Utolsó kommentek

  • doggfather: Ha van a Pengének "előzménye", olyan film ami ihlette akkor ez az. Hogy ezután Joel Schumacher Bat... (2024.07.10. 07:02) Az elveszett fiúk (The Lost Boys)
  • Kerma: Nagyon jó film volt! Kössz a cikket! Üdv, Kerma (2023.06.12. 10:31) Párbaj
  • doggfather: Nagyon európai animációs stílusú és történetű messze nem gyerekmese. Fantasy minimális varázslatta... (2023.02.16. 11:22) Az utolsó egyszarvú
  • doggfather: A zsaruk becsülete, Kiképzés (light), A bűn mélyén. Három film amiből erősen merített ez az alkotá... (2022.04.05. 15:52) Brooklyn mélyén
  • josé73: @travis: Bizony, amikor Hemingway a háború alatt Eisenhower táborában tartózkodott, és üres borosü... (2021.09.16. 15:12) Filmkritika: 1408 (USA, 2007) ***
  • Utolsó 20

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

GeexKomix különkiadás: Az új 52, 3. hét

2011.09.23. 19:28 Rusznyák Csaba

(A cikksorozat előző részei itt és itt találhatók.)

Batman


Egy efféle reboot/relaunch legnagyobb kockázatát az ún. high profile címek jelentik. Mert ha egy másod-, harmadélvonalbeli képregény új első száma rosszul sül el, az egy dolog, de ha egy Batman rossz startot vesz, az egy kisebb katasztrófával ér fel. A DC, amennyire lehetett, biztosra ment, és ráállította a Sötét Lovagra új szupersztárját, az American Vampire és a reboot előtti Detective Comics íróját, Scott Snydert – és ő meg is tette, amivel megbízták, vagyis szállított egy sötét, hatásos, piszkosul jól megírt sztorit. Rögtön a felütés remek: Batman az Arkhamban harcol legnagyobb ellenségeinek egy kisebb hadseregével (Gyilkos Krok, Kétarc, Madárijesztő stb – mindennek biztos semmi köze a hamarosan megjelenő Arkham City játékhoz…), méghozzá a Jokerrel vállvetve. Ha ez nem ösztönzi továbbolvasásra a népet, akkor semmi. És ugyan ez a rejtély gyorsan megoldódik, nemsokára helyébe lép egy másik, egy különösen kegyetlen gyilkosság képében. Ekkorra túlvagyunk egy kicsit talán hosszúra nyújtott, de érdekes városépítései projekt taglalásán (avagy Snydernek arról is vannak elképzelései, hogy mihez kezdjen a Bruce Wayne alteregóval), és Damien eddigi legjobb beszólásán (úgy értem, a karakter egész történetében). Greg Capullo képei fantasztikusan stílusosak és elegánsak, akciói sötétek és dinamikusak, karaktereinek mimikái pedig ritka kifejezők – ahogy pl. Bullockot rajzolja, az fantasztikus. De a füzet legnagyobb erénye mégis annak demonstrálása, hogy mennyit képes hozzáadni egy képregényhez egyetlen apró, de jól kivitelezett ötlet. Snyder a másoknál sokszor unalomba fulladó és feleslegessé váló noiros narráció egészét egy ügyes „játék” gerincére húzza fel: a Gotham Gazette hetente közöl egy rovatot, amiben a város lakóinak kell legfeljebb három szóval befejezniük a „Gotham is…” kezdetű mondatot. Snyder kezében ez több jópofa ötletnél: ezen keresztül definiálja a várost, a karaktereket, és szépen végigvezeti az egész comicon, hogy aztán ezen keresztül definiálja a cliffhangert is (ami enélkül fabatkát sem érne). Csodálatos. Az eddigi legjobb klasszikus stílusú szuperhősös képregény az új 52-ből, új és régi olvasók egyaránt essenek neki!

