A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.

Akinek volt „szerencséje” megnézni A kis Vuk című 2007-es animációs förmedvény trailerét, mely már kijövetele előtt is félelmetes elszántsággal fossa-tapossa-becsteleníti meg népünk dicső rajzfilmes múltjának kultúrkincsét, és felháborodásának égig csapó hullámain, szörnyű undorától vezéreltetve kivájta szemeit, most bánhatja. Mert míg szegény kis Vukot siratjuk (azért nem minden volt rossz, ami vörös…) és az új, izé… Wukon röhögünk-sírunk, no meg persze izgatottan, de bizakodva várjuk Grabowskit, addig egy megáltalkodott egri baráti társaság félelmetes elszántsággal, saját erőből és ötletekből összehozott egy kifejezetten pofás, kellemes egész estés animációs filmet. A filmre ráadásul Magyarországon egy kanyi vasat sem kaptak az államtól (ellentétben a mutáns Wukkal, akinek egy forint is sok lett volna), támogatójuk is egy nem producer vállalkozó, külföldön azonban (Dél-Amerikától Kelet-Európáig) egy 15 perces részlet elég volt jónéhány megrendeléshez. Hála a magyarok Istenének!

Egon, a lufifejű, barátságos ezermester, kinek képzelete a világűr hegy-völgyeit járja (bocsánat a képzavarért), a semmi közepén lakik házikójában Döncivel, Gombóc Artúr macskaági leszármazottjával, ki rendelkezik ugyan egy elviselhetően enyhe Garfield-beütéssel, de narancssárga társánál jóval barátságosabb és szerethetőbb. Egon szabadidejében nagyratörő terveket és űrhajót kovácsol, utóbbit stílszerűen a sufnijában. A fantáziadús, meseszerű hangulat, amely az elejétől fogva átlengi e két vitéz űrturista kalandjait, gyönyörűen keveredik a magyar (vagy általánosabban kelet-európai) hétköznapi, már-már meghitten ismerős realizmussal, és – előrehozva a cikk végi konklúziót – ez adja a film legnagyobb erényét. Egon űrhajója Mekk Mester (és persze jóapáink) barkács hajlamait idézi: a vízvezetéktől a bicikliváltó fogaskerekein át az ütött-kopott asztai lámpáig minden megtalálja a helyét az ácsceruzával megrajzolt tervek alapján készülő házi Voyageren, de a vacsoránál a sárga TV-paprikák az asztalon és a spájzban lógó kolbászok is mind igen kellemes – és szokatlan – látványnak számítanak egy igényes animációs filmben. És akinek ez még mindig nem elég, akkor fogja végleg megadni magát, amikor végül az űrhajó köhögő motorral, nagyon is ismerős zajjal próbál elindulni, Egon homlokát ráncolja, majd hirtelen és megkönnyebbült felismeréssel – a film egyik legtökéletesebb momentumaként – lenyúl és kihúzza a szivatókart. Akinek a szívét nem melengeti meg ez a jelenet, annak kőből van (vagy nagyon új gyerek lehet).

Az űrbe kijutva a súlytalanság élményét zenei betét és körbe-körbe forgó kameranézet adja vissza, majd hőseink hamar hiperűrsebességre kapcsolnak, a gyönyörű színekben játszó galaxisok felé száguldás pedig egy hatalmas, teljesen elszállt, tripszerű jelenetté burjánzik, melyet a 2001 Űrodüsszeia is simán megirigyelhetne. A néző pedig lassan sejteni kezdi a film felépítését: a gegekkel megpakolt, Pirx kapitány kalandjait idéző vicces kalandokat (űrhajó-szerelés bazi nagy csavarkulccsal, zuhanyzás és szörpivás súlytalanságban, landolás a Marson és így tovább) klipszerű betétek választják el, melyekhez (két szám kivételével) a zenét is a kicsiny stáb tagjai készítették! Ez maximális riszpektet érdemel, annál is inkább, mert változatos, igényes és stiláris sokszínűsége ellenére is tökéletesen a film szövetébe illeszkedő élményekkel gazdagítják a filmet (kedvencem a fent említetten kívül az a jelenet, mikor a cédé alakú UFO elrabolja és megvizsgálja Döncit – egyébként is imádom az acidkorszak őrült filmjeit és zenéit).

Az Egon és Dönci egyértelműen nemzetközi közönségnek lett szánva: érezhető ugyan rajta a magyar íz (főleg mikor a pirospozsgás, borostás, középkorú rocker „marslakó” lopóból kínálja vörösborral Egont és egy Pick szalámi is előkerül), de ez csak a mi szemünkkel feltűnő, egy amerikai, brazil vagy lengyel néző viszont nem fogja miatta kirekesztve érezni magát a film világából. Ez véleményem szerint nagyon szerencsés húzás, mert a film világszerte vetíthető, és az is igencsak jól esett, hogy a készítők nem hódoltak be az amerikai animációs filmek trendjének, miszerint az alapvetően gyerekeknek szánt művet a felnőtt nézők kedvéért meg kell pakolni aktuális filmes utalásokkal. Az Egon és Dönci minden korosztály számára élvezhető (bár azért elsősorban a fiatalok körében lesz népszerű) és tíz év múlva ugyanúgy nézhető lesz, mint ma (az a néhány utalást pedig, ami benne van, akkor is mindenki érteni fogja). A poénok változó erősségűek, de összeségében korrektek és van néhány gyöngyszem is, mint például az a Sunshine összes horror-parájánál ijesztőbb jelent, amikor az istennek sem indul a Nap felé sodródó űrhajó motorja… hiába, a gépnek lelke van! Meg a filmnek is.

A készítők lelkesedése és kitartása tiszteletre méltó, de még inkább a bátorságuk, az Egon és Dönci végén ugyanis ott van a kicsit naív és mégis nagyon igaz kritikai üzenet, melyet hallottunk már sokszor, de kendőzetlen egyenessége miatt mégsem kínos. A két utazó bejárhatta bár a Naprendszert oda-vissza és beszkennelhette a bolygókat vizet, fákat, embereket és macskákat keresve, de mikor a Marson értelmes életre találnak, mégis csak arra jönnek rá, hogy mennyire hazavágynak. És a miénknél csak egyre erősebben és jogosabban fog szívéből fog szólni a kérdés a következő generációnak és az azután következőknek: miért kell(ett) szétcseszni ezt a bolygót, mikor az egyetlen hely a világegyetemben, ahol otthon lehetünk?

Elfogultsággal nyugodtan vádolhattok, ráadásul valószínűleg jogosan. Eddig csak dicsértem az Egon és Döncit, de bevallom, drukkoltam is nekik. Az egyetlen igazán zavaró tényezőt pedig a végére hagytam, és ez nem más, mint a dialógusok hiánya (illetve egész pontosan ami helyettük van). Igaz, hogy ez abszolút nemzetközivé és könnyebben eladhatóvá tette a filmet, valamint igazából nem is hiányzik belőle, a párbeszédeket helyettesítő állandó artikulálatlan gagyogás és nyögdécselés (bocsánat, de nem jut eszembe helyénvalóbb kifejezés) hamar idegesítővé válik. Tudom, hogy sok animációs filmben alkalmazzák ezt (például a La Lineában vagy állatos rajzfilmekben), de valahogy furcsára sikerült, nekem legalábbis nem sikerült megszoknom a végéig sem. Ez azonban ne riasszon el senkit és még a Macskafogó előtt ajánlom családostul való megnézésre az Egon és Döncit, a világűrt gondolatban már sokszor megjárt sci-fi-függők és régi Galaktika-fanok pedig semmiképp ne hagyják ki!