Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

GeexKomix 12.

2009.09.11. 15:08 Rusznyák Csaba

Mire is vágyhat egy geek egy ilyen borongós pénteken? Pontosabban: egy ilyen borongós GEEXKOMIX PÉNTEKEN? Malacálarc mögé bújt, őrült, perverz gyilkosra? Barbár félistenek vérgőzös kaszabolásaira? Zord, kegyetlen vikingtörténetre? Dögös, szűkszavú, tömeggyilkos nindzsanőre? Egy jedi lovag rabszolgakereskedők elleni bosszúhadjáratára? Kőkemény szuperhős-noirra? Ezt itt mind megtaláljátok, és még sokkal többet is – sorolhatnám is tovább, de fogadjunk, hogy legkésőbb a dögös nindzsanővel már úgyis meggyőztem mindenkit…

Batman and Robin 3

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely
Kiadó: DC Comics


Végre, most hogy a Batman and Robin első sztorija véget ért, tényleg elmondhatjuk, hogy oly hosszú idő után megint van egy zseniális Batman sorozatunk. Mert ugye, amit e remek történet írója, Grant Morrison az utóbbi években művelt a Sötét Lovaggal, az semmivel sem volt jobb annál a szeméthalomnál, amit a karakter (egyelőre) főcímében, a Batmanben Judd Winick jelenleg hord össze. Ez viszont tényleg egy fantasztikusan ötletes, izgalmas és érdekes képregény, ami annak ellenére az utóbbi sok-sok év legjobb denevérember szériája, hogy még csak nem is a halottnak hitt Bruce Wayne a főszereplője, hanem az egykori (első) Robin, Dick Greyson, aki mellett Bruce fia, Damien feszít a csodafiú szerepében. A füzet azzal kezdődik, hogy Dick dögös, nyílttetős deneverterepjárójával repeszt az utcán, és úgy húzza maga után az egyik rosszfiút, hogy válaszokat csikarjon ki belőle. Bájos módszer, ami azonnal nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy ez a Batman nem az a Batman. Bruce fegyvere mindig is a megfélemlítés volt, általában elég volt egy árnyékok közül kilövellő, fenyegető tekintet, vagy két-három jól megválogatott szó, nem folyamodott a kínzás módszeréhez. Morrison azonban már az első rész óta ügyesen és logikusan rájátszik arra a tényre, hogy emberünk nem léphet minden tekintetben elődje nyomába, és az ilyen látványos különbségekkel ezt szépen demonstrálja újra és újra, anélkül, hogy úgy éreznénk, túlságosan erőlteti történetének ezt az aspektusát (ahogy azt Winick teszi). Damient pedig senki, Morrison maga sem írta még ilyen nagyszerűen korábban: olyan agresszív, hihetetlenül arrogáns és nagypofájú kis pöcs, hogy nem lehet nem szeretni. Ráadásul csodálatosan működik a két karakter közti dinamika is.

De a sztori főnyereménye mégis a vadonatúj gonosztevő, Mr. Pyg. Belőle most már jóval többet látunk, mint az első részekben, de Morrison nem esik a misztikus köd eloszlatásának a csapdájába – arcát továbbra sem látjuk, eredettörténetét sem ismerjük meg, és ez a vele kapcsolatos sok bizonytalanság egyelőre kifejezetten érdekessé és izgalmassá teszi. Az író egy olyan rosszfiút teremtett, aki egyszerre vicces és félelmetes, azaz tökéletesen megfelel a jokeri hagyományoknak (amellett, hogy egyébként igen távol áll a bűn bohóchercegétől). A perverzió, a szadizmus, a brutalitás és a komplett őrület tombol egy túlsúlyos, röhejes farsangi malacmaszkot viselő középkorú férfiban – aki így az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb új képregénykaraktere. Egy gondom van csak, de az sem ezzel a résszel kapcsolatos: a következő sztorit (melyet Morrison már itt felvezet az utolsó oldalakon) már Phillip Tan rajzolja, aki ugyan tehetséges művész, mégis sírni tudnék, amiért nem élvezhetjük tovább Quitely stílusos, gyönyörű képi világát. Mindenesetre a Batman and Robin egyelőre simán a DC legjobb jelenlegi sorozata Geoff Johns Green Lanternje mellett.



