Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Jonathan Lethem: Amerikai amnézia

2013.04.18. 06:00 Desrix

amerikai_amnezia.jpgCsontig lerágott és unalomig agyonhasznált klisé az amnézia, azt hiszem, ebben mindenki egyetért. Ha egy író a főhősén keresztül akarja bevezetni az olvasót az általa teremtett világba, vagy rejtélyes helyzetbe, az amnézia ötlete úgy veti magát elé, mint atomstréber diák feleltetéskor. De miért is ne tenné, az amnézia teljesen kézenfekvő, hiszen a főhőssel együtt az olvasó is botladozik a mű saját rendszerében, vele csodálkozva rá minden új húzásra. Jonathan Lethem Amerikai amnézia című regényében ellövi ezt a klisét, de úgy, ahogyan soha senki más nem tette előtte: minden egyes ember amnéziás lesz a Földön. És hogy az elfelejtősdi nem csupán ürügyként funkcionál, hanem egy kerek egészet alkotó háttérré áll össze, amiben értetlenül haladunk oldalról oldalra, ám mégis élvezzük, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy műve sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében egyaránt.

Rögtön hozzá kell tennem, ez a siker nem köszönhető egyöntetűen mindenkinek, az Amerikai amnézia megosztó alkotás. Kapaszkodó híján az olvasó is sötétben tapogatózik, amikor pedig végre-valahára úgy érezzük, biztos talajt fogtunk, az író újból borítja az egészet, és megint evickélhetünk a gondolati légüres térben, amíg helyreállítjuk a szellemi gravitációt. Ezt a jelenséget pedig átérezzük párszor, míg a végére nem érünk, Lethem kifacsart, ám remek ötletei gondoskodni fognak róla. Elég ködösen fogalmaztam én is, ideje lerántani a lepel egy részét, lássuk, mi folyik Jonathan Lethem amnézia sújtotta Amerikájában.

Chaos nevű főszereplőnk egy Hartfork nevezetű sivatagi kisvárosban tengeti egyhangú életének borzalmas napjait. Rajta kívül mindegyik lakos mutáns, a kalóriáival spórolnia kell, mert ételt alig lehet már találni, egyedül a szennyezett alkohol hoz pár órányi kábulatot számára, noha szétmarja örökké éhes gyomrát. Mégis szüksége van rá, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból Kellogg, a szomszédos Kis-Amerika önjelölt diktátora – aki egy személyben prófétája és messiása is a közösségnek – minden álmát átsugározza a környék túlélőinek fejébe. Egyedüli értelmiségiként ezen álmok segítségével gyakorol kontrollt a tömegek felett, és teszi ezt oly módon, hogy Chaos, mint lázadó nemezis szerepel bennük. Az összetartásra nagy szükség van, mert évekkel ezelőtt lehullottak a bombák, és darabokra tépték a világot, radioaktív sugárzásba borítva annak nagyrészét. Chaos legszívesebben elmenekülne a menedékeként funkcionáló multiplex mozi vetítőterméből, ám erre addig nem kerül sor, amíg el nem utazik konzervekért könyörögni Kellogghoz. Csakhogy Kellogg mást tartogat az elcsigázott Chaos számára. Habár a teljes igazsággal ő sincs tisztában, azt elárulja neki, hogy a bombák sosem hullottak le, nem volt atomháború. Ezt ők ketten találták ki, hogy működésbe léptethessék a környék embereinek csoportpszichológiai kohéziós mechanizmusait. Chaost persze jobban izgatja a kaja, mint Kellogg sületlenségei, így egy összekülönbözést követően meglép a főnök konzervekkel csurig telepakolt kocsijával, neki a messzeségnek. Útitársa egy szőrös tinédzserlány, aki ad hoc alapon dönt úgy, hogy hátrahagyja a poros kisvárost.

