Mann irodája állítólag teljesen fekete: az íróasztalával szembeni falat a tejút hatalmas fotója borítja, de alig üt el az iroda feketeségétől. Mann Chicagóban született, 1943-ban.

Chicago impresszionista villanásokkal teli kemény, realista filmstílust provokál; szélsőségesen materialista környezet. Chicago, a proletárváros: Carl Sandburg verset írt róla, a „hogbutcher of the world”-ről, az utcák és sikátorok szülte erőszakról és halálról, arról, hogy a mészárosmesterek milyen büszkék ott magukra, és hogy hogyan száll a nevetés a vágóhidak felett.

A Thief-fel Michael Mann Chicagóról mesél. Frank a betörés bajnoka, a területén ő az abszolút Nr 1. Mégis úgy bukott le, mint egy lúzer, pár dollár elcsaklizása miatt került börtönbe. Fél év múlva szabadulhatott volna, de páran meg akarták baszni, és Frank nem hagyta magát megbaszni, így emberölés miatt a börtönben maradt, sokáig, nagyon sokáig. Ott töltötte az élete felét.

Az álmai, azok viszont megmaradtak. A megvalósításukhoz való idő viszont kevés – és Frank ezt az időt akarja, az elvesztegetettet, meg ami ezzel jár, az élet gondjait, terheit, mert a terhek az idő meglétét jelzik, és az idő az élete.

Frank ezt mind elmondja annak a nőnek, akibe beleszeret – rögtön az első randin elmondja, mert nincs idő, nincs idő, ott, abban a lerobbant dinerben, ahol vacsoráznak, az utópálya mellett az egészet kiteregeti. Frank a börtönben készített egy montázst, fotókból: hogy milyen életet szeretne, feleséggel, gyerekkel, házzal, kispolgári biztonsággal – a nő ettől persze először meghökken, megijed, nem ilyen közeledéshez szokott, de Franket ez nem érdekli. Nincs idő. Nincs idő. Sietni kell.

Mikor megkérdezi a nőt, hogy a nő akarja-e mindezt, a nő igennel felel. Mert ő is átment már sok mindenen. És ő is tudja, Franknek igaza van. Hogy sietni kell.

A nő nem szülhet gyereket, marad az örökbefogadás. Csakhogy a rendszer nem ad gyereket egy gyilkos múltú apának, aki ráadásul a legalsó társadalmi rétegből származik. Frank kénytelen üzletet kötni a gonosszal (Robert Prosky fantasztikus, mint mindig) és onnantól Frank az álmai ellen dolgozik.

Frank az egyetlen figura Mann életművében, akinek a szociális háttere ennyire ki van bontva, sőt, ez a háttér dramaturgiai szempontból ilyen jelentős szerepet játszik. És a Thief az egyetlen film, amely Chicagóban játszódik. Frank a film minden stilizáltsága ellenére ezért ennyire reális karakter: mert egy olyan helyen él, olyan miliőből jön, amit Mann ismer, amit a néző is ismer. A való világból. Mann figurái modern materialista idealisták: egy nő szép szeméért nem ölnek, hanem csak pénzért, és akár hősöket is, nem csak a villain-t. Defines the form, sets the standard: Mann első filmje, máig legjobb filmje. Mestermű.

Ettől függetlenül is kiemelődik a proletárpárhuzam: Frank, még a film elején, elvégez egy melót. Menne a pénzéért, de a Kapitalista nem adja oda neki. Frank azt mondja, ő eladta neki a munkaerejét és jár neki a bér, de a Boss erre azt válaszolja, Frank úgy beszél, mint egy kibaszott szakszervezetis. Mint egy fasz. A Thief-ben ilyen fasznak kell lenni, másképp nem megy.

Összesen három olyan figura van Mann életművében, akik önállónak mondhatóak: Frank, Francis Dolarhyde és Sólyomszem. Frank és Dolarhyde már a kezdetektől önálló, magányos: Frank bukását éppen az okozza, hogy belép egy bűnöző mikroközösségbe, mert nincs más választása; Sólyomszem pedig épp az ellenkező irányú utat járja be. Dolarhyde magányos kezdetben, magányos is marad, és magányosan hal meg.

A hely, a reális idő köt. Köti Mann-t. A rendezést. Mann filmjeihez színsémák rendelődnek. Chicago a Thief-ben primér sötétszürke-fekete, amit áttör az égővörös meg a neonzöld. A börtön fehér, de az összes filmjében fehér, mert a fogvatartást, mint konstanst csak a gigantépítészet, a szupermodernizmus szörnyszíne tudja definiálni.

Az összes filmjében ott a kék, mert a kék összeköti a nappalt és az éjszakát, ez az örök szín, a minden színe. A modern idők színe, a háború színe (lásd Az utolsó mohikán-t.) A Manhunter-ben Will Graham és a felesége kék, mikor szeretkezik, már ez is előrevetíti a film később nyilvánvaló alapvetését, hogy Graham egy pszichopata.

Ez a színkódokkal való játszadozás Mann legerősebb auteur-i fegyvere: a sorozatainál például, amellett, hogy mindenbe beleszól, még a domináns színek alkalmazását is megszabja (a Miami Vice-ban a harmadik szezonig tilos volt az un. „földszínek”, pl. barna, alkalmazása. Ekkortól kezd a sorozat egyre sötétebb lenni, és nem csak vizuális szempontból, míg a végére agyonismételt rítusok halma lesz az egész. A bűnözés elleni harc egyre értelmetlenebbé válik – egyszer a jók győznek, másszor a gonoszok, mégsem változik semmi. A bűnözés, a rossz állapottá lesz. Feuillade-i szellemben dagonyázó szürreális pokol-seriallá degenerálódik. És az a vicc, hogy igazából már kezdetben is az, nem csak impresszionista realizmusa végett, hanem mert már a negyedik epizódban kivégzik Rodriguez hadnagyot - egy alaposan megírt, kibontott figurát nem teszünk el néhány rész után láb alól, ilyet egyszerűen nem illik egy sorozatban, csakhogy Mann céljai radikálisan különböznek mindenkiéitől. A tökéletességig csiszolt barbár, zsiger-rituálék számítanak csak a végén már: ha hibázol, eltűnsz az illúzióvilágból.)

Ez a koncepció-elv természetesen azt is jelenti, hogy Mann figurái nem is figurák valójában: a filmjei elvekről szólnak, egy élet szimbolikus világnézetéről, amelyet csak szimbólumokkal lehet kifejezni. Egy erőszakból álló világról, és az erőszak absztrakt, és a hatása is absztrakt. Egy kapitalista szisztémáról, amelynek működési elve áttekinthető, ám ennek ellenére a legapróbb láncszemekre, a piramis legalsó építőköveire gyakorolt hatása pusztító, embertelen. Mert attól még, hogy megértjük a rendszert, le nem győztük. Frank, a tolvaj ezt megérti, és szembeszáll vele – vagyis hát a francokat, lelőtte a gengszterfőnököt meg az embereit, akik átverték meg az életére törtek, de mit ér vele? Hazaindul, éjjel, egyedül – de a nőhöz? Nem, mert azzal veszélyt hozna rá, azt meg nem akarja. Mert szereti.

 

 

 
Thief. USA, 1981. Rendezte: Michael Mann. Írta: Frank Hohimer és Michael Mann. Producer: Jerry Bruckheimer és Ronnie Caan. Fényképezte: Donald Thorin. Vágó: Dov Hoenig. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: James Caan. Tuesday Weld, Robert Prosky, James Belushi és mások.