Dark Reign: Elektra 5


Történet: Zeb Wells
Rajz: Clay Mann
Kiadó: Marvel Comics


Elektra azon, sajnos egyre fogyatkozó számú Marvel karakterek egyike, akit immár csaknem harmincéves létezése alatt (Frank Miller mutatta be az olvasóknak egy 1981-es Fenegyerekben) még mindig nem sikerült elkúrniuk az íróknak és a szerkesztőknek. Mindig meg tudták őt tartani egy megkérdőjelezhető célokért és még inkább megkérőjelezhető eszközökkel dolgozó figurának, pont a hős-antihős-gonosz háromszög kellős közepén, és ha néha el is tolódtak az arányok valamelyik irányba, az sosem bizonyult tartósnak. Egész jó példa erre Mark Millar itthon is megjelent Rozsomák története, a 12 részes Az állam ellensége, amiben Elektra egy kisebb hadseregnyi S.H.I.E.L.D. ügynököt mészárol le – ám a jó ügy érdekében. Aztán tavaly jött a Secret Invasion, és kiderült, hogy Elektrát egy ideje már elrabolták a skrullok, és egy imposztorukkal helyettesítették – azt egészen mostanáig nem tudtuk, hogy ez a csere mikor történt, és Zeb Wells ötrészes minisorozata épp az említett Millar-sztori körül forog: két ex-S.H.I.E.L.D. ügynök bosszút forral a főhősnő ellen, akinek élete csupa harc, vér, verejték és menekülés a H.A.M.M.E.R. ügynökei és Norman Osborn, Amerika új „főnöke” elől, amióta a skrull inváziót visszaverték. A trükk az, hogy a bosszúvágyó ellenségek nem tudják, hogy több száz társuknak nem Elektra, hanem az őt megszemélyesítő skrull okozta a halálát – már ha tényleg így történt.

Zeb Wells szépen eljátszadozik ezzel a dilemmával, és szerencsére nem csinál belőle valamiféle ostoba lelkiismereti kérdést vagy olcsó melodrámát. Elektra az, aki, vagyis általában véve mindenféle emberi életre magasról szarik, és nagylelkűségnek véli a részéről, hogy megpróbálja elmagyarázni a helyzetet a rá vadászóknak, ahelyett, hogy egyszerűen kibelezné őket. Persze csak addig, amíg számára is ki nem derül, hogy valóban ő a felelős a hadseregnyi ügynök haláláért (merthogy Wells egy ügyes, és meglepően logikus húzással eléri, hogy erről eleinte ő maga se tudja az igazságot). Szóval az író, nagyon helyesen, nem mossa patyolattisztára a főszereplőt, nem törli el megkérdőjelezhető cselekedeteit, nem mentegeti és magyarázza motivációit. Elektra a maga módján egyszerűen együtt él mindazzal, amit tett, és ha valahol mélyen legbelül érez is valami megbánást, kételyt mindezzel kapcsolatban, azt a külvilág (és az olvasó) felé nem mutatja – és pontosan így kell bánni ezzel a karakterrel. Ez a most véget érő mini arra mindenképpen jó volt, hogy megválaszolja a Secret Invasion után az Elektrával kapcsolatban megmaradt kérdéseket, és nem hiszem, hogy ezt ennél jobban meg lehetett volna tenni. De ha pusztán csak az élvezeti érték szempontjából nézzük, ez a képregény akkor is pokoli szórakoztató. Brutális, nyers, nagyon tudatosan, fokozatosan felépített, érdekes, az összképhez rengeteggel hozzájáruló mellékszerelőket (Célpont, Osborn, Rozsomák) felvonultató, remek csúcspontban kiteljesedő sztori, amit Clay Mann néha kissé elnagyolt, de egyébként szépen visszafogott, egészen realisztikus rajzai koronáznak meg. Ilyennek szeretem én a Marvel képregényeket.



Gotham City Sirens 3


Történet: Steve Lodbell
Rajz: Guillem March
Kiadó: DC Comics


A Gotham City Sirens egy korrekt kis sorozatként indult három hónappal ezelőtt, a mindig megbízható Paul Dini kezei alatt, benne a potenciállal, hogy rövid időn belül akár valami igazán nagyszerű is kerekedhet belőle. Nos, most kerekedett, ez a harmadik szám simán kenterbe veri az első kettőt, ami azért furcsa, mert se nem Dini írta, se nem a címbeli szirénekről szól, és megkockáztatom, hogy eleve nincs sok köze a sorozatban elindított szálakhoz. Olyan ez, mint egy one-shot, amit bepasszíroztak két rész közé, hogy valami azért mégiscsak jelenjen meg ezzel a címmel ebben a hónapban, annak ellenére, hogy Paul Dini nem ért rá. Különösebben nem vet rá jó fényt, hogy helyettese, Steve Lodbell elveri rajta a port a saját képregényében, de minket ez most ne zavarjon, inkább csak élvezzük a munkáját. Mint már említettem, az állítólagos címszereplők szinte nincsenek is benne ebben a füzetben (Macskanő és Méregcsók nettó egy darab oldalon bukkan fel, Harley Quinn még annyin sem), a történet a pár éve megreformálódott szupergonoszról, Rébuszról, azaz Edward Nigmáról szól, aki az utóbbi időben a magándetektíves szakma szolgálatában csillogtatja briliáns elméjét, és épp egy sorozatgyilkost hajkurászik. Nyomozása közben pedig természetesen összeakad egykori ellenségével, Batmannel, aki szintén ezen az ügyön dolgozik.