És ez még csak a regény első húsz oldala, ami pedig ezután következik, az alaposan feladja a leckét a konzekvens, egységes rendszerben gondolkodni szerető emberi elme számára. Chaos utazása a kietlen Amerikán keresztül csupán félig valóságos, a másik felében (vagy talán egészében?) az álmok kapják a főszerepet. A regény titokzatoskodó, magyarázatok nélküli felütése az elejétől a végéig megmarad, a váltások nagyon hirtelen történnek, egyik pillanatról a másikra kerülünk át komplett valóságokba, amik idegenszerűségük miatt ránk kényszerítik, hogy minden addig megszerzett tudásunkat lenullázzuk, és elölről kezdjük az építkezést, illetve, hogy ezeket a tudásdarabokat, töredékeket egy nagyobb egészbe illesszük valahogy bele. A kissé nehézkes, beleélést éppen elő nem segítő módszer miatt válik a regény Lethem Amerikájának tökéletes lenyomatává: a „törést” túlélő emberek pontosan ugyanúgy éreznek, mint az olvasó, amikor egyik vad ötletből a másikba bucskázik át. Tudás iránti szomjunk viszont nem hagy nyugodni, így akit nem riaszt el ez a folyamatos virtuális szőnyegkihúzgálás a talpunk alól, az bizonyára falni fogja az oldalakat.

Chaost ugyanúgy hajtja ez a kíváncsiság, megszállottan kutatja a múltat, a sajátját és a világét, és hogy mi lehetett a „törés”, és ő milyen szerepet töltött be benne. Miért nem emlékszik senki, hogy mi volt ezelőtt? Miért vannak olyan kivételes képességű emberek, akik álmaikon keresztül manipulálják a környezetük valóságát? Chaos road-movie-ba beillő utazása során áthalad pár ilyen poszt-feudalista antiutópián, amik a mű egyik legnagyobb vonzerejét jelentik. Lethem ezen a téren remekel igazán. Chaos bejárja az örök és vakságra kárhoztató zöld köd vidékét, ahol terelődrótok segítségével élik életüket a látást nélkülözni kénytelen és a zöldbe majdnem beleőrülő emberek. Röpke látogatást tesz a McDonalditáknál, akiknél a gyorsétteremlánc munkaköri szabályzata a törvény, és egyetlen vendégük egy hippi, akire nem hatnak az álmok. Megismeri a várost, ahol háromnaponta költözni kell, a Kormányzat tagjai a médiasztárok, és mindenkit a szerencséje alapján sorolnak be. Találkozik gyerekkori barátjával, aki egy drog formájában „létezik”, virtuális valóságokban lakik, és természetesen a drog beadását követően lehet vele kapcsolatba lépni. Ilyen, és ezekhez hasonló ötletek színes kaleidoszkópja tárul elénk, ahogyan fokozatosan bonyolódunk bele Chaosszal ebbe a káoszba.

Végső magyarázatot azonban senki ne várjon, mint minden ebben a könyvben, álomszerűen lebeg egy ideig, majd váltja a következő látomás. Hiányérzetet keltő befejezése tulajdonképpen remekül illik a témához, ám aki nem tudja túltenni magát az eleje-vége kötelező páros elmaradásának, inkább bele se kezdjen: ebben a regényben a fő hangsúly az útkeresésen és azok állomásain, a társadalom- és médiakritika fel-felvillanó ékkövein, a sziporkázó, Philip K. Dick életművét megidéző ötleteken van. A Dickkel való párhuzam nem véletlen, hisz az írói minimál próza stílusa, a részletek elhagyása, a narratíva lényegretörése és szenvtelen, rideg modora láttán okkal támad olyan érzésünk, mintha Dick egyik művét tartanánk a kezünkben. Részemről ez azonban dicséret, így aki fogékony a valóságot alapjaiban megkavaró, kérdésekre választ kereső művekre, ebben nem fog mellényúlni. Kedves Jonathan Lethem, még ilyet, ha kérhetem!

1 komment

Címkék: fantasy könyvkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr235128304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dave Campestre 2013.07.23. 23:57:39

He he he. Nem írt ide senki... Most fejeztem be. Amúgy pacsi, innen kaptam a vérszemet, hogy el kell olvasnom a cuccot.

Spoiler (?)

A csávó, amikor utoljára adta be magának az anyagot (Cale-t - ha ha ha), akkor került be egy örökké tartó (?) alternatív világba. Onnantól következett, hogy újra Hatfork-ba került vissza, + utána órává változott és a csaja is csúnya lett.

Ja, és tuti, hogy az egész regény univerzuma egy drog hatására hallucinálódik. A hallucináló valósága is drog hatására hallucinálódik, ás annak a valósága is drog hatására hallucinálódik, and so on.

És tényleg pacsi, nagyon jó az írásod !
süti beállítások módosítása