Birds of Prey

Duane Swierczynski krimiregényekkel kezdte, majd a Marvelnél a comicok világába került, és (többek közt) két évig vitte a Cable sorozatot, meglehetősen hullámzó színvonalon. Most átigazolt a DC-hez, és nincs könnyű dolga: a Birds of Prey mindig is afféle rajongói kedvenc volt, különösen Gail Simone – hosszú – ideje alatt. A várakozások így természetesen magasak voltak, de az első szám alapján úgy tűnik, Swierczynski meg tudott felelni a legtöbbnek. A sztori középpontjában Black Canary és Starling áll (a borítón látható többi jócsajt egyelőre felejtsük el, Poison Ivyval együtt, ők ugyanis még nincsenek jelen – a csapat majd csak később áll össze), akik egy utánuk szaglászó riportert próbálnak megmenteni egy rakás rejtélyes bérgyilkostól (egyébként bőven akadnak utalások régiebbi eseményekre, de összességében egy új olvasó sem fogja elveszettnek érezni magát). Az író a szuperhősakció és a noir metszéspontjába helyezi a képregényt (egyik se túl meglepő), és ügyesen csinálja: az akciók gyorsak, lendületesek és jól koreografáltak, az esős-templomos helyszín pedig plusz ízt az összecsapásnak (egyébként egy-két jól elhelyezett flashbacktől eltekintve az egész füzet egy hosszú akciójelenet). A rejtély, amit a karaktereknek majd ki kell bogozniuk, az első pillanattól kezdve jelen van, a cliffhanger pedig hatásosan, sőt, majdhogynem sokkolóan emeli a tétet. A legüdítőbb az egészben mégis a szöveg: Swierczynski remek dialógusokat ír, amik úgy közvetítik a „tökös” csajokos/femme fatele-os érzést, hogy közben híján vannak minden modorosságnak és erőlködésnek. Szórakoztatóak, frappánsak, életszerűek és még viccesek is, ha kell. Jesus Sais képei sem okoznak csalódást: lendületesek és hangulatosak (különösen a külsős, esős jeleneteknél – nem bánnám, ha egy színtiszta krimiben/noirban is kipróbálná magát), a csajokat pedig sikerül dögösre, de nem hivalkodóan dögösre rajzolnia. Innen már az is elég, ha tartják a színvonalat, de ha esetleg még emelnék is…


Catwoman

Enyhén szólva nem vagyok nagy rajongója Judd Winicknek. Sosem olvastam tőle egyetlen igazán jó képregényt sem, a Batmanei néha egészen katasztrofálisak voltak – és az új 52-ben indított sorozata, a Batwing sem győzött meg róla, hogy érdemes odafigyelni rá. Viszont ebben a Catwomanben kivételesen van fantázia. Az első szó, ami az eszembe jut a képregényről, az a „szexi”. Persze a szuperhőscomicok általában igyekeznek szexik lenni, különösen azok, amiknek vannak dögös női karaktereik (márpedig a szuperhőscomicoknak csak dögös női karaktereik vannak). Nagy mellek, még nagyobb dekoltázsok, feszülő jelmezek – de a Catwoman nem ilyen hivalkodó, ilyen tipikusan profán módon szexi. Stílusosan, afféle könnyed eleganciával az: az első oldalak, amiken Selina félig felöltözve menekül az éppen tűz alá vett lakásából, fantasztikus, és ebben nagy szerepe van Guillem March gyönyörűen túlzó rajzainak, finoman a komikum felé hajló arcmimikáinak, eszméletlenül dinamikus, vad szögeinek, és annak, hogy még a szövegdobozokat is kreatívan, a tökéletes oldalkompozíciót szem előtt tartva helyezi el. Ebből az első öt oldalból sok rajzoló tanulhatna. A sztori maga egyébként nem nagy szám, úgyhogy akár át is ugorhatjuk, és rátérhetünk a következő „szexiségre” – Batman és Macskanő egy jó nagyot kefél a képregény végén, félig jelmezben (ebből amúgy megtudjuk, hogy az új „világban” nem ismerik egymás titkos identitását). Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a jelenetnek a felépítése és karakterdinamikája megfelel a Sötét Lovagról általában kialakult képnek, de itt, ebben a címben megengedhetünk magunknak egy megbocsátó „ki nem szarja le” vállvonást, aztán pedig már nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük a szokásos szuperhősképregényekhez képest (de persze csakis azokhoz képest) némileg hosszú és explicit pásztorórát. Nem tudom egyébként, hogy ez volt-e Winick szándéka, de engem ezen a ponton sokkal jobban érdekel Batman és a főhősnő kapcsolata, mint utóbbi felrobbantott lakása és rablási tervei. Akárhogy is: abszolút vevő vagyok a folytatásra.


