Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

GeexKomix 57.

2013.03.22. 06:00 Geekblog

Constantine 001.jpgConstantine #1

Történet: Jeff Lemire & Ray Fawkes
Rajz: Renato Guedes
DC Comics

Bevallom, nagyon érzékenyen érintett a Hellblazer kaszájának híre, aminek hallatán én is gonosz átkot szórtam az egész DC kollektíva, különösen Dan DiDio fejére. Tudom én, hogy nem csak Johnt, de a HB-t is alaposan megrágta már az idő, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy egyszer úgyis bekövetkezik a kegyetlen vég, de azért bíztam benne, hogy ez majd minél később történik meg. A DC végül nem kinyírta, hanem előre eltervezetten, mondhatni szisztematikusan rebootolta a karaktert, úgy, hogy megfiatalított klónját először visszavezette a főuniverzumba, majd a 88 óta futó eredeti vonal elvágásának hírével együtt, egy új önálló sorozatot is bejelentett. Az ortodox Hellblazer hívők, köztük én is, ettől egyáltalán nem nyugodtak meg, mert az eredeti sorozat legnagyobb erénye, a darkos, nyersebb, cinikusabb "brites" hangulat és hangvétel volt (lévén a 300 szám során szinte végig brit írók építgették és ápolgatták a mítoszt), és joggal féltek tőle, hogy a fiatalabb korhatár besorolásba és a jelmezes szuperhősökkel teli univerzumba már csak egy kiherélt és felvizezett Constantine férhet be. Nos, nem meglepő módon a Constantine első száma mindezen félelmeket sajnos igazolja is, ugyanakkor egyelőre a helyzet talán nem olyan rossz, mint elsőre vártam. Kétség ne essék, ez a fickó nem John Constantine, a Nevető Mágus, csak valaki, aki hasonlít rá, és aki az ő szavajárását használja, és ez a képregény pedig nem holmi "Hellblazer Újratöltve", hanem csak a DC újabb mágia-tematikus mainstream sorozata, ami történetesen halványan emlékeztet egy néhai fasza Vertigo sorozatra. A Constantine természetesen nem kapcsolódik a Vertigós címhez, és szerintem a Justice League-eshez sem, de ezt nem tudom, mert azt nem olvasom. A történet (melyben John New Yorkban összefut egy Chris nevű látomásokkal küzdő haverjával, hogy aztán a nyomokat követve Norvégiában kutassanak egy bizonyos Croydon Iránytűje nevű artefaktum után), egyszerű, kapkodósan gyors, túl harsány, ötletet, stílust, hangulatot pedig elektronmikroszkóppal sem találni benne. Egyszerűen túl kiszámíthatóan mainstreamnek tűnik a cucc ennyi alapján is. De azért nem is írnám le azonnal, mert úgy tűnik, az új nyomokban azért őriz valamit az eredeti John jelleméből, és talán a sztoriban is még lehet kraft. Amennyiben elfogadom a tényt, hogy az a John, akit én ismertem és szerettem nincs többé, és a kedvenc amerikai képregénysorozatom sem fog már visszatérni többet, akkor a gyász elvonultával talán egy hitvány és méltatlan pótléknak megteszi majd. De erről csak pár szám után nyerhetek bizonyosságot. Egyelőre mindössze emészthető, de nem több. Guedes rajzai bár szépek, és tulajdonképpen kikezdhetetlenek, valójában átlagos és unalmas amerikai képregényrajzok, mindenféle egyediség nélkül, de azért megteszik.
(Chavez)

