Utolsó kommentek

  • doggfather: Ha van a Pengének "előzménye", olyan film ami ihlette akkor ez az. Hogy ezután Joel Schumacher Bat... (2024.07.10. 07:02) Az elveszett fiúk (The Lost Boys)
  • Kerma: Nagyon jó film volt! Kössz a cikket! Üdv, Kerma (2023.06.12. 10:31) Párbaj
  • doggfather: Nagyon európai animációs stílusú és történetű messze nem gyerekmese. Fantasy minimális varázslatta... (2023.02.16. 11:22) Az utolsó egyszarvú
  • doggfather: A zsaruk becsülete, Kiképzés (light), A bűn mélyén. Három film amiből erősen merített ez az alkotá... (2022.04.05. 15:52) Brooklyn mélyén
  • josé73: @travis: Bizony, amikor Hemingway a háború alatt Eisenhower táborában tartózkodott, és üres borosü... (2021.09.16. 15:12) Filmkritika: 1408 (USA, 2007) ***
  • Utolsó 20

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

GeexKomix különkiadás: Az új 52, 2. hét

2011.09.18. 18:30 Rusznyák Csaba

(A cikksorozat első része itt található.)

Batman & Robin

Amikor Grant Morrison két éve belekezdett ebbe a címbe, az hamar a denevérfranchise zászlóshajójává vált, és jó ideig az is maradt. Peter J. Tomasi kezei alatt most meginog ez a pozíció. A kerettörténet (egy titokzatos gonosz globálisan vadászik a Sötét Lovag szövetségeseire – tehát a Batman Inc. koncepciót nem kukázták ki) nagyszerűen működik – cserébe semmi más nem, a legkevésbé a címszereplők közti kapcsolat. Batman fia, Damian, aki egyben az új Robin is, már 5 éve meghatározó része a bőregérről szóló képregényeknek, de viszonyuk mindig elsikkadt, senki nem aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket. Bruce ráadásul egy ideig „halott” volt, és addig Dick viselte a Batman-köpenyt helyette. Damian az ő Robinja volt, és köztük remekül működött a dinamika. A Bruce és Damian közti kapcsolatot Tomasinak kellene felépítenie, és akad egy-két pillanat, ahol úgy tűnik, jó úton jár, de nem több: sosem érezzük, hogy itt tényleg apáról és fiáról van szó, sosem tapintható köztük a feszültség, amire pedig a képregény nagy része épül, a gyerekkori trauma helyszínének közös meglátogatása pedig katasztrofálisan elhibázott jelenet. Ilyen mesterkélt, giccses, teljesen félresiklott dialógust egész évben nem olvastam, a papírhajó pedig, mint a halott szülők elengedésnek szimbóluma… hajjaj. Ráadásul az akciók sem túl meggyőzők, és bár a rajzok összességében legalább hatásosak, Patrick Gleasonnak van pár érdekes húzása, amit nehéz hova tenni (mint amikor Robin – aki most már nem is 12, hanem csak 10 éves… - komikusan-rajzfilmszerűen csépel egy rosszfiút). Nagyon nagy csalódás – és mellesleg semmit nem tesz azért, hogy az esetleges új olvasókat képbe hozza a status quo-t illetően. Ez a Batman & Robin 27, nem pedig a Batman & Robin 1. Mivel az a címe, ami, kénytelen leszek adni neki még egy esélyt, de más esetben ez menne a kukába.