Rébuszt Dini térítette jó útra még 2006-ban, és azóta is főleg ő foglalkozott a karakterrel – Lodbell pedig szerencsére pontosan érti kollégája szándékait, a figurához való viszonyát, és ő is ennek megfelelően írja a hajdani gonosztevőt. Nigma fantasztikusan éles eszű, ugyanakkor a gigászi egója persze megmaradt, és kissé bolond is, de amolyan kifejezetten izgalmas és szeretnivaló módon – azt kell mondjam, hogy így, antihősként összességében érdekesebb, mint rosszfiúként valaha is volt (pedig bizony akadtak nagy pillanatai a „sötét oldalon”). A Sötét Lovaggal való jeleneti szenzációsak: Rébusz természetesen rögtön tudja, hogy a maszk alatt nem ugyanaz az ember van, akivel oly sokszor harcolt, de belemegy a játékba, és a két detektív szórakoztatóan udvariaskodó módon igyekszik felülmúlni a másikat a nyomokból való következtetésekben. Vicces, izgalmas és frappáns dialógusokat kapunk, két kiválóan írt karakterrel. Ezek után csak annyi a kérésem, hogy a DC-nél gyorsan felejtsék el a Gotham City Sirens címet, nevezzék át az egészet Nigmára, vagy valami hangzatosabbra, bánom is én, de a lényeg, hogy Rébusz kapjon saját sorozatot, ne a nőtrió – igaz, ők sem rosszak (és kétségkívül mutatósabbak – mellékszereplőknek mindenképp maradhatnának), de a nagy rejtvényfejtőhöz nem érhetnek fel. Ami a rajzokat illeti, Guillem March szépen eltalálta a szükséges hangulatot: képeiben megvan a Nigma karakteréhez illő, kissé rajzfilmes játékosság, de bőven nem olyan túlzóan, hogy ne lehetne komolyan venni. A következő részre viszont visszatér Paul Dini (nem hittem volna, hogy valaha sajnálni fogom Paul Dini visszatérését – bárhova), és minden bizonnyal a szirének triója is. Kár. Ebből szeretnék még többet és többet. Rébusz sorozatot a népnek!



Hercules: Knives of Kush 2


Történet: Steve Moore
Rajz: Chris Bolson
Kiadó: Radical Comics


Ha meg kéne választani a leggeek(z)esebb témájú képregénykiadót, akkor kétségkívül a Radical Comicsra esne a választás. Ez a két éve alapult cég úgy ontja magából a festett horrorokat, sci-fiket és fantasyket (ha még nem olvastad volna a City of Dustot, sürgősen pótold – addig se evés, se ivás, se szex, se alvás), hogy öröm nézni. Egyik legnagyszerűbb minisorozatuk eddig a Hercules volt, ami Zeusz címbéli fiáról, és egy rakás más zsoldos vérmocskos, árulásokkal, kannibalizmussal és fordulatokkal átszőtt magánháborújáról szólt az ősi Trákiában. Steve Moore fantasztikus érzékkel ragadta meg a csaták vérgőzös hangulatát, a hősök dicsőséget kereső, de csak mészárlásra lelő virtusát, és ügyesen, tetteiken keresztül, a cselekmény alakulásával párhuzamosan bontotta a ki az ugyan egyszerű, de roppant érdekes, jól meghatározott karaktereket. Hogy csak a legjobbakat említsem, ott van pl. Atalanta, a leszbikus harcosnő, aki mielőbb szeretné Artemis istennő ágyékán pihentetni fejét, így minden alkalommal a halál után sóvárogva veti bele magát a harcba, vagy pl. a barbár ölőgép, Tydeus, akinek egyetlen markáns jellemvonása, hogy imád embereket ölni – ja, nem van neki még egy: imádja aztán megenni őket. Az a fajta karakter ő, aki pont egydimenziós mivoltának hála működik oly tökéletesen, úgyhogy csak sajnálni tudom, hogy a Knives of Kush című folytatásban már nem szerepel (az első mini végén elhagyta a csapatot, hogy a maga útját járja). Azért persze nyerünk egy szaftos kis bepillantást a sorsába: utolsó tette az, hogy haldoklása közben zabálja annak az ellenségnek az agyát, aki a végzetes sebet ejtette rajta. Stílszerű lelépés.

A Knives of Kush-ban a szereplők egy kalóztámadás után Egyiptomba érkeznek, hogy ott bocsátsák áruba zsoldosi képességeiket. A trónbitorló testvérével háborúzó fáraó fel is fogadja őket, látszólag testőrnek egyik felesége mellé, valójában azonban azért, hogy találják meg a kémeket, akik információval látják el a sötét mágiát is használó ellenséget. A Radical festett képregényeire általában véve baromi jólesik ránézni, és nincs ez másképp Chris Bolson munkájával sem – annak ellenére, hogy a kiadó sok szép képregénye közül a Hercules ilyen szempontból épp a kevésbé erőteljesek közé tartozik. Mert ugyan vannak kiemelkedő pillanatok (a nekrofil szellemidéző látomását lefestő két oldal a füzet gyönyörűen sötét és brutális vizuális csúcspontja), a dinamikával Bolson itt-ott majdnem annyira hadilábon áll, mint pályatársa, Ariel Olivetti – ám az ő vonásai szerencsére ezzel együtt sem olyan sterilek, úgyhogy összességében nem lehet rájuk panaszunk. Ahogy Steve Moore írására sem nagyon, annak ellenére, hogy gyengeségei azért akadnak (néhány szereplő elég irritálóan anakronisztikus módon kommentálja, hogy éppen mit miért csinál). Viszont a karakterek nagyszerűek, jellemüknek tökéletesen megfelelően viselkednek (naná, hogy Atalanta az első adandó alkalommal ráugrik a fáraó feleségére), a dialógusok barbárosan-férfiasan nyersek és harci szellemmel telik, a cselekmény meg érdekes és feszes. Ami pedig a következő részt illeti, abban valószínűleg egy kiadós, szépen megrajzolt vérfürdő vár ránk, úgyhogy ha egy mód van rá, ne tessék kihagyni. Én szóltam.