Happy! #4

Történet: Grant Morrison
Rajz: Darick Robertson
Image Comics

Happy.jpgAz utóbbi Geexkomixokban lelkendeztem már egy sort az Image Comics apoteózisáról és új aranykoráról Robert Kirkman kezei alatt (aki már csatlakozott a saját különbejáratú geek panteonomba Joss Whedon mellé) és az újabb emellett szóló komoly érv a skót képregényírószupersztár, Grant Morrison leigazolása egy minisorozat erejéig. A kísérletező kedvű és elképesztő ötletekkel előrukkoló (lásd még Doom Patrol, WE3, The Invisibles, The Authority, Seven Soldiers, All Star Superman, Batman Incorporated, hogy csak a legismertebbeket említsem) Morrison ezúttal sem hazudtolja meg magát: a Karácsony szenteste játszódó Happy sztorijában a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, egy kis szárnyas, kék színű, a naív optimizmustól majd kicsattanó egyszarvúval, akit mintha egy Disney rajzfilm sidekick szerepére szóló castingjáról szalasztottak volna. Nick éppen egy félresikerült meló után lábadozik rendőri felügyelet mellett a kórházban és nagyon sürgősen meg kellene lépnie, ugyanis véletlenül nagyon csúnyán agyonlőtte a helyi alvilág egy prominens alakja, a titokzatos Mr. Blue unokaöccsét. A vénájába adagolt morfium nem könnyíti meg a dolgát, de Happy, az idióta kinézetű, beszélő hallucinációja (?) már annál inkább: a kék unikornis kijuttatja a csávából, de nem ingyen. Happy ugyanis egy Hailey nevű kislány képzeletbeli barátja és mivel az egész világon kispajtása mellett az egyetlen személy, aki képes látni és hallani őt, az bizony Nick, így csak ő mentheti meg a kislányt, akinek már csak ötvenkét órája van hátra. Nick Sax, a Karácsony szellemének antitézise persze csak a saját tyúkszaros életét akarja menteni, de Happy mindent elkövet, hogy az őrületbe kergesse és ezzel rákényszerítse az éves jócselekedetére. A sztori és a dialógusok briliánsak, Morrison és Robertson pedig nem fogja vissza magát, ennél mocskosabb szájú és lelkibetegebb szereplőket és a nyomukban járó erőszakot utoljára képregényben talán csak Garth Ennis The Boys-ában olvastam (és nem véletlenül, ugyanis azt is Robertson rajzolta). A sodró lendületű cselekmény egy pillanatra sem ül le és a befejező, negyedik számban fény derül arra is, ki is pontosan Happy és miért éppen egy életének zsákutcájába jutott mizantróp lelki sérült látja egyedül, de ha az olvasó egy újabb Karácsonyi ének feldolgozást vár, nagyobbat nem is csalódhatna: a happy end nem létezik Morrison szótárában, még akkor sem, ha történetesen ez a képregény a címe. Erősen ajánlott darab.
(Nagy Krisztián)

Helheim #1

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

helheim01.jpgNem rémlik, hogy eddig olvastam volna bármit is az ONI Presstől, és talán ez még így is maradt volna sokáig, ha a vikingekért való rajongásom nem találkozik össze véletlenül a Helheim című újonnan indult sorozatuk első számával. Bár a vikingek történelmi szerepe és jelentősége előtt is derékból meghajlok, engem azért mindig is jobban érdekelt a mitológiájuk, ami valami elképesztően gazdag, színes és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató egy mondavilág, és amiből ugye a fantasy zsáner sem éppen keveset merített az évtizedek során. A Helheim sem a történelmi, hanem a fantasztikus végénél ragadta meg a témát, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem a mitológiára hegyezi ki magát a sorozat, hanem inkább a horrort hozza előtérbe. Az első számban ugyanis egy csapat portyázó vikinget látunk, akik démoni hordák elől menekülve térnek vissza a faluba, ám a rettenet követi őket, és végül hazai pályán kell megütközniük az élőhalottak kisebb hadával, akiket egy boszorkány küldött rájuk. A csatában aztán odavész a főhős Rikard is, viszont a folytatásokból mégsem kell majd őt nélkülöznünk. Hogy miért, azt most nem lövöm le, de köze van a varázslathoz, valamint a tűhöz és cérnához. Az első szám rögtön a dolgok közepébe vág, és mivel a füzetnek legalább a fele harcokból áll, így igencsak gyorsan ki is végezhető. A maradék paneleken is még csak nagyjából vázolódik fel, hogy miről van szó, és hogy nagyjából mire is lehet majd számítani a folytatásban, de a kettő együtt már bőven elég ahhoz, hogy hiányérzetünk ne legyen, furdalás az oldalunkban a kíváncsiságtól viszont annál inkább. Joelle Jones rajzai is minden igényt kielégítőek, és jól is illenek ehhez a vérgőzős, kaszabolós zord világhoz, még ha néhol kicsit túlzottan is rajzfilmesnek is hatnak az arányok, vonások. Az első szám kiválóan alkalmas a kedvcsinálásra vikingrajongástól függetlenül is, és végül ha csak egy hentelős viking-horror marad, az sem lesz tragédia, de én azért bízom benne, hogy egy némileg tartalmasabb, és a későbbiekben a skandináv mondavilágot is jobban bevonó széria vette most kezdetét.
(Chavez)