Green Lantern Corps

Green Lantern Corps by Peter J. Tomasi. Mi sülhet el rosszul? Naná, hogy semmi. Elvégre a fickó lassan három éve fantasztikusan írja a sorozatot, amit – mint tudjuk – a reboot/relaunch a legapróbb mértékben sem érintett. Szóval a jól ismert márkát kapjuk, amiben nem lehet csalódni. Na, jó, egy negatívum azért van, hát kezdjük ezzel. John Stewart és Guy Gardner a War of the Green Lanterns eseményei után a Földön igyekeznek polgári munkát találni, amivel elfoglalhatják magukat két univerzummentő akció között. De persze, mivel – Hal Jordannel ellentétben – soha nem titkolták az identitásukat a világ előtt, és sosem viseltek maszkot, senki nem hajlandó alkalmazni őket, vagy a túlságosan idealisztikus elképzeléseik, vagy a velük járó, túlságosan magas kockázat miatt. Úgyhogy úgy döntenek, picsába az álláskereséssel, inkább visszamennek Oára, és konkrét férfimunka (értsd: szétrúgandó seggek) után néznek. Ezzel még nincs semmi baj – csak nem kéne rá nyolc oldalt elpazarolni. Harmad-, sőt, negyedennyiből is megértettük volna a problémát és a döntésüket, és különben is, az átlagemberes picsogást tessék szépen Jordannek hagyni, ez a két karakter, és a Green Lantern Corps ne erről szóljon! Így sajnos a szokásosan ütős és brutális nyitány után kicsit leül a képregény, de amikor Tomasi végre visszarugdossa a srácokat a galaktikus frontra, akkor varázsütésre megjavul minden, és visszakapjuk azt a monumentális, színes, izgalmas, fantáziadús űreposzt, amiért mindig is szerettük ezt a sorozatot – mellesleg Guy és John érkezése Oára és a rövid diskurzus a mindig karót nyelt Salaakkal szenzációsan lendületes, kedves, szórakoztató jelenet. Aztán jön egy kis fajirtásos cliffhanger, és Tomasi szemrebbenés nélkül, zökkenőmentesen adja el a tónusváltást. Mi kell még? Ja, igen: a frankofón területről importált Fernando Pasarin, aki minden tekintetben méltó utódja a széria eddigi rajzolójának, a remek Patrick Gleasonnak. Jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak…


Legion of Superheroes

Ez a múlt heti, katasztrofális Legion Lost ikercíme, így aztán túlzás volna azt állítani, hogy izgatottan vártam. Inkább afféle „ó bassza meg, essünk túl rajta” hozzáállással fogtam bele. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy soha nem érdekeltek a XXXI. századi tini szuperhősök kalandjai, és néhány Supermannel közös történetükön kívül nem is olvastam velük semmit. De hát ez volna a lényege az egész „új 52”-nek, nem? Hogy új olvasóknak is megmutassák, milyen faszák a DC karakterei. Elvileg igen, de Paul Levitznek erről a jelek szerint elfelejtettek szólni. Merthogy ennyit látok ebből én, az új olvasó: rengeteg soha be nem mutatott karakter járkál, repked és harcol, mindenféle tarka ruhákban, egy jövőben, amiről semmit nem tudok, egy bolygón, amiről fogalmam sincs, egy olyan (hideg)háborúban (?), aminek a szembenálló feleit egyáltalán nem ismerem, és senki nem próbálja tudatni velem, hogy miért kellene mindennek érdekelnie engem. Kösz, Paul. Na, most, tudom, hogy ez kettős mércének tűnik: örülök annak, hogy a Green Lantern képregényeket nem érinti a relaunch, és az írók lényegében leszarják az új olvasókat, annak meg nem, hogy a Legion of Superheroes szerzői ugyanezt teszik. De azért több van emögött, mint egyszerűen az a tény, hogy a Green Lanternt olvastam korábban, ezt meg nem. Előbbinek az általános vélekedés szerint (beleértve kritikusokat és közönséget) a DC egyik, ha nem a legjobb sorozatát (sorozatait) köszönhettük az utóbbi években, elég nagy és jelentős cím ahhoz, hogy egy relaunch-nak ne kelljen feltétlenül érintenie. Ahogy pl. Batman eredettörténetét sem kell elmesélnie Snydernek az új első számban, elvégre az is ismeri, aki soha életében nem olvasott semmilyen képregényt. De a Legion of Superheroes nem ez a kategória, és ha ráadásul hozzávesszük, hogy a múltban már amúgyis keresztbe-kasul-szarrá retconálták az egészet, és több karakter van benne, mint ahány éhező ember Afrikában, ez PONT a tökéletes alkalom lett volna, hogy tiszta lappal indítsanak. De nem, és így maga a koncepció az, ami megbukik. Aki eddig olvasta, és szerette, annak hajrá, jó eséllyel ezután is tetszeni fog neki. De új olvasókat nem akarnék rábeszélni.