Incognito 6


Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Kiadó: Icon Comics


Aligha akad a mai amerikai képregénypiacon olajozottabban és sikeresebben működő páros, mint Ed Brubakeré és Sean Phillipsé. Együttműködésük a Sleeper című 24 részes sorozattal (pontosabban két 12 részes minisorozattal) kezdődött, ami ugyan a Wildstorm szuperhős-univerzumában játszódott, mégis egy hardcore noir-széria volt, ami sötét lelkű hőseit a bűn legmélyebb bugyraiban mártotta meg. Aztán jött az Eisner díjnyertes Criminal, ami már egyszerű átlagbűnözőkről szólt, akik az utcák mocskában próbáltak boldogulni, vagy egyáltalán csak életben maradni – tavaly év végén pedig érkezett az Incognito, amiben Brubakerék ismét a szuperhőszsánert vegyítették a noirral, bár úgy, hogy előbbi ezúttal jóval hangsúlyosabbnak bizonyult, mint a Sleeper esetében. A történet középpontjában egy Zack nevű, szuperképességekkel felruházott rablógyilkos áll, aki elfogása és ikertestvérének halála után a társadalomba való beilleszkedésre kényszerül, a kormány ugyanis egy drog segítségével elnyomja képességeit, és irodai aktakukacot csinál belőle. Zach azonban fű alatt visszaszerzi erejét, és itt kezdődnek a bajok: hamarosan egykori, titokzatos munkaadója, a beszédes nevű, börtönben senyvedő Black Death, és a törvény malmai közt őrlődik, mivel előbbi az életére tör, utóbbi pedig csaliként használná, hogy még több szuperbűnözőt vágjon a rácsok mögé. Zach közben maga sem tudja már, hogy mit akar, sem azt, hogy egyáltalán milyen szerepet fog végülis betölteni abban a harcban, aminek pedig éppen ő van a fókuszpontjában.

A hatrészes minisorozat úgy fejeződik be, mintha egy hosszabb sztori bevezetője lenne: Zach sorsa félig-meddig eldől, de története még érezhetően nem zárul le, és a fő antagonistaként felvezetett Black Death-nek is csak annyi szerep jut, hogy fenyegető tekintettel fonja a szálakat a háttérből. A köztük lévő konfliktusnak még csak az alapjai kerültek lefektetésre, és ezek után lenne igazán érdemes egymásnak ereszteni őket – remélhetőleg ez meg is történik egy majdani folytatásban, bár erről egyelőre nincs szó (az alkotók most visszatérnek a Criminalhoz, amit e mini miatt szüneteltettek az utóbbi fél évben). Az Incognito, minden csodálatosan ponyvás és noiros beütésével együtt a főszereplő, Zach fejlődéstörténete – Brubaker azonban olyan szépen és visszafogottan, látszólag szinte mellékesen vezette őt azon az úton, ami egy láthatatlan ketrecek közé zárt gyilkos bűnözőtől egy finoman szólva is megkérdőjelezhető moralitású, de a sors által a törvény jó oldalára terelt, gyilkos antihőshöz vezetett, hogy ez csak most, az utolsó számban válik nyilvánvalóvá. (A két oldal közt elveszett Zach-et egyébként nem nehéz párhuzamba állítani az említett Sleeper főhősével, Holden Carverrel.) Van itt még két izgalmas femme fatale (Zach munkatársa, aki egy maradandó sokk következtében a veszélyre és a szuperképességűekre izgul, és a 16 éves testbe zárt Ana Destruction, egy igazi gyilkos ribanc), egy őrült tudós (semmilyen valamirevaló ponyvából nem hiányozhat), egy rakás rosszfiú és egy másik rakás, náluk nem sokkal jobb jófiú. És akkor a Zach eredete körüli rejtély lelepleződéséről még nem is beszéltünk – sem Sean Phillips szokásosan gyönyörű képeiről, fény-árnyék játékairól, és fantasztikus mimikáiról. Ráadásul még a borító is baromi cool. Kel ennél több?



