Az alábbi három villámkritika a Pest Estnek készült, de most már utánközölhetőek. Nem lesz nálunk az efféle kurtafurcsaság divat, de minek menjenek veszendőbe...

Egy komoly ember

A Coen testvérek legújabb, a mizantrópia általuk korábban már oly sokszor végigtúrázott mezsgyéjén vágtató szatírája a létezés legkellemetlenebb kérdésire igyekszik választ adni. Vagyis hogy éppenséggel nem: Coenék szerint az élet céljának, és egy esetlegesen létező isten kegyetlenségének okait kutatni teljességgel felesleges, hiszen az univerzum irányító ereje a káosz, és ha van valami, amiben bízhatunk, az a bizonytalanság. Jób könyvének parafrázisa és a kvantumfizika meglepően plasztikus kitárgyalása egyetlen filmben.

A lány, aki a tűzzel játszott

Lisbeth Salander figurája egy modernizált Paul Kersey, így a Stieg Larsson bestseller-szériájának alapján készült filmek sem többek, mint a Bosszúvágy női főszereplős mutációi. Szadizmusban és mazochizmusban fetrengő feminista fantáziák, amelyben a hősnő mártírrá lesz, kígyóként vedli le nemi jellegét, és lelkileg férfivá változik, a mostanában sikeres, magát túlságosan is komolyan vevő, depresszióbarát skandináv krimikörnyezetben. A trilógiának ez a második része még az első epizód nagyfilmes ambícióit is eldobja: eredetileg a svéd tévének készült.

Social Network

Rögtön feltárom a prekoncepciómat: Fincher egyik filmjét sem szeretem (nem, még AZT sem.) A vizualitása untat – olyan nála minden, mintha kávéval öntötték volna le -, a figurái műviek. A Social Network sem dobatta el velem az agyam: bár Aaron Sorkin forgatókönyve fordulatos és a párbeszédei egyszerre idézik meg a harmincas évek un. screwball komédiáit és az élet valós, kommunikációs abszurditását, Fincher rendezése nem engedi, hogy a néző a figurák közelébe merészkedhessen. Csilivili vádirat marad így a film, valamiféle modern szociális lélektelenségről a leplet lerántani igyekvő produktum, csakhogy gyenge a keze: rángatja ugyan azt a leplet, de nincs ereje ahhoz, hogy valóban leleplezze, amit alatta vélni lát.