Wonder Woman

Valami ilyesmire szoktam azt mondani, hogy „megvettek kilóra”, pedig a zseniális 100 Bullets írója, Brian Azzarello (leszámítva a flashpointos Batmant) eddig nem sok affinitást mutatott a hagyományos szuperhősképregényekhez. Persze elnézve a lefejezett lovakból életre kelő kentaurszörnyeket, és a fiatal nőkből orákulumokat kreáló, majd azokat hamuvá égető istenivadékot, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Wonder Woman első része mennyiben minősül hagyományos szuperhősképregénynek. De végülis nem számít. Rohadtjó képregénynek minősül, és ez az, ami számít (ami azt illeti, ennek közvetlenül ott a helye a cikk elején dicsért Batman mellett). Azért annyit mégis hozzátennék: Azzarello munkája elég erősen hajlik a horror felé, főleg a címszereplőhöz képest, és nem csak a véres/gore-os/szörnyes értelemben. Van valami rémisztő abban, ahogy az író az istenek és az emberek (illetve állatok) kapcsolatát ábrázolja. Egyrészt magában a tényben, hogy előbbiek számára az utóbbiak csak játékszerek, bármikor felhasználható bábuk, amikkel kapcsolatban még a „feláldozható” szó is bőven túlzó és hízelgő jelentésű, másrészt abban, hogy Azzarello ezt nem emeli ki sem képekkel, sem dialógusokkal, csak tárgyilagosan integrálja a történet sodrásába. És ez azért is olyan szép, mert amikor mindezek után Wonder Woman megjelenik, akkor már eleve felesleges részletezni, hogy ő egy hős – elég látni, hogy mindezektől az indifferens istenektől azonnal, szó és gondolkodás nélkül védelmezi az embereket. Azon ritka alkalmakról van szó, amikor egyszerűen MINDEN működik a képregényben. Még a megmentendő áldozatnak behozott, Zeus gyermekét hordó fiatal nő, Zola is egy erős, jól megírt karakter, és a lehetséges világvégével való dobálózás sem tűnik olyan súlytalannak, mint a hasonló sztorikban általában. Cliff Chiang rajzai ugyan nem a legszebbek, amikkel az új 52-ben találkoztunk, de nem is akarnak azok lenni – viszont kétségkívül markánsak és hatásosak, jól passzolnak Azzarello szuperhőshorror koncepciójához (na tessék, csak sikerült bedobozolni…). Ja, és nem kell előismeret, nem kell tudnod semmit Wonder Womanről ahhoz, hogy élvezd a történetet.