Batwoman

Az új Batwoman sorozat legnagyobb hibája, hogy – akárcsak a Batman & Robin – nem sokat törődik az új olvasókkal. Vagyis ha semmit nem tudsz arról, hogy mi történt a karakterrel az utóbbi két évben, kicsit bajban leszel, annak ellenére is, hogy a Williams-Blackman írópáros azért egy-két flashbackkel és dialógussal igyekszik érinteni a legfontosabb múltbeli eseményeket. Az ellentmondás aközött, hogy a kiadó új olvasókat szeretne megnyerni az újraindítással, és aközött, hogy az alkotók szeretnék továbbvinni azokat a szálakat, amiket korábban, a Detective Comicsban kezdtek meg, nyilvánvaló (akkor még Greg Rucka volt az író, de ő mostanra eltűnt a képből – nem kis dicséret az utódoknak, hogy a képregény nem sínyli meg a távozását). A Batwoman-történetekről – Rucka ide vagy oda – elsősorban a rajz miatt zengtek ódákat a kritikusok és a rajongók – jó okkal. J.H. Williams III képei szépek és természetesek, panelszerkezetei pedig bámulatosak – csak rá kell nézni a kétoldalas kompozícióira, kreatívak, gyönyörűek és tökéletesen vezetik az olvasó szemét. Nem lehet eléggé dicsérni. A sztori ehhez képest „csak” jó: a főhős sidekicket képez ki, romantikus kapcsolatot kezd egy rendőrnővel (Kate a DC „high-profile” homoszexuális karaktere), és – a lényeg – egy egész sor gyerek elrablásának és meggyilkolásának hátborzongató ügyében nyomoz. (És most megint dicsérni támad kedvem a rajzokat, mert van egy-két fantasztikus kép ezzel a szállal kapcsolatban.) Összességében hatásosan elmesélt, érdekes történet, aminek a végén persze fel kell bukkannia Batmannek, mert így az olvasó biztos nagyobb eséllyel ruház be a folytatásra is. Mindegy, a rajzok csodálatosak, és a sztori is ígéretes. Engem egyelőre meggyőztek.


Demon Knights

Paul Cornell alaposan mellényúlt a Stormwatch-csal, viszont legalább annyira beletenyerelt a tutiba a Demon Knightsszal. A képregény Etrigant állítja a középpontba, jó féltucatnyi mellékszereplő (így pl. Madame Xanadu és egy amazon) bedobásával, és a mágiával, sárkányokkal és válogatott gonoszságokkal teli középkorba röpít minket. Kalapemelés jár Cornellnek, amiért a kötelező eredettörténetet lezavarja hat oldalban, és aztán rögtön a lovak közé csap – de már ez a Camelotban játszódó bevezető is dinamikus és hatásos. A karaktert már ismerőknek nem vesztegeti az idejét, az új olvasók meg azonnal képbe kerülnek. A cselekmény velejét egy gonosz királynő és hordájának ismeretlen, misztikus cél felé való masírozása adja. Útközben ölnek, pusztítanak, csecsemőket áldoznak fel (ez egy különösen jól sikerült jelenet, ami úgy tud hátborzongató és kegyetlen lenni, hogy – némileg meglepő módon – nem válik öncélúvá), de aztán belebotlanak hőseinkbe, és kezdődik a haddelhadd. Cornell töméntelen mennyiségű információt zúdít ránk: a füzet közepe felé négy oldalon öt karaktert vezet fel (!), de bemutatásukat, viszonyukat szépen integrálja a cselekmény természetes folyásába, így egyáltalán nem tűnik kapkodónak. Persze Jason/Etrigan és Madame Xanadu kapcsolata a legérdekesebb. A nő elvileg Jason szerelme, de a jelek szerint inkább a benne lakó démon, Etrigan nedvesíti a bugyiját – és ebből a felállásból még sok érdekes és izgalmas dolgot lehet kihozni. A rajzok is nagyon szépen kidolgozottak, tartalmasak és dinamikusak, Diogenes Neves (New Mutants) eddigi legjobb munkái. Ilyennek kell lennie egy első számnak: rögtön beránt a cselekménybe, rögtön érdekessé teszi a karaktereket, rögtön érzékelteti, hogy miféle gonosszal állnak szemben. Megvettek kilóra.


Frankenstein: Agent of S.H.A.D.E.

