A képregények világa rendkívül szerteágazó, csak a fantázia szab határt a különféle műfajok, stílusok, gondolatok féktelen táncának. Igaz, erről néha hajlamos megfeledkezni az ember, túl sok mangát és manga-származékot vagy éppen szuperhősös sorozatot olvasván egyhuzamban. Ezért is igazán kellemes felüdülés végre kézbe venni a Képregényfesztiválra beharangozott Metabárók kasztja első kötetét, mely egy sziporkázó, ötletekkel teli, gyönyörű sci-fi történet a legszebb hagyományok szellemében.

A nagyszabású űropera egy családfa sorsát követi végig. Az első kötet három fejezetből áll: Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa történetét ismerhetjük meg. A Metabárók kasztjának létrejötte és vagyonuk, hatalmuk változásai, a családi románcok, a gyermekek gyermekkora és felnevelése rövid, epizódszerű jelenetekből áll össze egyetlen gigantikus képpé. Jodorowsky narrálási stílusa lenyűgözően folyékony és könnyed: emitt egy-két nagyobb képpel és néhány rövid mondattal letud egy évtizedet, pár oldallal odébb pedig hat képkockát szentel egy repülő lándzsának, az egész oldalas, tudományos-fantasztikus regénybe illő, az idő és az űr végtelenjébe fagyott festmény-illusztrációk hangulatát egy filmszerűen dinamikus hatást keltő megoldással váltva fel. Mindezt pedig teszi úgy, hogy az olvasó egy pillanatra sem érzi a döccenéseket. Ez igen!

A kis, rövid epizódok a ’70-es években indult Heavy Metal magazin történeteihez hasonlíthatóak leginkább, filmek közül pedig a kora ’80-as évek fantasy eposzai említhetőek: félmeztelen hősök, hatalmas keblű szépségeket hódítanak meg, vagy otthon két macskaképű udvarhölgy-szeretőjükkel játszanak, amikor épp nem egymaguk gyilkolnak le egy ellenséges csapatot, könyékig véresen, esetleg egy fürge és kecses űrhajóba tuszkolva izmos testüket, az űr hideg semmijén keresztül indulnak neki egy kalózflottának, hogy csellel legyőzzék. Ha pedig rossz kedvük van, akkor az igazán pokoli rossz egy kedv, olyan, amilyet sose kívánnál magadnak, tízszer gonoszabb, mint mikor egy rosszul sikerült buli után az alkoholfogyasztásról is kész volnál lemondani a másnaposság őrült, lila fájdalommal hasogató révületében – és hogy a környezet idomuljon hősünk háborgó lelkéhez, egy bolygó élővilágának kell elpusztulnia. (Minimum.)

Jodorowsky eme gátlástalan mesét komikus kvázi-idézőjelek közé tette, igen ügyesen: az űropera keretszíne és jelenje ugyanis az ötödik Metabáró gigászi, fényűző fémbunkere, ahol is két, gazdájuk távollétét fecsegéssel elütő házi robot beszélgetéséből bontakozik ki a múlt, az Ükapa története, majd később a többieké. Ez a történetet a legizgalmasabb pontokon megakasztó mesélői fogás nem csak a feszültséget emeli, de áthidalni is segít az időbeli ugrásokat, az egész történetnek némi mitizált, túlzásokkal és szépítve felidézett hangulatot ad, azonkívül humort is csempész a meglehetősen komor és szigorú cselekménybe. A sci-fi rajongóknak pedig biztosan eszébe fog jutni Stanislaw Lem 1967-es örökbecsű Kiberiádája, a sok antropomorfizált robot-vicc és ember-mímelő apró dialógus („Várj! Az izgalomtól kiégett egy diódám! Innom kell egy kicsi szuperfinom gépolajat…”) mintha csak szándékos tisztelgés lenne eme legendás író előtt (és ha már itt tartunk: honnan származik a jól ismert „Ó, tervezőm!”, ha nem ugyanonnan?).

