A hetvenes éveknek Amerikában (értsd: az Egyesült Államokban, hisz te meg én, az USA kultúrfasizmusának két elnyomottja, mi mást is érthetnénk e földrajzi fogalom alatt?) kimondottan apokaliptikus hangulata volt. A nemzetet a dühvel, elkeseredettséggel, majd a hullazsákok végtelen sorainak láttán fásultsággal, a megváltoztathatatlanba való belenyugvással (land of the brave?) eltöltõ vietnámi háború, a mindennapos jólétüket fenyegetõ, a világ valódi mozgatórugóival való szembesüléssel ijesztgetõ arab olajválság, majd az évtized második felében kirobbanó, az országot alkotmányos alapjaiban megrázó Watergate az egyszerû amerikainak mind-mind az apokalipszis küszöbönálló bekövetkeztérõl mesélt.

Nagy idõk.

A horrorfilmek, bármit is állítsanak habzó szájú ellenségeik, többek között mentális csapok (ergo nem katalizálnak erõszakot). Hollywood, mint az emberi lélek legnagyobb ismerõje (Freud? Gimme a break!), ezzel nagyon is tisztában lévén, a hetvenes években többször is harcba állította gépezetét, a borús-frusztrált közhangulatban rejlõ lóvé kisajtolására. William Friedkin Ördögûzõ-je (The Exorcist, 1973) mellett Richard Donner 1976-os Ómen-je volt ennek a vallásos, természetesen kizárólag keresztény-apokaliptikus filmvonulatnak a legsikeresebb reprezentánsa.

Robert Thorne (Gregory Peck), a Rómába akkreditált amerikai diplomata kisfia még a szülõszobában meghal. A szülést levezetõ orvos-pap tanácsára, felesége (Lee Remick) tudta nélkül -az asszonyt a borzalmas hírtõl megkímélendõ -, örökbe fogad egy árva csecsemõt, akinek az anyja belehalt a szülésbe, és egyéb rokonai - látszólag - nincsenek.

Thornék családi idillje felhõtlenebb már nem is lehetne. Igaz ugyan, hogy idõnként a világ furcsán reagál a kis Damienre (nekem senki ne mondja, hogy hétköznapi eset, ha a szafariparkban csõstül rontanak az emberre a pirosseggû páviánok), ám különösebb aggodalomra okot adó események nem redõzik az all-american family közös homlokát. A paradicsomi állapotok egészen Damien hatodik születésnapjáig tartanak (amely egybeesik apja londoni nagykövetté való kinevezésével). Ekkor a srác nevelõnõje, a születésnapi zsúr gyerekseregletének szeme láttára akasztja fel magát; egy egzaltált külsejû pap bibliai idézetek fennhangon való szavalásával kezdi idegesíteni Thorne-t (ráadásul, nem mellékesen, azt állítja Damienrõl, hogy õ maga az Antikrisztus, a Sátán fia); végül pedig egy Jennings nevû fotós (David Warner) különös képekkel áll elõ, amelyeken az idõközben elhalálozott (és potenciális hullajelölt) szereplõk kiszenvedésére utaló egyértelmû ómenek (na végre!) ismerhetõek fel.

Thorne érthetõ szkepticizmussal fogadja ezt a nagymértékû negatív kisugárzást, ám miután felesége - és születendõ gyermeke - egy Damien okozta, elõre megjövendölt baleset áldozata lesz (az asszony ebbe még nem hal bele), a fotóssal az anyósülésen nekiiramodik, hogy kiderítsék Damien származásának titkait…

Tegyük félre a tiszteletet az Ómen-nel kapcsolatban: ha a film presztízsével a kisagyunkban állunk neki végignézni, a legenda elkerülhetetlenül befolyásolni fog bennünket. Az Ómen ugyanis jó film, de azért annyira mégsem. Az Ördögûzõ-höz képest fõleg nem. Friedkin dokumentarista közelítésben megrendezett, néhol - a rendezõi koncepciótól meglepõ módon elütõ szellemben - teátrális, ám tagadhatatlanul hatásos filmje a lehetõ legkevesebb körítéssel próbálja, természetesen saját felfogásában, ábrázolni a bibliai Gonoszt. Donner Ómen-jén viszont sallangból van a legtöbb, halmozza a mambó-dzsambót meg a dzsudzsu-t - a keresztény mondakör számára fontosnak vélt elemeit felhasználva, azokat saját céljaira formálva mesél izgalmasan, látványosan, de naívan a hollywoodi Antikrisztus eljövetelérõl.

A produkció építõkockáira egy szavunk sem lehet. Kitûnõ szinészek - Peck és Remick mellett fõleg Warner, akinek jó szokása minden filmben ellopni a show-t, valamint az egyébként gyönyörû (ám itt ragyásra rondított) Billie Whitelaw, Damien ördögi pót-pót-pótmamája, emlékezetesek - alakítanak szolídan és szimpatikusan. Gilbert Taylor ("Star Wars", "Repulsion") végtelenül elegáns kamerája és Jerry Goldsmith Oscar-díjas, gregorián-sátánista zenéje már-már dimenziót ad Damienke evilági uralkodásának. Sajnos, a téma komolytalan megközelítése minden szelet kifog a stáb mûvészi vitorlájából (fasza kis képzavar, nemde?). Bárgyú film az Ómen - valószínûleg ez a jelzõ illik rá a legjobban. Vagy az "alapanyag" lenne a hibás? A Biblia jövendöléseinek szó szerinti átvétele, azoknak a mára való erõszakolt leképezése, a számmisztika agyament alkalmazása ("A hatodik hónap hatodik napján született! - Fogadjunk, hogy hat órakor! - Eltalálta!" Basszam.) kimondottan nevetségesen hatnak, és ez a lebutított (túl)világnézet az egész filmen végigvonul. Ha a Sátán valóban így mûködne, a közértig sem jutna el.

Két dolgot azonban illik elismerni, ha az Ómen kerül szóba. Az egyik, hogy Donner, akinek tucatnyi televíziós munkája után ez volt az elsõ mozifilmje, a sztárok gázsijával valamint az európai forgatási helyszínekkel egyetemben, cakumpakk sikerült a filmet 2,2 millió dollárból kihoznia. Ez már akkor is nagy teljesítménynek számított - hát még ma… A film másik erénye - amely ugyan útjában áll annak, hogy az Óment, mint komolyan vehetõ mûalkotást tárgyalhassuk, ám gyönyörteli mosolyt von minden hozzám hasonlóan lelkes horror-rajongó gonosz kis szájára, és valljuk be, a filmre ezek nélkül ma a kutya sem emlékezne - az un. "kreatív" haláljelenetek sokasága, amelyeket igazán a nyolcvanas évek slasher-film áradata honosít majd meg: felnyársalt, felakasztott, összeégett és lefejezett szinészek garmadája gondoskodik arról, hogy legalább szórakoztató legyen ez a Sátánnal kéz a kézben eltöltött két óra.