Hát nem gyönyörű az a borító? Már a szörnykézben fogott gatling ágyúnál megvoltam, és akkor még ott az a pisztollyal hadonászó diáklány is a háttérben. Nyamm. Jeff Lemire: kettőből kettő. A Frankenstein egészen más jellegű képregény, mint a múlt héten tárgyalt Animal Man, olyannyira, hogy nem is hinnéd, hogy ugyanaz az ember írta. Lemire tehetségét mutatja (kezdek behódolni a fickónak), hogy stílusát ilyen szépen képes igazítani a képregényhez – legyen az drámai hangvételű, a főhős lelkében is megmártózó, komoly hangvételű horror, vagy szörnyektől hemzsegő, könnyed, szaftos guilty pleasure. A DC még a ’40-es évek végén kezdte használni Frankenstein szörnyét a Detective Comics lapjain (az egyszerűség kedvéért a teremtményt is Frankensteinre keresztelték), de csak 2005-ben vált jelentősebb karakterré Grant Morrison Seven Soldiers című sorozatában. Lemire-nél most a természetfeletti eseményeket vizsgáló kormányszerv, a S.H.A.D.E. szolgálatában állva kap új társakat maga mellé, hogy egy amerikai kisvárost lerohanó szörnyinvázióval szálljon szembe. Igen, a sztori elég egyszerű, akár még azt is mondhatnám, hogy primitív. De a kivitelezés pompás. Már a felvezetés is hatásos a fák közül kicsattogó szörnyekkel, a karakterek bemutatására sem lehet panasz (ez a comic is jóbarátja a DC világba most belecsöppenő új olvasóknak), van néhány igazán remek ötlet is (mint a S.H.A.D.E. miniatűr főhadiszállása – bár „kissé” emlékeztet a Marvel-féle Avengers Academy bázisra), és ami a legjobb, hogy bár a csapat még épphogy csak összeállt, máris működik a dinamika a tagjai között. És lehet, hogy csak én vagyok túlságosan geek, de ha szörnyekkel szörnyek csatáznak, az valahol már önmagában pozitívum (még akkor is, ha ez az első szám a hangvételét tekintve nem sokban különbözik egy korai Hellboy történettől), főleg, ha ilyen ügyesen, hatásosan, részletekben gazdagon van megrajzolva – de hát Alberto Ponticellitől (Unknown Soldier) nem is várok mást.


Green Lantern

Mint tudjuk, ezt a címet nem érintette a reboot, legalábbis az újraszámozáson túl nem. Lélekben ez a Green Lantern 68. Az előző sztori, a War of the Green Lanterns után így áll a helyzet: Ganthet visszatért a társai közé, Hal Jordant megfosztották gyűrűjétől és feladatától, Sinestro pedig hosszú-hosszú évek után ismét Zöld Lámpás lett. Ezek nem kis változások, kérdés, hogy mennyire lesznek tartósak, mennyi időbe fog telni, míg Geoff Jonhns visszatér a status quo-hoz, és főleg, hogy fogja azt az időt kitölteni? Egyelőre hozza az „elvárhatóan jó” szintet, de többet nem. A képregény egyes elemei csúnyán eltúlzottak és feleslegesen hosszúak (Jordan elbaszott nőmentő akciója), és általában véve Johns túl sokat koncentrál az „előző” főhősre. Igaz, az ő szituációja is érdekes, de a borítón feszítő Sinestro helyzete sokkal izgalmasabb és sokkal több lehetőséget rejt magában. Eleve, már a karakter is jobb – van gyűrű vagy nincs gyűrű, Jordanből még Johns sem tudott soha érdekes figurát faragni, és itt sem megy neki. Túl kiszámítható a cliffhanger is – hát persze, hogy ezek ketten találkoznak, és egyikük akar valamit a másiktól. De a sztori mindezek ellenére is működik. Jót tesz neki az utóbbi egy-két éves rohanás utáni lassúbb tempó, és maguk a változtatások annyira jelentősek, hogy pusztán önmagukban fenntartják az érdeklődést – legalábbis egyelőre. De nem kell izgulni, Jordan és Sinestro kettőse jó dolgokat vetít előre, és ha Johns bizonyított valamit ezzel a sorozattal, akkor az az, hogy az ötletei a témában kimeríthetetlenek. Doug Mahnke rajzai pedig a szokásosan magas színvonalúak. Az új olvasók persze szinte reménytelenül el lesznek veszve, minthogy Johns egy szúnyogfingnyi erőfeszítést nem tesz rá, hogy magyarázzon, bemutasson, szemléltessen, de nem baj, sőt: örülök, hogy ez a sztorifolyam, ami messze a legjobb a DC-nél, amióta elindult, zavartalanul megy tovább a maga útján.