Blue Beetle: A karakterrel kapcsolatos ismereteim meglehetősen hiányosak, Tony Bedard miatt (aki remek Green Lantern Corps sztorikat írt) mégis reménykedve néztem az új Blue Beetle elé. És örömmel konstatáltam, hogy nincs is vele semmi baj – más kérdés, hogy nincs is benne semmi kiemelkedő. Ez egyszerűen csak „korrekt”. A múltban nyitunk, ahol egy idegen bolygót ostromló intergalaktikus fenyegetést ismerhetünk meg, ami végül – egy Zöld Lámpás csak félig sikeres akcióját követően – a Földön köt ki, a maja civilizáció csúcsának idején. Aztán ugrás a jelenbe, ahol eltöltünk néhány feleslegesen hosszú, és sajnálatosan érdektelen oldalt a tinédzser főszereplővel, meg az ő barátaival és családjával. Csupa középszer (ellenben ez a karakter teljes rebootja, a szóval az új olvasók nem maradtak le semmiről). Aztán rosszarcok lépnek akcióba, minek következtében az a bizonyos intergalaktikus fenyegetés (egy veszélyes idegen technológia) összeolvad a hősünkkel, és… és tubikántinyúd. A Blue Beetle különösebb ötletek, fordulatok és az átlagból kiemelkedő megoldások nélkül (noha az átlagnál valamivel jobb rajzokkal), nyílegyenesen mesél el egy holtegyszerű történetet. Egyáltalán nem rossz, de nem hiszem, hogy szükségem van a folytatásra.


Captain Atom: Ehhez hasonlóképp viszonyultam, mint a Blue Beetle-höz – kivéve, hogy az író személye (J.T. Krul, akinek sikerült csapnivaló nyitányt kanyarintania a Green Arrow-hoz) eleve inkább taszított, mint vonzott. De azért a Captain Atom sem egy szörnyen rossz képregény. A rajzok, beleértve a panelelrendezést, helyenként egészen hatásosak, az akciók gyorsak, a patkányszörny, vagy mi, meg egyenesen szenzációsan fest. Más kérdés, hogy utóbbiról egyelőre fogalmam sincs, hogy kapcsolódik az egyébként is papírvékony sztoriba, aminek gerincét az alkotja, hogy hősünk szuperképességei éppen egy nagy válsághelyzet kellős közepén kezdenek furcsán viselkedni. A legnagyobb baj, hogy Krul abszolút semmit nem tesz, hogy közel hozza az olvasóhoz a karaktert – vagyis a képregény ugyanattól a csúnya gyermekbetegségtől szenved, mint amitől a szerző két hete debütált Green Arrow-ja. Hősünk elejétől a végéig bőszen és lelkesen narrálja az eseményeket, de magáról semmit nem árul el, csak folyamatosan közli, hogy éppen mit kell tennie, és hogyan. Így aztán az egyébként egészen ügyesen felvezetett cliffhanger sem vált ki az olvasóból semmit. Kuka.


DC Universe Presents: Egy újabb antológia akkor, amikor minden antológia menthetetlenül megbukik. De ez azért más, mint a többi: a DC Universe Presentsben egyszerre mindig egy sztori fog futni, és amikor az véget ér, akkor veszi kezdetét egy másik – vagyis ez lényegében egy minisorozatokat egy cím alá gyűjtő széria. Az első történet Deadmanről szól, akinek megismerjük az eredetét (vagyis új olvasók is nyugodtan bekapcsolódhatnak) és küldetésének jellegét is, ami kicsit más, mint a korábbi verziókban. Az egykori cirkuszi akrobata, aki halála óta szellemként igyekszik vezekelni egész életének segfejességéért egy Rama nevű istennő utasítására, testről testre száll, hogy mások életét segítse, és terelje a helyes útra. Missziója könyörtelenül szomorú és kétségbeejtő: megnyomorított, túlélői bűntudattól szenvedő veterán katona, hitét megkérdőjelező pap, ártatlanul halálra ítélt fegyenc – azaz egy csomó elveszett ember lelkében barangol. Gyorsan átérezzük a helyzetét, és szimpatizálunk vele – Paul Jenkins remek író (amikor éppen eszénél van), szépen átadja az emberi drámát, rendben vannak Bernard Chang rajzai is (bár nem kiemelkedők), a cliffhanger pedig igen hatásos.


