Batman nemrég lett 75 éves, és a jubileum alkalmából a DC mindenféle újdonságokkal és jóságokkal készül (mint az Eternal). De ennél coolabb úgysem lesz egyik sem, akkor se, ha beleszakadnak: Bruce Timm, a legendás '90-es évek eleji Batman: The Animated Series alkotója visszatért a karakterhez egy háromperces rövidfilmmel. A Strange Days demonstrálja az ő definitív Batman-vízióját: fekete-fehér, 1939-ben játszódó, Bob Kane és Bill Finger eredeti designját alapul vevő, atmoszférikus, horrorisztikus történet. Egyszerűen brutálisan jó. Rohadtul elnéznék egy ilyen sorozatot. Fun fact: Batman az egész rövidfilm alatt csak két szót mond - de azokat Kevin Conroy hangján.

(PS: Jövő héten a nagyszerű Darwyn Cooke-tól is kapunk egy hasonló animációs filmet, Batman Beyond címen.)

Batman: Eternal #1

Történet: Scott Snyder, James Tynion IV
Rajz: Jason Fabok
DC Comics

A DC-nek már hónapok óta az Eternal miatt nedves a bugyija. Nagyjából az eddigi évi marketingtevékenységüknek úgy a 80%-a erre az új Batman-címre ment el, amit részben a denevér jelenlegi atyaúristene, Scott Snyder jegyez. Végül is érthető, hogy ha amúgy szinte minden más részlegük régóta egy nagy batár szerencsétlenség, akkor legalább a sötét lovag rókájáról lenyúznak annyi bőrt, amennyit csak tudnak. Főleg, hogy idén van a karakter születésének 75. évfordulója. Az Eternal egy heti sorozat, amin több író és rajzoló fog dolgozni egy teljes éven át – a projektet vezető Snyder szerint 60 számra kell számítani, a történet pedig be-be fog kapcsolódni a fő Batman-szériába. Az óriási hype és Snyder személye miatt az Eternal menthetetlenül hatalmas sikerre van ítélve, legalábbis pénzügyi szempontból – hogy mennyire jó a képregény, az már más kérdés. Nos, nem rossz, bár már az expozíció kiváltott belőlem némi rosszalló homlokráncolást: egész Gotham lángokban áll, Batman félmeztelenül, mellkasába vágott denevérjellel, maszk nélkül, véresen lóg a denevérreflektoron, mint valami kereszten, és tehetetlenül hallgatja egy képen kívül gonosztevő győzelmi monologizálását. Lehet, hogy 20 éve még összepisáltam volna magam egy ilyen in medias res-től, sőt, lehet, hogy 10 éve is. De ma ennél egy kicsit érettebb, intelligensebb prológust várnék valakitől, akit Scott Snydernek hívnak. A folytatás ellenben ígéretes: az új karakter, Jason Bard nyomozó (aki valójában egy archívumból előkotort régi karakter) éppen befut Gothambe (ez kicsit Gordon Első évbeli megérkezésére emlékeztet), miközben Gordon és Batman egy lendületes akciójelenetben csap össze az ezúttal is remekül írt Professor Pyggel. Aztán ugyanúgy kisiklik az egész sztori, mint ahogy a hajsza végén az a metrószerelvény is: Synder és Tynion túl erőltetetten, túl gyorsan lökdösik előre a cselekményt, bűzlik az egész az „érjünk már oda ahhoz a plot pointhoz” kínlódástól. Az is látszik rajta (dialógusokon és jelenetstruktúrákon), hogy Snyder csak felvázolta a sztorit, de ténylegesen Tynion írta meg. Szóval nem az igazi, és Jason Fabok rajzai is vegyesek. A pyges akciójelenet (a Court of Owlsból kölcsönzött Bat-páncél tagadhatatlanul cool felbukkanásával) remek, de a csúcspontot, az említett metrókisiklást ábrázoló kétoldalas spread kifejezetten statikus, unalmas – ügyetlen. Na, de, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Egy közepes nyitány után még semmiképpen nem írok le egy snyderes Batman-szériát. (Rusznyák Csaba)

Vacsigannadú...?

Ma már csak pár kattintásra van a legvadabb pornó is, de nem volt ez mindig így. A mi gyerekkorunkban (hogy ez milyen szánalmasan öregesnek hangzik...) az általunk befogadott (avagy: suttyomban meglesett), így vagy úgy a szexualitás témáját és látványát pénzre váltó filmek még inkább szóltak az erotikáról, mint az explicitásról. Mondhatjuk persze, hogy a szóban forgó Emmanuelle is meglehetősen explicitnek számított a maga idejében, de hát már akkor is voltak annál jóval magamutogatóbb művek – csak messze nem jutottak el annyi emberhez. Ez még az egyéb európai sexploitatinokra is igaz, amik pedig már a ’60-as évektől kezdve elég erősen feszegették annak határait, hogy mit szabad megmutatni a vásznon, a következő évtized elejétől pedig még merészebbek lettek – elég, ha csak annyit mondok, Christina Lindberg. De az Emmanuelle más lapra tartozott: a sexploitationök jellemzően vagy komédiák voltak (mint a Schulmädchen-Report-sorozat, még ha eredetileg nem is komédiának indult), vagy kéjes erőszakkal és perverzióval keverték a szexualitást (mint az Emmanuelle-lel egyidős Thriller), Sylvia Kristel kalandjai viszont esszenciálisan és kizárólag erotikusak voltak. Ráadásul baromi nagy sikert arattak, és nem csak a férfi, hanem a női közönség köreiben is. Megkockáztatom, azért többnyire mégis a férfiakra (fiúkra) gyakoroltak igazán nagy hatást…

A téli szünetből való szendergést követően a tavasz első jelére harmatos bimbóként dugja elő fejét a Geekz termékeny talajából a Paletta régóta esedékes, soron következő része. Ám senki ne várjon Bambit és pereputtyát, hiába a természet újraéledése, a zöldellő erdő harsány színeit egyelőre jótékonyan félretesszük Russ Nicholson girbegurba, a hagyományos ábrázolásra fittyet hányó, már-már groteszk tusrajzai kedvéért. Bizony, a palettánk ezúttal két színből áll összvissz, fekete és fehér (rasszizmus nélküli) mementójaként a nemrég magunk mögött hagyott nem is oly rideg télnek. (Ugyan már, ez csak egy Paletta, ha meleg színekre vágysz, elég kinézned az ablakon.) Russ Nicholson neve elsőre talán nem cseng ismerősen, és feltehetően másodszorra sem. Mielőtt nekifutnál harmadszorra is (bár a Gugli korában ki tesz még ilyet), elárulok egy varázsszót: Kaland-Játék-Kockázat. Oké, három szó volt, de üsse kavics, a lényeg, hogy aki 1989-ben (vagy utána bármikor) a kezébe kaparintotta A Tűzhegy varázslója című könyvet, és nem átallotta végigjátszani, annak most hangos koppanással esik le a tantusz. Russ Nicholson az az úriember, aki ebbe, és utána még jópár kötetbe készítette az illusztrációkat.