Red Lanterns

Újabb címmel bővül a Green Lantern franchise. Peter Milligan a Vörös Lámpásokról, pontosabban a vezetőjükről, Atrocitusról indít sorozatot. Dacára annak, hogy a Green Lantern világát nem érinti a reboot, itt is komoly változások mennek végbe, Hal Jordan és Sinestro után Atrocitus is egy teljesen új szituációban találja magát. Az ő célja az volt, hogy levadássza és megölje azokat, akik sok évvel ezelőtt felelősek voltak a népe kiirtásáért. A War of the Green Lanternsben azonban Hal kicsinálta az illetőt (Kronát), megfosztva ezzel Atrocitust a bosszújától. A kérdés tehát, hogy mihez kezd most, milyen célt talál dühtől forró életének – és hogy a többi Vörös Lámpás követi-e őt ezen az úton. Az utóbbi kérdés az izgalmasabb, főleg, ha hozzávesszük, hogy Sinestro hasonló problémával szembesül a saját Lámpásaival kapcsolatban – szépen rezonál a két, egymást egyébként gyűlölő karakter sorsa. Ami Atrocitus új célját illeti, azt két oldalról lehet nézni: egyrészt ordas nagy sablon, másrészt totális vaslogikával következik a karakterből és előéletéből. Milligan talán kitalálhatott volna mást, de minek? Működik, és az a lényeg. Ha problémák lesznek az egyébként eddig jól írt (és Ed Benesnek hála igen szépen rajzolt) sorozattal, akkor az a szereplők egydimenziós mivolta miatt lesz. Amíg a Vörös Lámpások csak mellékszereplők, gonosztevők voltak Geoff Johns sztorijaiban, addig egyszerűségük, nyílegyenességük még előnyére is vált a képregénynek, de főszereplőként egy kicsit több oldalról kellene bemutatni őket, hogy hosszútávon is érdekesek legyenek. A gond csak az, hogy nekik nincs több oldaluk – ha meg teremt nekik Milligan, akkor már nem lesznek ugyanazok. Kíváncsian várom, mi lesz erre az író megoldása. A füzetnek egyébként a nyitánya a legjobb – véres, lendületes, cool, látványos, és azt a dühös kismacskát nem tudom elégszer látni akció közben. A képregény többi részével sincs baj, éppcsak amolyan „elmondjuk, amit el kell mondani, felvezetjük, amit fel kell vezetni jellege van”. Akad még benne egy földi mellékszál, amiről nem túl nehéz kitalálni, hogy hová tart – a kérdés itt is az, hogy mit hoz ki belőle Milligan. Kilóra még nem vett meg, de biztosan követni fogom. 


Resurrection Man

Ez az új 52 eddigi legkellemesebb meglepetése – egyébként meglehetősen furcsa és merész döntés, hogy a kiadó pont ezt a szinte teljesen ismeretlen címet indította újra. A karakter 1997-ben debütált Andy Lanning és Dan Abnett sorozatában, ami két évig futott. Ezután a címszereplő csak nagyritkán bukkant fel rövid ideig egy-egy DC címben. Lanning és Abnett (akik az utóbbi években újra és újra bizonyították, milyen remek írók – tessék csak ránézni a Marvel űrrészlegére) most visszatértek karakterükhöz – és a nyitányból ítélve egy baromi szórakoztató sorozatnak nézünk elébe. Már a főhős – Mitch Shelley – képessége is szokatlan és kreatív: az egy dolog, hogy mindig feltámad (elvégre ez evidens a nevéből), de ráadásul ezt mindig új szuperképességekkel teszi, amik rezonálnak a halálának a körülményeire. Ebben a sztoriban például bedarálja egy repülőgép turbinája – feltámadása után képes cseppfolyóssá válni. Érted a lényeget… Túl ezen a baromi cool koncepción, maga a sztori is ígéretes: bizonyos rejtélyes emberfeletti hatalmaknak egyrészt a tökük kivan azzal, hogy Shelley állandóan visszatér a halálból, megtagadva ezzel a lelkét azoktól, akiknek járna, másrészt annál jobban éheznek arra a lélekre, ami a folyamatos visszatérések miatt példátlanul „tiszta” és „ragyogó”. Egy apró észrevétel: remélem, hogy ezek a hatalmak nem a mennyet és a poklot jelentik (de egyébként valószínűleg igen), mert akkor elég gyatra fogás, hogy előbbire felső szintként (pontosabban: „upstairs”), utóbbira meg pinceirodaként (apám…) utalnak… De ez nagyjából minden, amibe bele tudok kötni. Na jó, a főhős karaktere egyelőre inkább csak a fasza képessége miatt érdekes – de ez egy első számtól még nem tragédia. A cselekmény pörög, az akciók nagyszerűek és horrorisztikusak (az egész repülőgépes jelenet szenzációs), a rajzok kellően dinamikusak, szépek és hatásosak, a színezés és a panelelrendezés (ha kell kifejezetten kreatív, de sosem hivalkodó) pedig telitalálat. Ja, és a végén még Madame Xanadu is feltűnik. Izgalmas, ötletes, lendületes, és jól néz ki. Jöhet, és új olvasók is bátran belevághatnak.


Deathstroke: Ő a DC egyik legfaszább „badass” karaktere. Afféle tökös, cool, „inkább öl, mint beszél” zsoldos, aki néha gonosztevőként, néha antihősként bukkan fel, és ha jól írják, sokat tud emelni egy képregény színvonalán. Mindez Kyle Higgins comicjából nem derül ki – csak azt érezni belőle, hogy Higgins nagyon-nagyon szeretné, hogy kiderüljön. A címszereplőt bevezeti egy érdektelen akcióval, belehelyezi egy „lehetetlen küldetés” szcenárióba, mellécsap három fegyverszakértő tinit ellenpontként, a végén meg a pofánkba tol egy nagy-nagy-nagy-húdenagy badass-séget, hogy biztosan ne kerülje el a figyelmünket, hogy Deathstroke mennyire badass. Nem mintha el tudná, hiszen már a második oldalon explicite közlik velünk: „major damn badass”. Lehet, hogy csak felnőttem, de azért egy képregénynek (még egy agyatlan akciónak is) többről kellene szólnia annál, hogy a főhőse badass. Mellesleg a rajzok is átlagosak. Legalább előismereteket nem igényel, úgyhogy új olvasók is próbálkozhatnak vele. Éppcsak minek. Kuka. (Ígérem, ebben a cikkben már nem írom le többször a "badass" szót.)

Grifter: Teljesen zavaros. Nem vagyok túlságosan otthon a karakterrel kapcsolatban, egy-két sztorit olvastam vele, de kezdjük azzal, hogy Cole Cash itt egy átlagjoe benyomását kelti. Hívhatnák akárhogy máshogy, a cselekmény szempontjából nem lenne jelentősége. Már-már eredettörténet-szaga van a dolognak, de Nathan Edmondson sosem teszi egyértelművé, hogy mikor/hogyan játszódik a történet, úgyhogy az olvasó csak pislog jobbra-balra, keresi a fogódzókat, és fogalma sincs, mi kellene, hogy megfogja ebben a karakterben, aki az egyik jelenetben egy tökös, kemény, talpraesett fickó, a másikban meg egy bizonytalan, kétségbeesett senki. Már csak a poén kedvéért is elolvasom a folytatást, mert kíváncsi vagyok, maga az író tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik itt, ha már a főhős és az olvasó nem – de meg kell még említeni, hogy a képi világ is elég csapnivaló. Nem a rajz, az egyszerűen csak átlagos és szürke, hanem a panelelrendezés, a jelenetek képi bevezetése, a múlt és a jelen közti ugrások vizuális kivitelezése. Fura, kusza, kukaszagú.

Legion Lost: Csak a teljesség kedvéért olvastam el, de felesleges volt. Sosem követtem a Legion of Superheroes képregényeket, így sejtettem, hogy valamennyire el leszek veszve benne, de azt, hogy Fabian Nicieza abszolút semmilyen erőfeszítést nem tesz rá, hogy engem, mint új olvasót megfogjon, nem hittem volna. A Legion Lost, amiben a Légió néhány tagja a múltjukban (vagyis a mi jelenünkben) reked, köszönhetően egy vírusnak, amit ha magukkal visznek a jövőbe, nagy galibát okoznak vele, érdektelen karakterekkel zsúfolt (legtöbbjüknek még a képességeikről sem nagyon tudunk meg semmit, nemhogy a jellemükről), túlszövegelt, „mindig-történik-valami-mégis-baromi-lassú” képregény, hanyagul megrajzolva. Ráadásul úgy tűnik, mintha valamilyen korábbi sztori közvetlen folytatása lenne – lehet, hogy az is. Annyira sem érdekelt az egész, hogy utánanézzek. Kuka.

Mister Terrific: Ezt a karaktert sem ismerem valami jól (a JSA tagja volt korábban – egyébként a jelenlegi állás szerint a DC univerzumban nincs olyan, hogy JSA), de Eric Wallace képes valamennyire felkelteni az érdeklődésemet iránta. Kapok egy képet arról, hogy miféle ember, honnan jön, mi történt vele korábban, és miért harcol. Sajnos Wallace túl sokmindent hajigál bele a képregénybe, és nem olyan lendületes, szórakoztató módon, mint ahogy Cornell a Demon Knightsba, hanem lassan, szájbarágósan és töményen, hogy a szöveg szinte megfojtja a képregényt. Baj van az akciók dinamikájával is, rögtön a nyitány értelmezhetetlen. A főhős az első oldalon egy high-tech raktárépület biztonsági rendszerét játssza ki, a következőn pedig már egy ellenséggel harcol. Előbbiből úgy tűnik, keres valamit, utóbbiból úgy tűnik, menekül valaki elől. És ez csak egy példa a zavaros történetmesélésre, a füzet végén is van egy igen furcsán beállított dialógus. A sok tudományos hablatyba csomagolt sztori amúgy nem rossz, a karakter sem, úgyhogy egy középszert megüt a Mister Terrific – de többet nem. Egy esélyt még majd adok neki, de kukagyanús.

Suicide Squad: Egy klasszikus ’80-as évekbeli sorozat újraindítsa (bár a Suicide Squad egy korábbi verziója már az ’50-es években is létezett), amiben a DC néhány börtönbe küldött gonosztevőjét fogja össze egy Amanda Waller nevű ügynök, hogy piszkos küldetéseket végezzenek a kormány (?) számára. A csapatnak tagja többek között Deathstroke és Harley Quinn is, és rögtön azzal kezdődik, hogy valamiféle sötét alakok kínozzák őket, hogy információkat csikarjanak ki belőlük. Közben kapunk néhány flashbacket arról, hogyan is kerültek ebbe a szituációba, a végén pedig kiderül, hogy az egész kínzósdi egy átverés volt, majd „hőseink” kapnak egy „what the fuck” küldetést. Néhány szereplő óhatatlanul elsikkad, néhányat viszont remekül használ Adam Glass – főleg Harley-t írja nagyszerűen. Totál őrült csaj, ahogy azt az egyik kínzója is megjegyzi, amikor csak nem sikerül hatást elérni nála, hiába vagdossa, és rázza árammal. Kezdetnek jó (ha nem is kiemelkedő, és ha az új olvasóknak kicsit túl sok kérdést hagy is a karakterekről), a rajzok is rendben vannak, és megvan benne egy tökös, hardcore antihősképregény lehetősége – amolyan Thunderbolts-módra, hogy marveles párhuzammal éljek.

Superboy: Sokkal jobb, mint amire számítottam. A címszereplőt egy ismeretlen ember és Superman DNS-éből klónozzák (ha a karakter korábbi verziója az alap, akkor az ismeretlen ember Luthor lesz), hogy a Föld legerősebb biológiai fegyvere legyen. Ebben az első számban nem sokat csinál azon kívül, hogy egy speciális folyadékkal teli tartályban lebeg, miközben teremtői azon vitatkoznak, hogy sikerült-e neki értelmet adniuk, illetve hogy egy virtuális valóságban éli az életét, szándékosan nem tudatva az azt kontrollálló tudósokkal, hogy teljesen tisztában van a szituációval, és a „művilág” egy pillanatra sem csapja be. Scott Lodbell meglepően intelligensen írja a sztorit, érdekes a kapcsolat(féleség) Superboy és a kísérletek vezetője között, nagyszerűek a főhős narrációi, ahogy folyamatosan tanulmányozza és elemzi a környezetét, és hatásos a cliffhanger meg a füzet végén bevezetett lois lane-es mellékszál is. Szépek a képek is, bár néha kicsit sterilek, egyszerűek, és túlságosan „beállítottnak” tűnnek. Kezdetnek mindenképpen jó, és az új olvasók sem lesznek elveszve benne.

13 komment

Címkék: scifi horror akció fantasy szuperhős geexcomix

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr453236493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

chuck-d 2011.09.18. 20:42:10

sztenkjú, darálom is.

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2011.09.19. 00:28:37

Batwoman ha nem is kedvez mint új olvasónak de rögvest neki is estem a detective comicsosoknak, hogy megtudjam ki is ő. Sokkal jobban bejön mint Batgirl.
Azt pedig nagyon remélem, hogy Sinestro jó ideig középpontban marad mint GL, mert kifejezetten érdekel(ellentétben a gyűrű nélküli Hal-el).
Suicid Squadnál meg óhatatlanul nem tudok eltekinteni tőle, hogy ez van a Secret six helyett sajnos.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2011.09.19. 09:26:04

A leszbi szuperhős érdekel főleg ebből a bigádból.

ja, és:
index címlap, index címlap?!?!

Grat!

Case · http://streetartbp.hu/ 2011.09.19. 11:50:55

Baromi jók ezek a cikkek, érdekes végre kicsit jobban belelátni a DC világába (amit, elkötelezett Marvel olvasóként szinte egyáltalán nem ismerek a nagy neveket leszámítva). :D

Ez a J.H. Williams III meg kiváncsivá tett a leírás alapján, szóval utánakerestem és hát tényleg elképesztö amit a panelekkel és oldalszerkezettel müvel az ember.

prick 2011.09.19. 15:32:32

Én totál elvesztem, vagy csak nem olvastam valamit, vagy nem figyeltem, de nekem kusza ez az egész. Vannak időeltolodások a képregények között? Pl Action comics és JLA között? Vagy hogy jön össze a Batman&Robin akár megint csak a JLA-val, vagy a Detective Comics-al?

Nekem olyan imntha nem lenne kapcsolat ezek között...

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2011.09.19. 16:09:42

@prick: Action comics és a JLA közt 5 év van( és ez a többi címre is igaz, szóval tudtommal nicns olyan ami az AC-hoz képest 3 évvel később játszódik, kivéve persze olyanokat mint pl a Demon Knights), ez alatt az 5 év alatt történtek meg azok a dolgok amiket meghagytak a kontinuitásból pl úgy tűnik a Batman Inc is.

weapon x 2011.09.19. 20:16:51

@Balakin: Az Action Comics és a JLA mindkettő öt évvel korábban játszódik, nem? Azok egy idősíkban történnek elvileg. Vagy az AC még a JLA előtt van?

Rusznyák Csaba 2011.09.19. 20:56:33

Úgy van ,ahogy weapon mondja. És igen, az AC a JLA előtt van valamivel (legalábbis gondolom, pusztán abból, hogy a JLA-ben szupi már teljes harci felszerelésben feszít, az AC-ban meg még farmernadrágban ugrándozik)

TheBerzerker 2011.09.20. 13:36:38

Még csak 1-2 címet olvstam az újak közül, de marketingen kívül semmi értelmét nem látom a dolognak. Engem speciel sokkal jobban érdekel, hogy mit kezd a Punisher-el Greg Rucka a Marvel-nél.

Egyedül talán a Swampthing keltette fel eddig az érdeklődésemet. Pedig voltak azéárt olyan dolgok, amik bejöttek az első JLA nem volt rossz, az első Detective Comics pedig kifejezetten jónak tűnt, de valahogy mégsem hiszem azt, hogy az "újdonság varázásán" kívül bármi más miatt is érdekelne a dolog.

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2011.09.20. 13:52:18

Őszintén szólva én is teljesen jól meglennék enélkül a relaunch nélkül. Ami kifejezetten érdekel az a GL részleg mert az érintetlen maradt illetve, hogy Manapul mit kezd Flashel mint író.
Ja meg most elolvastam a régebbi detective comicsos Batgirlöket és már az is érdekel de az relaunch nélkül is ugyan így nézne ki. Remélem ez az All star westernre is igaz lesz(azaz, hogy csak egy átcímkézett Jonah Hex lesz).

Rusznyák Csaba 2011.09.20. 14:15:16

Én örülök annak a pár kifejezetten érdekesnek tűnő periférikus címnek (Animal Man, Demon Knights stb), amiket persze relaunch nélkül is elindíthattak volna, épp csak tizedekkora figyelmet nem kaptak volna (mondjuk így is nagy kérdés, hogy ezek közül melyik fog futni még egy év múlva is...)
De a "mainstream" DC univerzum szempontjából... tökmindegy az egész.

NickelADeón 2011.09.20. 14:51:05

Animal man régi sorozata is jó volt, önmagában élvezhető, bár csak 2 tpb-t olvastam, de érzékeny témákhoz nyúlt. Bolland borítói meg extra szépek voltak. A Last days-re kíváncsi lennék, biztos jó az is.

TheBerzerker 2011.09.23. 09:34:27

Most olvastam el az új batman-t. Ez rohadt jó! Baromi hangulatos!
süti beállítások módosítása