Rendszeresen felmerül a probléma, miszerint a producerek szemlátomást többet foglalkoznak az úgynevezett filmkritikusok reakcióival, mint magával a kritika tárgyát képező mozival. Ennek örömére szíveskednék lefirkálni néhány mondatot a magyar filmszakmáról, a szakma „kritikusokkal” való kapcsolatáról, általában a szaksajtó szerepéről. Előzékeny alkat vagyok, előre szólok: nyomokban vulgarizmust is tartalmazó provokáció zajlik, a bevezető alatt szájkosármentes botránycikket lel a T. Olvasó.

„Nincs mentség a tömeges hozzá nem értésre.”
(Diamanda Galás)

Van egy különös szokás lángok által ölelt, kikötésre képtelenül sodródó kompországunkban: a saját szerepét bizarr módon félreértelmező producer / rendező ádázul mutogat a kritikusokra, rázza az ujját veszettül, vehemensen szidalmazza azt a rühös bértollnokot, ha netalán csúnyát mer firkantani az ő csodálatos mozijáról. Ezen vélelmezés szerint a kritikus a nemzeti filmgyártás nemtelen ellensége: túlórában töri magát, hogy elriassza a nézőket a világszínvonalú magyar filmművészettől; fondorlatos módon téveszti meg a drága kis közönséget, csalja lépre a potenciális jegyvásárlót, aki a szakírók ármánykodásának köszönhetően sorra mulasztja el a kiválónál kiválóbb nagyjátékfilmek megtekintését. Ilyen ez a kritikus: alkatilag gonosz, pusztításra termett figura, rutinszerűen köpi szembe a magas színvonalú alkotói teljesítményt, és – amint az köztudott – még az emberevéstől sem riad vissza.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a fenti álláspont hangoztatása a paranoia félreismerhetetlen tünete, és legyünk őszinték saját relevanciánkat illetően: lófasz se olvas filmkritikát, vagy ha véletlenül mégis, akkor meg le sem szarja. Azoknak a nézőknek a száma, akik rendszeresen informálódnak, szemlézik a recenziókat, netalán megalapozott preferenciákkal rendelkeznek az adott sajtófelület karakterét és szakmai fedezetét illetően, elenyésző (ők volnának a tudatos nézők, ismerem mind a hármat). Egyetlen példa a kritika hatásfokára: a sajtó által földbe döngölt Coming Out simán hozta a 100 000+ nézőt. Lát valaki bármiféle korrelációt?
A másik félreértés ott mutatkozik, hogy az ily módon megszólított szakírók még csak nem is léteznek. Ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren nincs olyan, hogy filmkritikus, és belátható időn belül nem is fog teremni ilyesféle állatfaj. Filmkritikusnak lenni professzionális tevékenység, aminek előfeltétele volna, hogy az adott személy ne btw-üzemmódban foglalkozzon filmekkel (miközben marketingstúdiót igazgat, kínai tornacipővel kereskedik, menedzserként dolgozik, doktorátust hajszol vagy grafikusként tolja a nemzetközi kapitalizmus szekerét); hanem ez a munkája. Megfelelő szakmai háttérrel rendelkező, független véleményalkotó, amely konstellációnak elemi feltétele, hogy piaci alapon tevékenykedik, nem pedig mesésen változatos kuratóriumokban bölcselkedik naphosszat holmi állami szubvenciókból. Hány ilyet tetszenek ismerni?


Kétirányú ez az utca, akad egy másik oldala is a feldobott érmének. El tudják képzelni a kamera túloldaláról, hogy nekem, mint amatőr, de a nemzetközi filmvilág történéseit náluknál talán egy egészen kicsikét több figyelemmel követő „kritikusnak” mennyire gyötrelmes illedelmesen végignézni az általuk készített műalkotásokat? Nem? Segítek egy kicsit.
#1: Tíz éve volt éppen, hogy kikezdhetetlen derűlátásom okán eldöntöttem: az összes, a közelben vetített, tehát hozzáférhetőnek mondható magyar filmet megnézem az adott tárgyévben (emiatt utazni mégiscsak erős volna kicsit). Legalább tucatnyi filmre váltottam jegyet, és egyetlen egy volt közöttük, aminek láttam a végefőcímét, a többiről erősen leromlott kedélyállapotban, idő előtt menekültem el. Úgy éreztem magam a vetítőteremben, mintha egy különösen agresszív, stupid biztosítási ügynök süketelését kellene hallgatnom, csupa lekezelő és irreleváns hencegést, aminek egyetlen célja az én lehúzásom. Fizetőnézőként voltam hülyére véve, miközben a filmkészítők az elvárható technikai minimumot sem voltak képesek teljesíteni.
#2: Talán két éve esett meg, hogy Vágvölgyi B. András úrral tartottunk egy felettébb kiváló házibuliba, benne bírtunk ülni egy autóban, fel is merült a subject, amit nem igazán akartam felhozni, kerülendő a kellemetlenségeket: miként vélekedek az általa dirigált nagyjátékfilmről? Filmszerű film, simán meg lehet nézni – feleltem a baráti unszolásra. Más valószínűleg besértődött volna, de Vagesz jó arc, levette a dolgot, két konyak és egy kifogástalan burgundi pinot noir mellett átbeszéltük a témát. Ma sem tudnék másképpen nyilatkozni: a Kolorádó Kid fogyatékosságai mellett is filmszerű film. Mondhatnék még hat-nyolc ilyet, húsz év alatt ennyit tudott felmutatni a szakma; az ellenpéldaként megnevezhető mozgóképek címlistája (Szuperbojz, anyone?) némileg terjedelmesebb.