A rajzstílus (és ez esetben a festésé is) tökéletesen illeszkedik a high fantasy és sci-fi elemekkel operáló, akciódús cselekményhez: finoman expresszionista az érzelmes jeleneteknél, aprólékosan részletgazdag az alakok, fegyverek, ruhák és robotok terén, ahol pedig az kell, látványosan monumentális (az űrt egész egyszerűen nem lehet kicsiben megragadni, de egy űrhajó vagy egy bolygó is egész egyszerűen helyet követel magának). Nem olyan széles az ösvény az olvasóbarát, huncut, helyenként már-már csipetnyi stilizációt sejtető motívumok (az a hercegnő! az a dekoltázs!) és az élethű, szigorú, urambocsá' ridegen szerkesztett képek kötött, de Gimenez biztos lábbal tapod rajta - áldassék a neve!

A könyv végigolvasásának élményét, nem tagadom, egy csöppnyi retró hangulat is fűszerezte, hiszen manapság az ehhez hasonló, a második, fantasztikumra utaló tagot csöppet sem háttérbe szorító sci-fi alkotások ritkábbak, mint ama bizonyos pigmenthiányos holló, de ettől még tény: egy igazi telitalálatról van szó, a forgatókönyvet (van már erre pontos szakkifejezés a magyar képregényes zsargonban?) és a rajzot tekintve egyaránt, melyet messze nem csak az elmúlt idők hangulata és a nosztalgia varázsolt olyan élvezetessé.

Jodorowsky-nak nem ez volt az első találkozása a kilencedik művészettel: Mexikóban a ’60-as években már írt képregény, sőt rajzolt stripet is egy újságba. A ’80-as évek elején aztán összeállt egy másik hozzá hasonló kaliberű zsenivel, Moebius-szal (polgári nevén: Jean Giraud), és elkészítették a The Incal című sorozatot, mely a Metabárók közvetlen előképe. (Érdekesség: Luc Bessont annyira megragadta a képregény, hogy Az ötödik elem című filmjében jónéhány dolgot lenyúlt belőle. Jodorowsky feldühödött – habár többször nyilatkozta, szerinte egy mű valójában nem az alkotójáé, hanem inkább az alkotó a művé, aki arra használja őt, hogy megszülethessen, létrejöhessen a kollektív tudatalattiból –, és rávette Moebius-t, hogy pereljék be a rendezőt. A dolog már csak azért is visszás volt, mert az említett rajzoló szerződésesként dolgozott a filmen. A pert elvesztették.)

A történet jellege – hatalmas, bátor ívei, amik időn és galaktikus hatalmi harcokon keresztül, sőt felett lépkednek a következő meglepő, kiszámíthatatlan fordulatig, eszement kalandig, groteszk ötletig – sok helyütt Jodorowsky Dűne-tervezetét idézi (mint például a vérrel való megtermékenyítés vagy a Bene Gesserit-szerű boszorkányrend). Nem meglepő: a rendező hónapokat töltött az említett film előkészületeivel, valósággal megszállottjává vált a könyv filmre adaptálása ötletének (az ő bevallása szerint maga a Teremtő mondta neki egy tiszta, világos álma alkalmával: „a Dűne kell legyen a következő filmed”). Hihetetlen stábot szedett össze: a forgatókönyvet Douglas Trumbull-ra bízta (2001: Űrodüsszeia), a zenét a Pink Floyd készítette volna (a Falhoz hasonlóan önmagában is működő duplalemezes koncepcióalbumot terveztek), a speciális effekteket pedig Dan O'Bannon (akit a projekt kútba esése után lelki válságon ment át, egy pszichiátriai intézetben kezelték, de aztán kijött és írt egy halom sikertelen forgatókönyvet, aztán az Alient…). Leto herceg szerepe iránt David Carradine érdeklődött. Moebius háromezer skiccet, vázlatrajzot elkészített a filmhez…        