Northlanders 20


Történet: Brian Wood
Rajz: Davide Gianfelice
Kiadó: Vertigo Comics


Brian Wood vikingekről szóló Northlanderse azzal a koncepcióval indult, hogy egymástól független sztorikat mesél majd el, amiket csak a hely, a korszak és a téma köt össze. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is, és utóbbiak közül Wood a most induló Sven the Immortallal néhánytól meg is szabadul. Ez ugyanis a sorozat első sztorijának, a Sven the Returnednek a folytatása, ami húsz évvel azt követően veszi fel a fonalat, hogy a sok vérontás után a főhős szerelmével letelepedett a Faroe nevű szigeten, ahol két gyermekükkel rövid nyarak, kemény telek, és zord körülmények közepette, de boldogan és békében élnek. A jellegzetes „északi” idill (értsd: ugyan kővé fagy a tökünk, de amúgy minden oké) persze előbb-utóbb véget ér. Mióta ugyanis Sven eltűnt a világ szeme elől, a dalnokok fáradhatatlanul zengik vérgőzös legendájának heroikus litániáját, alaposan felkorbácsolva az arrogáns, türelmetlen, dicsőségre éhes fiatal vikingek ambícióit. Mert hát mi más lenne alkalmasabb annak bizonyításaként, hogy kész, felnőtt harcosok, mint egy legenda leölése? Az ifjú harcosok csónakokba szállnak hát, és megindulnak a távoli sziget felé, hogy végezzenek az immár öreg Svennel.

A sorozat abból is látványos hasznot húzott, hogy eddig minden sztoriját másvalaki rajzolta (gondoljunk csak pl. a The Shield Maidens megkapó, impresszionista képi világára), de ha már ez esetben folytatásról van szó, úgy volt illő, hogy visszatérjen a Sven the Returned rajzolója, Davide Gianfelice. Vissza is tért, és mindenki örömére, hozta magával nyers vonásait, baltával vésett, durva, szikár arcait, véres, dinamikus akcióit, és gyönyörűen sivár háttereit. A fakó, hideg színekkel, és az olyan apró fogásokkal, mint hogy állandóan érzékeltetik a szél fúvását (lobog a köpeny, a haj, a ruha), az alkotók fantasztikusan megteremtik a zord északi táj barátságtalan hangulatát. Wood a szöveggel teszi ugyanezt: az előző pár sztori merengő, szinte analizáló narrációi odavannak, helyüket rövid, tényszerű megállapítások veszik át, dialógusból pedig még kevesebb van. Nincs is miről beszélni: a vikingek ölni jönnek, Sven pedig meg kívánja védeni családját, úgyhogy szófosásra semmi szükség, elég hangosan beszélnek a kardok is. A sztori tehát végtelenül egyszerű, és ebben rejlik az ereje is: semmi nincs benne túlmagyarázva, túldimenzionálva, és túlbonyolítva, kapunk egy kis menekülést, némi taktikázást, és egy jó szaftos mészárlást a végén, aztán jöhet a „folytatása következik” felirat. Az viszont, hogy mi lesz a folytatás, jó kérdés, mert az itt felvázolt konfliktus szépen el is merül a finálé vértócsájában, és nyilván nem szólhat a sztori arról, hogy újabb és újabb forrófejű harcosok jönnek a szigetre a dicsőséget keresve, és végül Sven kardja által elhullva – Wood ennél sokkal ügyesebb és kreatívabb író. És hogy mennyire, az egy hónap múlva kiderül – addig is csak annyit mondhatok, hogy a Northlanders továbbra sem okoz csalódást. 



Star Wars: Dark Times 14


Történet: Mick Harrison
Rajz: Douglas Wheatley
Kiadó: Dark Horse Comics


Ezt bizony nem siették el… a 13. szám még anno áprilisban jött ki, és ha ezt így folytatják, simán beletelik majd egy évbe, hogy befejezzék ezt a sztorit (ami mellesleg csaknem egyéves pihenő után indult el). Egyáltalán nem szimpatikusak az efféle késések (amik sajnos Mignola Hellboy minijét, a The Wild Huntot is súlytják), főleg egy olyan cím estében, amit az ember hónapról hónapra komoly lelkesedéssel vár. Márpedig a Dark Times ilyen: indulása óta egy megbízhatóan magas minőséget képvisel, sőt, annyi potenciál van benne, hogy felsorolni is nehéz – de a legfontosabb talán az, hogy lehet belőle egy lenyűgözően izgalmas és sokrétű karaktertanulmány, természetesen a témától megkövetelt csatákkal, akciókkal és komor hangulattal. Merthogy a Dark Times nem sokkal A sith-ek bosszúja, azaz a Birodalom megszületése után játszódik, amikor a császár Vaderrel vadásztatja le a hálójukból megszökött, még menekülő jedi lovagokat. A képregény középpontjában egy ilyen lovag, Dass Jennir áll, akit a szörnyű körülmények újra és újra a jedi értékek és törvények elhagyására, sőt, megerőszakolására sarkallnak – mostanra nem egy védtelen embert kényszerült hidegvérrel meggyilkolni. Fantasztikus lenne, ha Mick Harrison valami olyasmit tűzne ki célul maga elé a Dark Timesszal, mint amit Robert Kirkman a The Walking Deaddel, vagyis, hogy hosszútávon mutassa be, hogy mennyire felismerhetetlenre formálnak egy embert olyan körülmények, amiket ő közvetlenül nem tud befolyásolni.

