Az idei Hungarocomixon ugyan nem volt új Gaiman, Moore vagy Miller, ám annál több volt a hazai csemege, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen el voltunk kényeztetve szerzői kiadványokkal, bár némelyik olyannyira kísérleti jellegű volt, hogy már nem is tudtam szerezni belőle, mint például Felvidéki Miklós Fazzine-ja, amiből összesen 30 példány készült és fogyott el az utolsó szálig. A „messziről Vasember - közelről Dodó” mellkasra ragasztandó dodós matricáról ne is beszéljünk (copyrighted by Mano). No de félre bú (és másnaposság), lássuk mi volt az, amire rá tudtuk tenni a remegő kis geek mancsunkat!

Az Empire koncepciója nem egészen világos, tematikus szempontból nehéz lenne egy kalap alá venni a megidézett filmeket, amelyek sztárjai újra régi szerepeikbe bújnak egy fotó erejéig (és főleg coolság szempontjából hibádzik némelyik: bénagyerek Tom Cruise-ot meg a szuperszar Különvéleményt nehogy már Nicholsonnal egy napon említsük...) Na mindegy, van köztük azért pár jól sikerült, ezeket láthatjátok alább, a többit meg az Empire honlapján csekkolhatjátok le. Kezdjük természetesen a legjobbal... :D

A Hungarocomixon, az év harmadik nagy képregényes eseményén (a mangákra koncentráló rendezvényeket leszámítva), melynek két legnagyobb durranása idén Marabu második dodóskönyve és a Bábel verme volt, sajnálatos módon ezúttal elmaradtak a képregényjunkie hordák, amik lecsupaszították volna a kiadók standjait. Bár sokak ezt a hét csapás első képviselőjeként énekelték meg (tessék majd kutatni a Geekz-et decemberben a további jelek után), csüggedni nem kell, hiszen számos nagyszerű és izgalmas (esetenként váratlanul előbukkanó) kiadvánnyal gazdagodtunk, ezekből szemezgetünk Olórin kollégámmal.

A tökéletes anti-Alkonyat lehetett volna, ha jól csinálják. De nem jól csinálták, így csak az év egyik legunalmasabb filmje lett – Megan Fox teste ide vagy oda.

2003 óta a harcművészeti filmek kisebbfajta forradalmáról beszélhetünk, hála néhány kreatív thaiföldi filmesnek. Tony Jaa jött, látott, ütött, vágott, rúgott, csontokat tört szilánkosra és végül győzött, rendkívül látványos és már szinte aggasztóan reális verekedéseinek köszönhetően pedig az egyszerű thaiföldi parasztgyerek egy (könyökkel fejtetőre mért) csapásra a harcművészeti filmek új sztárja lett. Az utánpótlásra sem kellett sokat várni, Jijaa Yanin személyében ráadásul rögtön egy női trónkövetelő lépett a színre, a (egyébként remek) Chocolate című bemutatkozásában pedig ugyanolyan lenyűgöző, ha nem még látványosabb koreográfiákat láthattunk tőle, mint elődjétől. Mindez persze nem véletlen, hiszen mindkettejük mögött ugyanaz a páros, Prachya Pinkaew rendező és Panna Rittikrai rendező-koreográfus állt. Ezúttal azonban bizonyos Rashane Limtrakul kezébe került a direktori gyeplő és sajnos ennek meg is lett böjtje, Jijaa második filmje ugyanis minden szinten csalódás. 

Harcművészeti filmtől általában felesleges épkézláb történetet várni, ha van, az csak bónusz. A Tony Jaa filmekben is csak alibi sztorik voltak a szakadatlan bunyóözön felvezetésére, a Chocolate-nak sem éppen a történet volt az erőssége, a Raging Phoenix esetében viszont már a dialógusokat is megspórolták, ami nem is baj, mert a sztori úgy ahogy van, amúgy is egy eszméletlen nagy baromság, minek azt még szóban is magyarázni. 

Vannak még, akik szerint egy történet nem attól válik igazi horrorrá, hogy maszkos őrültek öldökölnek benne félmeztelen tinédzsereket, vagy hogy zombik zabálják fel benne tehetetlen emberek belsőségeit. Vannak, akik ennél mélyebbre ásnak, bőven a felszín alá, akik az ijesztgetés helyett a félelmet, a vér helyett a borzalmat, a belek helyett a lelket helyezik előtérbe – és többnyire ezek maradnak fenn remekművekként az utókor számára. Charles Burns kerek egy évtizedig íródott 12 részes minisorozata minden jel szerint „csak” egy felkavaró dráma a tinédzserlétről, ami annak metamorfózisait és nehézségeit egy kizárólag tizenéveseket megtámadó, deformációkat okozó kór találó metaforáján keresztül tárja elénk. Valójában azonban horror a javából: nem hivalkodó, nem hatásvadász, de alattomos, magát a bőr alá fészkelő, zsigerekig hatoló, depresszív horror – vagyis egyike a legjobbaknak a zsánerben.

Bár a filmszakma terén még várat magára ideig-óráig, az animáció a magyar és a külföldi mezőnyben is egyaránt magas színvonalat képvisel. A kreativitásnak, látványorgiának (elvileg) nem szab határt már a pénz, csak a gép- és munkaidő, ráadásul animációs téren kiváló történetekben sincs hiány.

Itthoni filmfesztiváljaink mind tartogatnak meglepetést animációs kategóriákban, az Anilogue – régebben AniFest – programja viszont csak és kizárólag ebben a műfajban ígér igényes és garantáltan minőségi repertoárt.