hibátlan. A From Beyond-ban vannak félresikerült jelenetek, pl. a konyhai kupaktanács, amely totálian félre van instruálva, vagy a csata a pince hatalmas féreg-szörnyével, ami egy nevetséges whattafuck - jó, persze, az egész film az, de izgalmas, félelmetes, fantáziadús és nem utolsó sorban csodálatosan undorító whattafuck. Az effektekért a későbbi KNB és John Carl Buechler a felelősek, és 100+ év horrortörténelmének legelképesztőbbjei közé tartoznak: több száz hektoliter slájm és nyálka borítja a From Beyond-ot, az emberi test az összes létező pozícióba csavarodik benne, kifelé és befelé, változik és fejlődik, előre és vissza, csak hogy a végére magába omoljon, és csont és hús és genny halma maradjon belőle. Cronenberg body-horrorja fuzionál a body-in-pieces fantáziákkal, eléri a legfelső szintet, ahonnan nincs tovább, csak a súlytalan, íztelen látszatba: jön a CGI.

Stuart Gordonnak ez a filmje igazándiból nem utánfutója, hanem komplementere a Re-Animator-nak. Fantasztikus, hogy alkotói, művészi szempontból mit hoz itt össze ez a kezdő rendező: két lezárt, régi témákat újszerű formában prezentáló low budget remekművet, amelyek büszkék rá, hogy horrorfilmek, ünneplik saját explicitásukat, játékosságukat és azt, hogy számukra szó szerint mindent szabad. Elképesztő Gordon magabiztossága, erős keze, amellyel a sztorit viszi előre, egyetlen perc üresjárat nélkül, srófolva a tétet egészen a katartikus fináléig, amelyben a hús elpusztul, az elme pedig megzavarodik.