A Blue Harvestben Jennir már egy zsoldos, aki egy nő megbízásából érkezik a Telerath nevű bolygója, hogy megtisztítson egy várost egy rabszolgakereskedő bandától. Megbízójának azonban hátsó szándékai vannak, Jennir pedig hamar rájön, hogy a várost valójában nem egy, de mindjárt két, egymással állandó konfliktusban álló banda tartja a markában. Ez a felállás egyébként Kurosawa Yojimbójára (meg az abból készült Egy maréknyi dollárért című westernre) hajaz, és miért ne? Hiszen az eredeti Star Wars is a Mester Rejtett erődjéből merített. Jennir minden melodráma nélkül, visszafogottan, mégis erőteljesen ábrázolt tépelődésén kívül így van még itt akció, árulás és intrika, a saját kétségeivel és félelmeivel egy (egyelőre) külön történetszálon küzdő Darth Vaderről pedig még nem is beszéltünk. A komor hangulatot és a feszültséget mindeközben egészen mesterien oldja Jennir droidja, aminek megnyilvánulásai korántsem olyan direktek mint a C3PO-R2D2 pároséi, viszont legalább annyira humorosak. Abban meg nincs semmi újdonság, hogy Douglas Wheatley rajzai nagyon szépek és ízlésesek – ugyan a színek lehetnének kicsit kevésbé tarkák és rikítók, de összességében még így is nagyon jólesik elnézegetni a Dark Times oldalait.



Ultimate Spider-Man 2


Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Lafuente
Kiadó: Marvel Comics


Egek, nem hittem volna, hogy valaha visszasírom még Mark Bagley-t, de David Lafuente képeit elnézve, bizony ennek határán állok. Bagley ugye hosszú éveken át rajzolta az Ultimate Spider-Mant (ahogy azt a magyar olvasók is tudják), mire a 111. számmal végre-valahára leváltotta őt a sokkal ügyesebb és kifinomultabb munkát végző Stuart Immonem. Most viszont, hogy az Ultimatum eseményei után, a 133. résszel (és azt követő Requiem című sztorival) lezárták az előző sorozatot, hogy elindítsák ezt a teljesen újat (ami persze tökugyanaz, mint a régi, úgyhogy akár Ultimate Spider-Man 134 is lehetne), Immonem is kikerült a képből. Míg ő a New Avengersben továbbra is folytatja a munkát Brian Michael Bendisszel, addig az új sorozatra Lafuentét kérték fel, de hogy miért, az rejtély előttem. Még gyerekesebb és rajzfilmesebb vonásai vannak, mint Bagley-nek voltak 10 évvel ezelőtt: az arcok karikatúraszerűen túlzók (Mary Jane ráadásul, azt hiszem, a Pókember történetében először néz ki úgy, mint valami szerencsétlen, rusnya kis szürke egér – persze valahol ez is teljesítmény), amikor pedig Peter magára ölti a jelmezét, akkor hirtelen vízfeje lesz, és úgy néz ki, mint egy nyolcéves. A nagy paneleken ráadásul látszik, hogy Lafuentének vajmi kevés érzéke van a dinamikához és a részletekhez. Szóval az új Ultimate Spider-Man sorozat finoman szólva nem néz ki valami fényesen – és hogy innen hogy jutunk el a lenti négycsillagos értékelésig? Úgy, hogy Brian Michael Bendis még mindig baromira tudja, hogyan kell képregényt írni.

Mindig is a Pókember volt az Ultimate univerzum egyetlen biztos pontja, az egyetlen olyan sorozat, aminek a színvonalában (még az egy-két kevésbé jól sikerült sztori ellenére is) mindig lehetett bízni, és úgy látszik, hogy Bendis a jövőben is meg tervezik dolgozni ezért a bizalomért. Az első részben fél évet ugrott előre az időben az Ultimatum eseményeihez képest, és felállított egy igen érdekes status quo-t: először is, Pókembert most már mindenki hősnek tartja (még a rendőrség is), Peter barátnője valamiért már nem Mary Jane, hanem Gwen Stacy, az előző sorozat egyik nagy gonoszát, a Vezért pedig egy új rosszfiú amúgy istenesen kivágta egy ablakon, aminek következtében az alvilág fejének hája minden irányban szétfolyt az aszfalton. A tettes a rejtélyes és kegyetlen Mysterio, akinek nagyszabású tervei vannak – de ő még főleg csak a háttérben tevékenykedik (Bendis nyilvánvalóan hosszútávra tervez vele), hősünk ebben a számban is más rosszarcokkal bunyózik. Konkrétan egy robbantgató anya-lánya szupergonosz-párossal, egy frenetikus, lendületes, vicces és ötletes akciójelenetben. Összességében, legyenek bármily visszásak is a rajzok, mint mindig, a történet most is érdekes, a karakterek nagyszerűek, a dialógusokat pedig öröm olvasni. Jó tudni, hogy vannak címek, amiknek a színvonala állandó, és bármikor lehet rájuk számítani.