Nightwing: Egy profi (jelmezes) bérgyilkos érkezik Gothambe, a célpontja pedig – nem, nem Nightwing, hanem Dick Greyson. Szerencsétlen nem tudja, hogy a kettő ugyanaz, bár a bunyójuk végeredményét elnézve (az unalmas cliffhangerben Dick félholtan fekszik egy sikátorban, miközben ellensége a végső csapásra készül) ez tökmindegy. Szóval van egy jó nagy harc, ami előtt Dick még felkeresi azt a cirkuszt, amiben annak idején megölték a szüleit, és ami azóta először ismét a városban van. Kyle Higginsnek ezzel a szállal szerencsére bemutatja a karaktert valamennyire (sőt, igazából egészen jól), így ténylegesen sikerül átéreznünk a helyzetét. Nem mellesleg az akcióval egybekötött nyitó monológ is ügyes, amiben Dick a Batmanként töltött idejéről beszél. Szépek a képek is, jók a beállítások, hatásosak az oldalkompozíciók, vizuális szempontból csak a színező ront az összképen a cirkuszos és otthoni részekkel, amik hangulatukban nagyon elütnek a sötét akcióktól – és nem afféle jó, kontrasztos értelemben. Összességében a siker azon fog múlni, hogy a titokzatos támadó mögé Higgins mennyire épkézláb sztorit épít majd. Én biztosan visszatérek, hogy kiderítsem, mert az, hogy az író veszi a fáradságot, és törődik a karakterrel, sosem rossz jel.


Red Hood and the Outlaws: Ennek a képregénynek a legnagyobb pozitívuma  az, hogy eltakarította Batman közeléből Jason Toddot (remélhetőleg hosszú időre). Arra szavak nincsenek, hogy mennyire untam már az ottani szarakodását és a Bruce-szal való huzavonáit. Eleve, a mai napig nem értem, miért kellett őt feltámasztani (Judd Winick ugyebár…). Most, Scott Lodbellnek hála, Jason nem Gothamben akciózik, hanem sivatagos, majd trópusi helyszíneken keveredik mindenféle lövöldözésekbe (a comicnak ez a része még kb. rendben van) és furcsa dialógusokba. Hogy mennyire furcsákba? A füzet nem úgy ér véget, hogy „to be continued”, hanem úgy, hogy „to be explained”. Lesz is mit magyarázni, mert fingom sincs, hogy az antihősös-buddy movies felütés hogyan és miért olvadt bele abba a misztikus-fantasys zagyvaságba, aminek már az elején elvesztettem a fonalat. Az egy dolog, hogy prezentálnak egy rejtélyt (mondjuk: ki lőtte le Jockeyt?), de ha már azt sem tudjuk, hogy mi a rejtély (ki csinált mit kivel, egyáltalán csinált valaki valamit valakivel?), akkor baj van. Én ezt annak ellenére sem olvasom tovább, hogy van benne egy fél falatnyi bikiniben akciózó, mindenkivel lelkesen ágyba bújú, aranyos, nagymellű földönkívüli csaj.


Supergirl: Elnézve az első egészalakos képet Supergirlről, azt hiszem, szerelmes vagyok. Mahmud Asmar rajzai gyönyörűek – a címszereplő dögös és ártatlan, veszélyes és sebezhető egyszerre, imádom, ahogy rajzolja őt, és nem mellesleg az új jelmez is remek. A történet kicsit vékony egyelőre, viszont egy első számnak a dolga az, hogy felkeltse az ember érdeklődését, és azt ez megteszi. Michael Green és Mike Johsnon az elején kezdik Supergirl sztoriját: meteoritokkal érkezik a Földre, és fogalma sincs róla, hogy hol van, és hogy került oda. Ahogy amerikai mecha katonák kezdik ütlegelni, rádöbben, hogy a sárga Nap alatt különleges képességei vannak. A képregény jobbára egyetlen akciójelenet, de az írók érzékletesen közvetítik a főhősnő elveszettségét és kétségbeesését, így működik, és persze az sem árt, hogy az akciók – itt elsősorban megint Asmart kell dicsérnem – dinamikusak és látványosak, a szereplők láthatóan erőlködnek, izzadnak, minden panelen történik valami. Abban nem vagyok biztos, hogy Supermant jó ötlet volt máris behozni, hogy elmagyarázza, mi történik (még egy ideig megtarthatták volna a hősnőt a bizonytalanságban), de meglátjuk. Vevő vagyok a folytatásra.

