Történt 2004-ben, egy évvel a Gyűrűk Urás záróepizód nyálas tengerparti búcsúja után, hogy kijött egy orosz film, az Éjszakai őrség – szintén könyvadaptáció –, amely a jó és a rossz erők harcáról regélt, tele volt vámpírokkal és az egésznek olyan érdekes, lendületes, nem-amerikai stílusa volt, hogy odaát néhányan felkapták a fejüket, aztán izgatottan tárcsázták producer ismerőseiket: hoppá, vigyázó szemeteket keletre vessétek! Aztán 2006-ban jött a folytatás, a Nappali őrség, Hollywood pedig lecsapott a tehetségét már bizonyított friss húsra, és rábízta a Wanted című képregény-adaptációt, afféle bemutatkozó kűrnek. Timur Bekmambetov megérkezett (Oroszországból szeretettel): útját sportladával repkedő Angelina Jolie, szétfröccsenő agyak, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekre fogyasztott gyógyvodka és más, Hollywoodban szokatlan jelenségek jelzik.

A történetet nagy vonalakban Beyonder már ismertette a képregényről írt kritikájában, röviden azért mégis összefoglalnám, mert egyrészt leendő nézői közül valószínűleg kevesen olvasták az említett forrásművet, másrészt olyan egyértelmű filmes áthallásokat tartalmaz, melyek mindenkinek fel fognak tűnni.

Hősünk egy depressziós, fásult irodakukac, unalmas munkával, csalárd barátnővel és idegesítő „legjobb baráttal”: tervei és vágyai nincsenek, igazi amerikai módjára marokszám nyeli a nyugtatót, és már annyira befásult az egészbe, hogy az önmegvalósítás, a változtatás álma sem kerülgeti többé. Cinikus, ütősre megírt pársoros mondatokkal narrálja ezt el nekünk ő maga, miközben percenként riad fel vacak, szűkös lakásában vagy éppen az Enter billentyű lenyomatával homlokán (ismerős?). Mindez megváltozik azonban (igazi VHS-kazetták borítójának hátuljára illő mondatkezdés, nem?), amikor a közértben Angelina Jolie jelentőségteljesen a pofájába bámul. A srácról kiderül, hogy apja tagja volt egy gyilkosokból álló ősi szövetségnek, és mellesleg épp aznap lőtték fejbe egy toronyház tetején…

A Wanted ízig-vérig látványfilm, gátlástalanul az, és amíg nem próbál több lenni, egész jól működik is - azaz a játékidő első harmadában. Pofás lett az apró szilánkokra robbanó üvegfelület, a toronyház-ugrás („elsőre senkinek sem sikerül…” – ja nem, az egy másik film) meg a komikusan vagány tűzharcok, no és persze szélesvásznon lassított felvételben, majd kimerevített képen mutatott fejlövést is ritkán lát az ember. Az autós üldözés szintúgy profi munka, Jolie túljátszott lazasága, az elképesztő(en irreális) trükkök és hősünk hétköznapian természetes trágársága remekül összeillenek.

Mindez azonban addig tart csak, amíg el nem ér a film arra a pontra, ahol muszáj elkezdenie adagolni a lényegi információkat szegény irodakukac srácnak és az akciójelenetek látványorgiája alól kiszabadult nézőnek a történetről, melynek alkatrészei és csavarjai nyugtalanítóan ismerősek. A Wanted ráadásul olyan popkulturális alapvetésekből nyúlt (és most nem számít, hogy a film csak a képregényt dolgozza fel), mint a Star Wars-hoz hasonlóan totálisan köztudatba épült Mátrix 1. vagy a komoly ítészek által gyakran alábecsült, fölöttébb zseniális Harcosok Klubja (még az Ikea bútorok is előkerülnek – mi ez, ha nem kikacsintás?).

Az erős forgatókönyv hiánya a pörgős, ötletes képi megoldásokkal teli felvezetésben még nem annyira zavaró, de a későbbiekben határozottan kínossá válik. Morgan Freeman rutinosan és magabiztosan adja ugyan elő a szövegeit, amik viszont még egy tucatgyártott számítógépes játékban is kínosan hangzanának. Jolie-nak más dolga nincs, mint lazulni és szexisen kinézni, de vele is jól kicsesztek, mert gyakran határozottan hullaszerűen fest a vásznon (talán nem Romerótól kellett volna elkérni a sminkeseket?). Talán még a furcsa bérgyilkos fazonok lettek a legjobbak, nyilván Bekmambetov hatása miatt (a vodka meg a matrózsapka legalábbis bizonyosan neki köszönhető), de akkor már inkább megnézem újra az Éjszakai őrséget, ahol meg minden szereplő egyénire sikerült...

Érdekes amúgy, hogy az amerikai filmek mennyire hajlamosak alábecsülni az emberi életet és túlbecsülni a családi kapcsolatokat. Mindenféle morális és filozófiai vitába való belemerülés vágya nélkül kérdezem: odaát tényleg ennyire ütnek milliomodszorra is az „ő volt a te apád!”, „hiszen az apám volt!” és más, hasonló jellegű drámai egysorosok? Nem unják már ezt a motívumot a nézők - és persze az írók? A moralizálás persze nem tisztem (egyébként is azt vallom, hogy egy átlagos felnőtt ember képes kezelni a valóság és a fikció fogalmát, ezért ezt határozottan fel kell tételezni a nézőkről is – fenébe a cenzúra akármilyen formájával!), de egyvalamit azért meg kell említenem: az ősöreg filmes problémát, miszerint a főszereplők által véghezvitt (bér)gyilkosságokat valahogyan elfogadhatóvá kell tenni a nézők számára, ha azt szeretnénk, hogy beleéljék magukat a helyzetükbe, a Wanted meglehetősen kifogásolható – vagy, ha úgy tetszik, suta – módon oldotta meg, amit a film közepi túlmagyarázás sem tesz indokoltabbá vagy értelmesebbé.

 
Szóval igencsak vegyes a végeredmény: az eredetiség nyomokban lelhető csak fel (de akkor már ezerszer inkább valamelyik Őrség-film), a látvány pedig brutális ugyan, de a harcjelenetek nem sokkal szebbek és egyáltalán nem ötletesebbek, mint a Golyózáporban (Shoot ’Em Up), ami viszont épeszű sztorival bírt és még az esetleges komolykodást is sikerült nagy ívben elkerülnie. (Monica Bellucci pedig százszor szebb, mint Angelina Jolie – minimum!) A forgatókönyv írója pedig egyedül a Google szó leggyakoribb és legköznapibb használatáért érdemel dicséretet  (vagy talán büntetést, nem tudom).

Tény, ami tény: nagyvásznon büntet a számítógép-izzasztó effektparádé (a Wanted-ot sima tévén megnézni időpazarlás volna) - kár, hogy a döcögős, félrecsúszott, komolytalan mondanivalót is le kell nyelni hozzá). Jó szívvel azonban csak azoknak tudom ajánlani a filmet, akik vagy nem látták Fincher és a Wachowski testvérek fentebb említett filmjeit (elégszer), vagy nem zavarja őket, hogy lépten-nyomon ráismernek majd ezekre (és persze felrémlenek majd John Woo heroic bloodshed-akcióopuszai, meg az Orvlövész (Shooter) meg a Willard…).

Amerikai, 2008. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Michael Brandt és Derek Haas. Fényképezte: Mitchell Amundsen. Zenéjét szerezte: Danny Elfman. Vágó: David Brenner. Szereplők: James McAvoy, Morgan Freeman, Angelina Jolie, Terence Stamp és mások.