The Unknown 4


Történet: Mark Waid
Rajz: Minck Oosterveer
Kiadó: Boom! Studios

Ez egy furcsa mini volt. Mark Waid egy briliáns elmével megáldott magánnyomozóról, a nem mellesleg gyönyörű Cat Allinghamről mesélt, akinek már csak hónapjai vannak hátra az életéből egy rosszindulatú agytumor miatt. Cat maga mellé vesz egy roppant intelligens, és nagyszerű megfigyelőképességgel megáldott kidobót, James Doyle-t, és a férfival együtt az emberiség rejtélyeinek egyik legnagyobbika után ered: van-e élet a halál után, és ha igen, milyen? Ehhez persze egy bűntett jelenti az ugródeszkát, de ez a cselekmény előrehaladtával teljesen irrelevánssá válik. A mini elején leginkább a két, fantasztikus érzékkel életre keltett, a sztereotípiáknak üdítően ellentmondó karakter, illetve a köztük felvázolt, izgalmas, intelligens, sablonokat elkerülő kapcsolat jelentette a sorozat fő vonzerejét, de a befejezésre ez az aspektus is a háttérbe szorul. Még mielőbb belekezdek abba, hogy miért, érdemes megjegyezni, hogy Waid egészen mostanáig kiválóan tartotta fenn az egyensúlyt a több zsáner közt lavírozó történetben: a kiindulópontnak használt krimi elegánsan eltért hol a nyugtalanító hangulatú horror (ld. a főhősöket afféle látomásként követő, szörnyszerű alakot), hol az adrenalinpumpáló akció (a második rész vonatos jelenete az egész sorozat egyik csúcspontja) irányába, de valahogy az összkép mégis végig egységes maradt.

Most viszont az író egyértelműen az akció jegyében zárja le a sztorit, és ez nem biztos, hogy jó döntés volt. Cat és James ott állnak az evilágot a túlvilágtól elválasztó ajtó előtt, a bizarr szörnyszerű ember társaságában, egy elmegyógyintézet alagsorában – micsoda felállás! Aztán az ajtó kinyílik, és kapunk egy valóban erőteljes és hatásos, „majdnem odaát” játszódó jelenetet, a szituáció minden feszültségével és horrorisztikus, bizarr vetületével – és innentől a képregény sajnálatosan szokványos véget ér. Kezdjük azzal, hogy nem kapunk választ semmire: persze ez a „mi van a halál után” téma pont egy olyan, aminek jobb nyitott befejezést, mint szép, patentos lezárást adni, de a sok felvezetés után Waid igazán megajándékozhatta volna az olvasókat valami frappáns, sokat sejtető végkicsengéssel – vagy legalább némi ideillő dialógussal életről és halálról, esetleg Cat merengésével saját múlandóságáról. Így viszont, egy emocionális csúcspont hiányában afféle befejezetlenség-érzetünk van, főleg, hogy lényegében semmi nem változik a negyedik részé végére az első elejéhez képest. Hőseink rendületlenül folytatják a hajszát a „nagy válasz” nyomában, és ha Waid terve az, hogy tovább fonja ezt a történetet pár későbbi miniben, akkor be is fogom a pofám: mert felvezetésnek ez a sztori tökéletes – de csak annak, önmagában amolyan kurta-furcsa mű csupán. Azért ha leszámítjuk a finálé okozta csalódást, akkor még így is remek kis képregényről van szó, Minck Oosterveer rajzaira pedig a legkisebb panaszunk sem lehet: fantasztikusan bánik az árnyékokkal, lendületesen viszi előre a cselekményt, realisztikus és roppant kifejező, a kellő plusz hatás elérése érdekében picit mégis túlzó mimikáival pedig igazán életre kelti a karaktereket. Legyen ez egy kezdet, és akkor kilátásunk van egy nagyszerű sorozatra…



Dead Run 4


Andrew Cosby Mad Max-beütésű Szállító-klónja a negyedik résszel ezennel véget ért, és besorolt a megszámlálhatatlanul sok, viszonylag élvezetes, de felejthető tucatképregény közé. Nem mondom, van egy szuper jelenet a fináléban, amit olvasva minden geek elérzékenyül (hőseink a páncélozott autóval és egy bazinagy kéziágyúval, amit még Scwarzi se tudna felemelni, véres utat vágnak maguknak a gyilkos, mutáns útonállók hadseregében), de összességében az ilyen nagy pillanatok aránya elég alacsony a mini teljes hosszához képest. Másra meg ugye eleve nem számíthatunk egy ilyen alkotástól. Történet? Karakterek? Na, ne vicceljünk… Szóval több dögös, brutális, szórakoztató hentelésre lett volna szükség, esetleg a főhős figurájának kissé „zsáneresebbre” vételére (Nick sokkal inkább tűnik sótlan átlagembernek, mint valami fasza posztapokaliptikus hősnek – hiába rajzol Michael Alan Nelson lazán lógó cigit a szájába, ez még kevés), meg némi szexre és cicivillantásra, akkor lehetett volna a Dead Runból egy kellemes gulity pleasure, amire talán egy hónap múlva is emlékeztünk volna.



