A Gyűrűk Ura (könyv és film) rajongójaként pocsék érzés volt ülni tavaly az első Hobbit-filmen, és rohadtul unatkozni. Mindenki ismeri az érzést, amikor akarja, nagyon-nagyon akarja, hogy valami jó legyen, és egy ideig még sikeresen be is beszéli magának, hogy tényleg az. Ebből a „jó ez, jó ez” bárgyúságból nagyjából akkor zökkentem ki először, amikor az órámra néztem (eleve rossz jel), és eszembe jutott, hogy a sokkal hosszabb, szerteágazóbb és nagyobb Gyűrűk Ura (LOTR) adaptációjában Frodóék ilyenkor már rég a gyűrűlidércek elől menekültek, ezek a törpök itt meg még mindig csak két pofára zabálnak. Úgyhogy amikor muszájból (az egy dolog, hogy írni kell róla, de mégiscsak szeretem Tolkient, a fenébe is) elmentem a második rész, a Smaug pusztasága vetítésére, komolyan fontolgattam, hogy viszek magammal kispárnát. Ennek a kísértésnek végül heroikusan ellenálltam.
Nagyon nem bántam meg, a trilógia középső darabja sokkal tempósabb, fókuszáltabb, összeszedettebb, mint az első volt, és nagyritkán még az eredetihez hozzáadott sztorielemek is szépen a helyükön vannak benne (a hordós menekülés orktámadással való kiegészítéséből pl. a film legszórakoztatóbb jelenete születik). De csak nagyritkán. Hogy mást ne mondjak, akárkinek az ötlete volt is a tünde-törp szerelmi szál, azt illene megverni, a sárkányos finálé videójátékszerű boss-dramaturgiája (most idemegyünk, ezt kinyitjuk, a szörnyet odacsaljuk, azt a kart meghúzzuk, aztán odamegyünk, majd…) pedig már olyan kínosan elnyújtott, hogy egy idő után inkább megint azt néztem volna, ahogy a törpök vacsoráznak. És ez már talán csak apróság, de mindegyik korábbi Középfölde-filmben sokkal elegánsabban, természetesebben vágták el a sztorit, itt szinte a közepén szakítanak meg több akciójelenetet is.
Hiába gördülékenyebb, élvezetesebb a második rész, mint az első volt, az egészet már a koncepciónál megette a fene. Igaz, Tolkien könyvének vannak harapósabb részei, és az Öt Sereg Csatájával egészen eposzi magasságokba emelkedik, de alapvetően mégis egy kedves, bájos kis gyerekmese, ami hangvételében, stílusában mérföldekre van a LOTR-tól. Mindig megvédem Peter Jacksont, amikor utóbbi adaptációja kapcsán megalomániával vádolják, mert ez hülyeség, a LOTR csak hű és méltó a saját témájához. A Jó és a Gonosz mitikus erejű összecsapásáról szól, ezt nem lehet, nem is szabad visszafogottan elmesélni. Ellenben A hobbit filmváltozata, amiben tizenhárom törp és egy hobbit mennek megölni egy hegynyi kincsen trónoló sárkányt, na, az bizony igencsak megalomán.
A Smaug pusztaságának minden beállítása, minden zenei hangja, minden pillanata attól az erőlködéstől izzad, hogy hozzáigazítsák az amúgy jóval egyszerűbb, naivabb sztorit a LOTR grandiózusságához. Jackson kesztyű nélkül veri és veri és veri bele a néző fejébe a mocskosul nagy monumentalitást, amihez Tolkien meséje még a dol gulduri szállal együtt sem tud (és nem is akar) felnőni. Ha legalább maga a sztori nem lenne kínosan széthúzva, elnyújtva, felkoncolva ennek a megalomániának az oltárán, vagyis végig, és nem csak eleinte vinné a lendület, és maximálisan működne a fantasy varázsa, akkor talán el lehetne feledkezni arról a mesterkéltségről, ami az egészet belengi. De olyan ember még nem született, aki meg tudna győzni róla, hogy egy 250 oldalas regényt – akárhány mellékszálat és karaktert adnak is hozzá – kilenc kibaszott órában kell elmesélni.
Ez már nem az a lehengerlő, izzó kreativitás, ami a LOTR-filmeket naggyá tette. Ez a totális pénzéhség, a „sajtoljunk ki belőle minél többet” mentalitás, ami kreativitás helyett csak motorikusan mímeli elődje sikerét („mindenki szerette, ahogy Arwen ragyogott, amikor megmentette Frodót, tegyünk bele egy ilyet most is – de most nincs tündelányunk – akkor írjunk egyet”), hiába látja amúgy a vak is, hogy nem kéne.
Az utolsó 100 komment: