Amikor 1997-ben a Deep Blue néven anyakönyvezett, szilíciumalapú létforma elpicsázta Kaszparovot, talán a legoptimistább szkeptikusok is nyeltek egyet sunyiba. Pedig Sztaniszlav Stanisław Lem és Artur C. Clarke, meg még számos további jövőlátó már mikor megregélte, hogy az értelem veszélyes ajándék, e tárgykörbe tartozó adományát talán még most is bánja Isten – ha és amennyiben Nietzsche évszázados kórboncnoki diagnózisa hibás volt. (Ha!)

Természetesen szórakoztató aktus a reprodukció hetedikes bioszkönyvekben részletezett metódusa, a modern ember számára mégsem volt soha semmi annyira ellenállhatatlan, mint a szűzi nemzés, a valódi teremtés. A számítástechnika fejlődésével kézenfekvő tere nyílt eme törekvéseknek – valahol ott, azok között a rézkábelek, mágnesszalagok meg korongok között, ahol a feszültség egyszer esik, egyszer meg nem esik. Aztán megint van, hogy esik. Érted?

Najó, te igen, de Steven Lisberger úgy volt vele, hogy nem biztos, hogy mindenki vágja. A szakmai ambíciókon és a profán megélhetésen túl ez mocorgott benne, amikor a látványos (korabeli árkádjátékok formanyelvéhez igazodó) megszemélyesítés eszközéhez nyúlva 1982-ben elénk varázsolta a kiberteret, egy számítógép belső világát. (Nem teljesen bizonyos, hogy William Gibson két évvel később kizárólag máshonnan merítette az ember-alakú programok ötletét.) Persze, a grafikája ma már olybá gánynak hat, hogy talán egy Paint is méltatlankodva engedne elmenteni valami hasonlót, mellesleg akkorra már több évtizedes sci-fi hagyománya volt a mesterséges intelligenciával szembeni, borúlátó cinizmusnak. Godard Alphavillejében Alpha 60, a 2001: Űrodüsszeiaban HAL, vagy a Colossus: a tiltott tervben Colossus és Guardian mérsékelt érdeklődéssel viseltettek a Robotika első két törvénye iránt, ráadásul elég magasról, a Tron Fő Vezérlő Programja mindössze egy sokadik verzióként próbálta kiiktatni az egyenletből az emberiséget. Mert hisz ez adja a frankeinsteini toposz eme továbbgondolásának savát, borsát: a kreatúra, amely jobban tudja a frankót, mint a kreátor – akinek nyugdíjas éveire imigyen olyan komfortos perspektívák maradnak, mint pl. a szisztematikus kipusztulás, az érzelemsivár vegetáció vagy gombelemnek lenni.

A megjelenítés (animációba ágyazott színész és az informatikai egységek, műveletek antropomorfizálása) mellett volt egy szintén nem makulátlanul eredeti, de találó svungja a Tronnak: a film vallásháborúként tüntette fel programozó és program lehetséges viszonyát. A Southpark erre rátett pár blaszfém lapáttal, amikor a folytonosan forgó, vörös elmenyalábot (a Fő Vezérlő Programot) átkeresztelték Mózesnek, majd besorolták őt pár kurrens szent közé – hogy a Szuper Legjobb Barátok tanácsadójaként tegye hasznossá magát.

FVP nagyjátékfilmes karrierjének markánsan tett be, hogy a gyermekpornóra kattant Jézus és a naphosszat hernyózó Buddha mellett derűsen rotálja a földiepret egy minimalista rajzfilmben, a Tron: Örökséggel debütáló Joseph Kosinski keze alá dolgozó féltucat írnok már nem is számolt vele, mint főgenyával, inkább a megszemélyesítés mozdulatát vitték tökélyre. A „rácsban” rekedt Kevin Flynn (Jeff Bridges) ellenlábasa (instant doppelgänger jelleget kölcsönözve a filmnek) a saját képére és hasonlatosságára teremtett program, Clu (Jeff Bridges), akinek feladata a tökéletes rendszer megalkotása - eredetileg Flynn jobbján. De hát a tökéletesség nem elérhető cél, te kis oktondi Clu, hanem inspiratív és folyvást mozgásban tartó eszme, bizony ám! – ahogy azt Mr. Bridges a finálé közben elégikus ünnepélyességgel mondja tollba egy éppen arra lófráló operatőrnek.

Ehhez a gondolatisághoz szervesen, sőt, talán egész tetszetősen idomul egy evolucionista szál, ám sajnos mindössze sietős visszaemlékezések formájában kerül tálalásra a szájberszpész történelme, fejlődési stádiumai; a virtuális dns-spirál ötlete kibontatlan marad. Flynn és Clu pont emitt csúcsosodó szemléleti szembenállását – ahogy azt már mondottam volt – inkább tételesen elmondják, minthogy megmutatnák.

1982-ben Kevin Flynn a szerzői jog nevében kelt síkra a virtuális térben, és dörgölt oda egy komolykodó fityiszt a neolibcsi imperiálkapitalizmusnak, és a sequel idealizmusa sem adja alább, nem ám. A történet szerint Kevin 85-ös „eltűnése” óta flegmázó fia, Sam Flynn (Garrett Hedlund) a copyright-ot tagadó anarchisták jelszavát (A tudás mindenkié!) lobogtatja, apja cégének sorsát az ellen irányuló, sajátkezűleg végrehajtott hackertámadások erejére viseli szívén.

Az árvaságtudattal felnitrózott posztpubertás dac természetesen nem idekünn, hanem: odabenn fog kibontakozni, illetve beérni, ahol a script már pedzegetett leleményének köszönhetően a fiú egyszerre küzdhet apja oldalán – és harcolhat vele szemben. A Hedlund amúgy decens, miatta talán majdnem annyi csajszi kap vödröt maga alá, amennyi tenyér megizzad Quorra (Olivia Wilde) látásától. (Ő egy ilyen izé, asszem.) Mellettük még megemlítendő a Zuse-t formáló Michael Sheen. Hogy az ő alakításában a gépházon belüli kütyük melyikét tisztelhetjük, azt Kosinskiék is csak kínvallatás után tudnák körülírni, de hogy a színész rojtosra analizálta Jim Carrey Rébuszként prezentált mozgáskultúráját - tuti. A végeredmény olyasmi, mint amikor Király L. Norbert nekiveselkedik egy Tina Turner dalnak. (Mi célja  - kérdem én - egy olyan kísérletnek, ami nem lát ki a hendikep árnyékából, ha a lehetetlen létezéséről anélkül is meg lehet bizonyosodni, hogy szénné égetnénk magunkat?)

A Várós. és a Mekkora jó már? bölcseleti tradíció akadémikus lényeglátásával emlékezzünk meg a látványvilágról, ami: jó. Akkora jó. A tónusaiban, svenkjeiben néhol Sötét lovagosan borús atmoszférából kajlán lóg ki a szinkron, amely, valami érthetetlen oknál fogva, egy letűnt évezred szlengjét teszi magáévá. Sőt, lehet, hogy a megőszült Jeff Bridges szájából semmilyen jelenetben, semmilyen filmben és semmilyen korban nem hatott volna kúlul, hogy: „Spurizzunk!” Vagy de?