Természetesen nem zárnám ki azt a lehetőségét sem, hogy sikertelenül próbáltam meghaladni az eukarióták intellektuális színvonalát, de mindmáig nem sikerült ésszel felérnem, hogy miért kellene nekem nézőként komolyan vennem azokat a filmeseket, akik saját magukat sem veszik komolyan.
Hosszú évek óta, szűnni nem akaró kíváncsisággal ámulok rajta, hogy a magyar filmes mily lealacsonyítónak tartja, hogy mást ne mondjak, a tisztes ruházkodást. Emlékszik még rá valaki, milyen is volt az, amikor a Filmszemle legjobb nagyjátékfilmmel kitüntetett rendezője kisétált a díj átvételére egy olyan zenekaros pólóban, amit a legutolsó nyóckeres szipus punk sem ölt magára már vagy tizenöt éve? Egyetlen barát sem volt mellette, aki rászólt volna: baszkikám, te most díjat fogsz kapni, öltözd magad kameraképessé. Vagy amikor a filmes kuratórium elnöke már délutánra „atmoszférikus atomtakony” (©FCS) állapotra itókázta magát, és összefüggéstelenül motyogott a mikrofonba ugyanezen esemény megnyitóján? Mindez nem a büfében történt, de nem ám; hanem a kibaszott színpadon, alig pár tucat kamera előtt. (Persze az is lehetséges, hogy egy különösen komisz influenzavírus volt felelős a csodás mutatványért.) Mutatnék még valamit: íme az Isteni műszak stábja (ezt a filmet is a kritikusok tették tönkre, na persze), a látszat ellenére nem kutyasétáltatáshoz, hanem díszbemutatóhoz öltözve. Így adnak rangot a saját produkciójuknak. Pedagógiai szándékkal mellékeltem ellenpéldákat is, szemléltetendő a világ civilizáltabb felén követett szokásjogot.


Legvégül, de nem utolsósorban: hogy ne csak a fikaszivattyút üzemeltető, destruktív köcsögöt lássák bennem, felhívnám a figyelmet néhány működőképes konstrukcióra, mert nem muszáj újra feltalálni a kereket, ha már mások voltak oly kedvesek. Dél-Korea, Skandinávia, Kína, Thaiföld - mindannyian képesek voltak nulláról felépíteni markáns karakterrel rendelkező, látványosan működőképes, kommersz szinten is irdatlanul erős filmiparukat. Dél-Koreában az 1990-es évek közepén fektették le az alapokat, és az ezredfordulón már ott tartottak, hogy a hazai produkciók népszerűség terén kegyetlenül leverték a hollywoodi látványfilmeket. Ma a dél-koreai blockbusterek tízmilliós nézettséget érnek el (populáció: 50 millió fő), és a nyelvi és kulturális korlátok ellenére is komoly nemzetközi eredményeket képesek felmutatni. Senki ne mondja, hogy ez egy vállalhatatlan challenge. Csak el kellene végre felejteni azt a tévhitet, hogy az állami források toldozása-foldozása, meg az intézményi háttér folyamatos átszabása önmagában is garanciát ad a minőségre. Nem ad.
Hálás újságírói lelemény a keretes szerkezet, élnék is vele. Az 1960-as évek végén történt, hogy az ortodox jazzrajongók nekiláttak szidalmazni azon zenészeket, akik elektromos hangszerekre váltottak, mondván, hogy a villamos instrumentumok tönkreteszik az egyébiránt is lejtmenetben lévő műfajt. Az imígyen megszólított Miles Davis, kinek érdemeit reményeim szerint szükségtelen taglalni, csak annyit felelt erre a nyilvánvaló szamárságra: sem a basszusgitár, sem az elektromos zongora, sem más hangszer nem árthat a zenének – a jó zenét csakis a rossz zene képes tönkretenni.