Predator 2


Ki hitte volna… egy vérlázítóan gyenge első rész után úgy néz ki, hogy talán mégis jutunk majd valahová ezzel a sorozattal. Ez a második szám (ami korrekt akciójelenetek laza füzéréből áll) ugyanis határozottan javulás ahhoz képest – még mindig nem jó, de ha folytatódik a tendencia… ki tudja? Szóval, slendrián módon felskiccelt zsoldoskatonáink összecsapnak a ragadozókkal (igen, máris, sőt, egyet rögtön ki is nyírnak), aztán menekülnek a városon át, miközben még a lázadók tüzérsége is boldogítja őket. Van két viszonylag érdekes aspektusa a sztorinak: az egyik az, hogy a főhős érezhetően többet tud az idegen vadászokról, mint amit elmond, a másik pedig az, hogy úgy tűnik, van egy ragadozó, aki a változatosság kedvéért a saját társait öldösi. Ez még jól és rosszul is elsülhet, viszont ha ez a titokzatos vadász áll majd a sztori középpontjában, akkor egy fokkal már érthetőbb, hogy miért bagatellizálja el John Arcudi a többi idegen jelentette fenyegetést (merthogy ennyire inkompetensnek, fafejűnek és könnyű prédának még aligha állították be a predatorokat ezelőtt).



Wolverine: Weapon X 4


Jason Aaron nem tökörészik: kőkemény, brutális, véres akciót szállít, méghozzá nonstop, és meg sem próbál úgy tenni, mintha sztorijának ezenfelül bármi értelme lenne. Helyes. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami kaszabolós filmbe/képregénybe érzelmeket és mondanivalót akarnak erőltetni. És tudjuk, hogy Aaron ért a kaszaboláshoz, hisz már tavalyi Rozsomák sztorija, a Get Mystiqe is nagyrészt arról szólt. Logan ezúttal arra készül, hogy kiiktassa a Weapon X program terveit és módszereit lenyúlt cég, a Blackguard vezetőit, és ehhez öngyógyító képességekkel, törhetetlen csontokkal és lézerkarmokkal felturbózott katonákon kell átvágnia magát. A képregény csúcspontja az a több mint 10 oldalas csata, amit az egyik zsoldossal vív: őrült, szuperdinamikus, kegyetlen összecsapás, amit kiváló karakterpillanatok szakítanak meg. Az egyik ilyen, amikor Logan és ellensége a csata hevében egy zsúfolt iskolabusz mellé keverednek, egymásra néznek, visszavonják karmaikat, és elsétálnak egy csendes helyre, hogy ott folytassák egymás kinyírását – a másik pedig, amikor a katona, érezvén a vesztét, megkérdezi Logant, hogy tudja-e, mi a vége annak a könyvnek, amit már sosem fog tudni befejezni. Eszméletlenül szórakoztató hentelés, Ron Garney lendületes panelkezelésével és korrekt képi világával.

5 komment

Címkék: scifi horror star wars noir képregénykritika geexcomix

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr21374571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2009.09.11. 15:25:58

Dark times-t csak Myspacen olvastam de ezek szerint érdemes beszerezni, én személy szerint a Clonewars óta nem olvasok StarWars képregényt mert azok annyira gyengék voltak, hogy elvették a kedvem tőle. Ha a Walking Dead féle dolog jönne ki ebből az mondjuk úgy tetszene mert az egyik létező legjobb comic. Bírom nagyon ezt a rovatot, csakígy tovább.
OFF:
Ha lehetne egy személyes kérésem/kérdésem azt szeretném megtudakolni,hogy ismered-e a California - Outthere című képregényt? Azt hiszem DC adta ki én 6 részt olvastam, börzén betudtam szerezni 3om számot és így elvesztettem a nyomát, neten se igazán találni róla semmit és ahol én érdeklődtem rendelni se lehet. Gondoltam megkérdezem te nyilván jobban benne vagy a témában. Sry a nagy OFF-ért.

salander 2009.09.11. 16:24:06

Az Incognito szerintem 5+ csillagos. :]

De a füzetek végén helyet kapó "pulp enciklopédia" is megérdemelt volna talán 1-2 szót. A 'borítóinál' Sean Philips nagyon kitett magáért.

bit.ly/fbOTT - Fu Manchu pólót akarok! :]

Pszeudosámán 2009.09.11. 18:10:23

Sziasztok!

Nagyon tetszenek ezek a heti összefoglalók.
Köszönöm mindenkinek, aki részt vett az elkészítésükben.
Egy kérdésem lenne csak a Hercules című képregénnyel kapcsolatban.
Hogy került a történetbe Csubakka és miért harapja le a főhős fejét???

Rusznyák Csaba 2009.09.13. 10:03:38

@Oidipus Prime: Nem ismerem sajnos. De hamarosan itt az újabb börze, hátha...

@salander: Ilyenek már a Criminal füzetekben is voltak - amik amúgy még jobbak, mint az Incognito:)
süti beállítások módosítása