17 komment

Címkék: scifi horror akció szuperhős képregénykritika geexcomix

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr603251714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HavasiG 2011.09.23. 20:27:48

Hol lehet ezekhez a képregényekhez "hozzájutni"?

chuck-d 2011.09.23. 20:47:19

hell yeah! egy értelme biztos volt ennek a rebootnak: gyakori és hosszú képregényes cikkek a blogon. úgy örülök neki, mint más a zenés cuccoknak. :]

Maya-- 2011.09.23. 22:07:45

@chuck-d: csak azok a zenés cuccok, ritkultak és rövidültek :(...minek örüljek?, mindjárt kell kezdjem újra a sírást, mert hanem nincs még ilyen rövid se...

chuck-d 2011.09.23. 23:16:08

@Maya--: az előbb egy örömsóhaj, most meg sírás, elég rapszodikus a kisasszony. türelem, elvileg a képregény is érdekel téged, szívd magadba a tudást, csak bátran. :]

RxMorphesz 2011.09.24. 04:52:43

HavasiG kérdésére a válasz engem is érdekelne, tudna valaki adni / írni egy beszerzési módot?

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2011.09.24. 10:14:40

@RxMorphesz: @HavasiG: hát ha nem akarjátok hetente megvenni-berendelni az adagot akkor van pár erre szakosodott scannblog, illetve torrenten is vannak heti packok. Vagy filestube-on egyenként rákerestek.

Maya-- 2011.09.24. 10:38:54

@chuck-d: neemm, még nem sírtam, csak akkor ha látom telik az idő.. múlik a nyár, és semmi zene..na, akkor rázendítek Csabának a fülébe:), tudja, nem titkolom.

igazad van a képregényekkel kapcsolatban..de nincs egy képregényem se, nem veszem meg, tehát elolvasom mit itt írnak, de ennyi..mert magát a képregényeket nincs honnan ismerjem..ez kb. olyan mintha csak olvasnék a filmekről és a zenéről, de nem látnám vagy hallanám őket.

HavasiG 2011.09.24. 10:56:46

És berendelni honnan érdemes? Én a bookdepository oldalon kerestem, mert onnan nincs kiszállítási díj, de nem találtam. Tudtok javasolni valamit?

weapon x 2011.09.24. 11:08:06

@HavasiG: Több bolt foglalkozik itthon is külföldi képregények terjesztésével. A kepregeny.net-en van egy lista ezekről, de újdonságok beszerzése érdekében a Comicsinvestet vagy a Trilliant ajánlom.

A bookdepo jó, de ott csak kötetek vannak, úgyhogy ezeket a sztorikat csak akkor tudod megvenni onnan, ha már megjelent belőlük már a gyűjteményes kiadás. Kötetekért érdemes még nézni a tfaw.com oldalt is, vannak néha jelentős akcióik.

Kassian 2011.09.25. 15:56:00

Tényleg, a Lobot nem rebootolják?? Batman-en kívül az egyetlen kedvenc Dc hősöm.

TheBerzerker 2011.09.26. 08:24:13

Az új Batman tényleg baromi jó lett. Rohadt hangulatos cucc.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2011.09.26. 08:44:42

ez az első post ahol azt kell mondjam el fogom olvasni mindet.

TheBerzerker 2011.09.26. 09:06:51

Én azért erősen válogatok ebből az 52ből. Csak azokat olvasom el, amik érdekelnek. Most jobban leköt a World War Hulk 40x része.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2011.09.26. 09:25:08

@TheBerzerker: mármint ebből a csokorból mindet, nem mind az 52őt. ;)

TheBerzerker 2011.09.26. 09:30:06

@doggfather: Én még ebből a csokorból is válogatok:)

Rusznyák Csaba 2011.09.26. 09:34:02

Ez pont olyan... laposabb hét volt. Hiányoznak a periférikus címek, minden csupa-csupa szuperhősös...

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2011.09.26. 09:53:27

@TheBerzerker: én is, mert van olyan akitől alapból rosszul vagyok, de csak arra gondolok, hogy adni kéne egy sanszot nekik...
süti beállítások módosítása