Eddig többnyire pozitívumként értékeltem, hogy a Marvel következetesen nemet mond a Nolan Batman-filmjei által felállított, „legyen minden sötét, komor és ultrarealisztikus” trendre, de a Sötét világ esetében pont nem ártott volna, ha az alkotók merik magukat és történetüket egy kicsit, tényleg, csak KICSIT komolyabban venni. Ha már ugye muszáj, és naná, hogy kurvára MUSZÁJ nem csak egy világ, hanem az egész mindenség sorsának egyetlen hajszálon függnie, mert ennél kevesebbre a mai néző már csak „so what”-tal reagál (legalábbis ezt hiszik Hollywoodban), akkor nem ártana éreztetni ezt a monumentális tétet. Aminek nem az a módja, hogy Kat Dennings kínos viselkedésű geek jócsajként téblábol feleslegesen, nem is az, hogy Stellan Skarsgard alsógatyában (vagy anélkül) bohóckodik, és még csak nem is az, hogy a mindent (érted: MINDENT) eldöntő végső csata előtti haditanácson Chris Hemsworth lazán az előszobai ruhafogasra akasztja a pörölyét (haha, bazmeg, szakadok a röhögéstől – ja, bocs, nem, ez a zokogásom).

Ami a tudálékos, komolykodó nyitó narráció és a főcím előtti, a sztorinak kozmikus, történelmi léptéket adó ütközet után jön, az kicsit olyan, mintha a Gyűrűk Urában a prológust követően a hobbitok Jar-Jar Binksként botladoznának el a Végzet Hegyéhez. A komikummal már az első részben is késélen táncoltak, de ott az még szépen beágyazódott az „isteni” erejétől megfosztott Thor emberként való próbatételének koncepciójába. Itt az egészet vagy el kellett volna felejteni a picsába, vagy legalább nem ilyen debil irányba vinni, hanem példát venni a Bosszúállókról, ami anélkül tudott vicces lenni, hogy idiótát csinált volna magából (cirka háromnegyed óránként ez itt is sikerül: ebben van a Marvel-filmek eddig messze legjobb cameója – nem, nem Stan Lee-é). Univerzummentés ritkán volt ennyire súlytalan.

Sajnos azonban nem a komolytalankodás a Sötét világ egyetlen hibája. A forgatókönyv tele van észveszejtő baromságokkal, onnan kezdve, hogy Thor egyedül akar megküzdeni a világokat elpusztítani szándékozó Malekith-tel, mert úgy véli, így nagyobb esélye lesz, mint tízezer asgardi harcossal a háta mögött (hülyevagy?), odáig, hogy Jane Fosterrel véletlenül (!) pont abba a random barlangba sétálnak be egy idegen világon, ami összeköttetésben áll a Földdel. Mondtam már, hogy az egész sztori rettenetesen, reménytelenül, kétségbeejtően súlytalan?

Persze, a látványvilág rendben van, néhány, ezúttal sci-fi elemekkel is színesített csata kifejezetten szórakoztató, de ezért hadd ne kelljen már a seggét nyalni egy 170 milliós blockbusternek. Az egyetlen, ami nagyjából működik, az nem meglepően ugyanaz a családi (király)dráma, ami az elsőnek is a gerincét képezte. A Thor-Loki jelenetek magasan a legjobbak a filmben (a Thor-Jane jelenetek pedig a legrosszabbak közt vannak – az íróknak hallgatniuk kellene saját szavukra, amit Anthony Hopkins szájába adtak, és lecserélni Thor csaját az asgardi Sifre), bár Alan Taylor rendező nem képes rá, hogy kiemelje emocionális erejüket, így a katarzisnak a közelébe sem kerül a néző, és végül az egészet elnyomja a campes nonszensz.

A legbosszantóbb az, hogy lehetett volna ebből egy hihetetlenül vagány űropera/fantasy eposz, ahogy arra nem egyszer volt példa a képregényekben. Mondjuk Malekith-ből gyúrhattak volna egy normális karaktert, mert az gáz, hogy nyolc film után a Marvel mozis univerzumnak még mindig nincs valamirevaló gazembere Lokin kívül. Malekith még csak nem is túl veszélyes: Rene Russo fél kézzel megagyalja. Szerencsétlen Christopher Ecclestont azért sminkelték hülyére minden forgatási napon, hogy párszor elmorogja torzított hangon, hogy „elpusztítom az univerzumot”? Erre a stáb büfése is képes lett volna.