Hogy Robert Siodmak 1946-os film noirja (The Killers, 1946) egy mestermű, az az első néhány perc után nyilvánvaló. Két férfi érkezik egy kisvárosba, és már Rózsa Miklós zenéje érezteti, hogy bajt keverni jönnek. De ha ez önmagában kevés lenne: autójukból kiszállva egy étkezdébe tartanak, és különválva sétálnak annak két külön ajtajához, mintha nem akarnák, hogy bárki távozzon, amikor belépnek – a sötét, éjszakai, képen csak a sziluettjeik látszanak, ahogy valaki végzetét mennek beteljesíteni. Bent félvállról a menü miatt panaszkodnak, a pultost szekálják. A feszültség nő, valami készül, szinte halljuk ketyegni az időzített bombát.

Végül elmondják, hogy egy férfit várnak, aki ott szokott vacsorázni. Tervük, hogy amikor belép az ajtón, megölik. Nincs vele semmi bajuk – egy „barátjuk” érdekében járnak el. Mikor kiderül, hogy a célpontjuk ma este nem jön, távoznak. Nick, az étkezde egyetlen másik vendége rohan a helyi motelbe, hogy figyelmeztesse a leendő áldozatot – de őt nem érdekli a hír. Leverten, életuntan, sztoikusan hever az ágyában, és várja a halált. Nem hiába, és nem sokáig.

Új. Egy perces. Franco Nero. "I like the way youd die, boy."

Pontosabban filmnap, mert kedden csak a díszbemutató lesz. Tehát: július 4-én, szerdán egész nap vadiúj kínai filmeket vetítenek az Urániában, méghozzá ingyen, szinkrontolmáccsal. És nem is rosszakat! Program emitt.

Namost ez vagy valami eszméletlenül cool gulity pleasure lesz, vagy valami nézhetetlen fosadék. Nincs középút.

Az első és a nemzetközi előzetes után ez már a harmadik. És minél többet látok ebből a filmből, annál faszábbnak tűnik.

Peter Strickland rendezte a Varga Katalint, a legjobb filmet, amelyhez a rendszerváltozás után a magyar filmgyártásnak köze volt. Második munkája a Berberian Sound Studio, ez az előreláthatólag kegyetlen modern giallo, amelyben Toby Jonesnak zenét kell szereznie egy vérmocskos, hetvenes évekbeli spagettihorrorhoz. Az év általam legjobban várt filmje. (A Berberian Sound Studio egyébként az a valóságban is létezett legendás stúdió, ahol az olasz műfaji filmek szinte teljes sorát utóhangozták.)

„Anglia válasza a Trónok harcára": veszélyes marketinghúzás egy könyvet ilyen robbanásveszélyes borítószöveggel a fantasyrajongók közé katapultálni, bár kétségkívül pusztítóan hatékonynak bizonyult, hiszen a becsapódás atomvillanását (erre később még visszatérünk) követő radioaktív véleményfelhő szépen megtelepedett az internet fórumainak legtávolabbi sarkaiban is. A túlélők két táborra szakadtak, és még csak nem is amiatt, mert a regénynek nem sok köze van a Trónok harcához (ebben mindenki egyetértett), hanem a teljesen amorális, szociopata, mindenen és mindenkin a legkisebb megbánás nélkül, és rémisztően naturalista kegyetlenséggel keresztülgázoló tizenhárom éves főhős kiváltotta kellemes meglepetés vagy hatásvadászatot kiáltó utálkozás okán.