Az igazi nagyágyú azonban mégis az őrült Uralkodót játszó Salvador Dalí lett volna, aki óránként 100.000 dollárért vállalta a munkát (ami több volt, mint amennyit Greta Garbo ért akkor egy filmben), és egy hetet szánt volna rá az egészre, napi egy órás forgatással. Ez az esztelen magas bér már csak Jodorowsky nagyratörő tervei miatt (csak egy példa: az algériai sivatagban forgatta volna a filmet…) sem fért bele a büdzsébe, így végül hosszú és körülményes tárgyalások után egyetlen órás forgatási időben egyeztek meg az említett bérezés mellett, valamint egy élethű Dalí-viaszbábu elkészítésében, ami a további jelenetekben játszotta volna az Uralkodót. Dalí még ezek a feltételek mellett is csak úgy fogadta el a "szerződést" (egy Akasztott Ember tarot kártyalapot), hogy beleszólhat a saját szerepébe, a szövegeibe, viselkedésébe, mindenbe. Ez a következőket jelentette volna: az Uralkodó egy félbevágott delfint formázó toalett-trónuson ül palotájában, amibe Dalí másfél perces jelenete alatt bele is vizel és ürít, egyiket ebbe, másikat abba a fél-delfinbe (mert ugyanoda végezni a kettőt Dalí szerint gusztustalan - világos!). És így tovább, ezer őrültség, még csak a tervezés időszakában! Hihetetlen elborult film lett volna, bár az is valószínű, hogy Lynch-énél még sokkal jobban eltért volna az eredeti szövegtől. (A témában bővebben lásd Jodorowsky "The movie you will never see" című írását, mi kezdünk kifutni a helyből, és egyébként is: a pre-Lynch Dűne-film projektek megérnének egy külön gigacikket…)

A kiadás gyönyörű: 3500 forint nem kevés, de a színek, a kötés, a borító, minden nagyon csinos, bőven megér ennyit. Az egyetlen bánatom a beírás, illetve a kézi beírás hiánya: ez a könyv megérdemelte volna! (Sajnálom, hogy a tényleg csodálatos látványon, kötésen nem időztem sokat, bezzeg a hibán elcsámcsogom, de hát keserű a kritikus kenyere, no és hát mindenkit a negatívumok érdekelnek jobban...) A gyönyörű ábrákkal kontrasztban álló lezser képregényes betűtípus még hagyján, de a tördelés tényleg igazán ronda lett, arról nem is beszélve, hogy helyenként éppen hogy befér egy kisebb buborékba a centire a szélén megtört-elválasztott szöveg. Ezt így nagyon nem lett volna szabad! Azonkívül a középre és balra rendezgetés, vagyis a margók használata sem sikerült éppen esztétikusra. Hát igen, legalább gyorsan elkészültek vele, gondolom.

No de minden szőrözés ide vagy oda, a Metabárók még így is a (szuperlatívuszokra felkészülni!) leggyönyörűbb és legizgalmasabb (szóltam?) magyar kiadványok között van, ragyogó fényét pedig a beírás apró tökéletlensége is csak alig tudja tompítani. Az ilyenkor szokásos búcsúzó mondatban - minden képregény-kedvelő polcán ott a helye! - bátran kiegészíthetjük a listát a mozgókép szerelmeseivel és a sci-fi regények rajongóival.

Reméljük, a képregény magyarországi sorsa szerencsésebben alakul majd, mint Amerikában (a Humanoidstól 17 füzet, avagy 4 keménykötésű kötet után a Dark Horse megvette a címet, majd egy igen szerencsétlen üzletpolitikai döntéssel újra kiadták az addig megjelent részeket is, amit persze a kutya sem vett meg, így a sorozatot lelőtték). És legfőképp fohászkodjunk: még ilyen minőségi megjelenéseket! Ami persze leginkább a kereslettől fog függeni…

Metabárók. Vedd meg anyádnak is!

Metabárók kasztja (első rész). Eredeti cím: La caste des méta-barons. Írta: Alexandro Jodorowsky. Rajzolta: Juan Gimenez. Fordította: Hegedűs Lívia. Kiadó: Delta Vision. Kiadás éve: 2008. Ár: 3490 Ft.