Judge Dredd prog 1821 – 1822

Történet: Michael Carroll
Rajz: Andrew Currie
Rebellion Developments

2000AD-1821cover.jpgFolytatódott, és sajnos a harmadik epizóddal véget is ért az általam a legutóbbi GeexKomixban még ígéretesnek tartott Wolves című sztori. Igazából nem csak jól indult, de kifejezetten jól is folytatódott, hogy aztán Carroll a harmadik részben gyorsan összecsapva (és így rengeteg ziccert kihagyva) idő előtt lezárja ezt a sok lehetőséggel kecsegtető történetet. Vagy mégsem? De erről majd később. A középső részben szépen bontogatta az izgalmas alapszitut, és egy erős cliffhangert is bedobott a végére. Bár az első részben még központi figyelmet kapott Dimitry és Shirokov saját konfliktusa (ahogy az gyanítható volt, a bűnöző emigráns ki akarta használni a tisztességes emigránst a saját céljaira, ezért zsarolta), mostanra mindez szinte marginálissá vált a nagy társadalmi feszültség problematikájának közepette. A harmadik epizód aztán gyorsan rövidre is zárja ezt a szálat, ezzel lényegében totálisan indokolatlanná téve a korábban történteket, hiszen a fő figyelem most már arra irányul, hogy Hershey főbírónő 5 millió tonnányi élelmiszersegély fejében ki akarja adni az összes szovjet származásút a szovjet megavárosnak, East Meg Two-nak. Dreddnek ez persze nem tetszik, és jobb ötlettel áll elő. Na és itt jön a zavarba ejtő befejezés, az utolsó panel ugyanis teljességgel homályos. Azon ugyanis azt látni, ahogy a deportáltak éppen megérkeznek, és egy tábla közli is, hogy most léptek be Mega City 2-be(!), viszont a tábla mellett mégis szovjet bírók posztolnak, és a háttérben is vörös csillagos épületek látszanak. Hogy ez most rajzolói baki, vagy valamiféle csavar a történetben, az sajnos nem derül ki a következő progból sem, mert az megint egy mindentől független, önálló kis epizód. Talán későbbre tartogatják a magyarázatot? Remélem, mert addig nem könnyű megítélni a Wolvest. Mindenesetre érdekes és ötletes az alapvetés, az első kétharmada kimondottan kellemes ígéret volt, de ennél sokkal több van még ebben a dologban, és remélem jobban ki is lesz aknázva majd a közeljövőben. Currie rajzaival kapcsolatban is kicsit ambivalens érzéseim lettek, mert míg Hersheyt valamiért tinédzser fruskának ábrázolja (kb. úgy 50 éves egyébként), addig mindenképpen hatalmas piros pontot írok be neki a járművekért és űrhajókért.
Ápdét! Közben az író a 2000AD fórumán tisztázta a helyzetet, miszerint a rajzoló a ludas, aki félreértette a forgatót. Ejnye! Carroll az egyébként romokban lévő kettes számú Megavárosra gondolt, ahogy az a táblán is szerepel, de Currie valamiért mégis egy szovjet várost rajzolt oda. A rajongók és a PS megmutatják, hogy mi is a különbség. Azért nem mindegy, ugye!? Így aztán már teljesen érthető a lezárás.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #1

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Colby
IDW Publishing

Judge-Dredd---Year-One-01.jpgNa erről van itt szó, kérem szépen! Az első értelmes amerikai Dredd képregénysorozat. Az IDW ősszel indított Dredd ongoingja nekem nem jött be, és többször is elmondtam, hogy véleményem szerint azért nem működik, mert az amcsi írók egyszerűen nem érzik igazán ezt a karaktert és a közegét, és enélkül csak sima, középszerű sci-fivé tudják zülleszteni. A Year One azonban sokkal jobb esélyekkel indult a kegyeimért, lévén mind az író, mind a rajzoló nem csak, hogy brit, de egyaránt igazi 2000AD veteránok. Matt Smith már több, mint 10 éve a magazin főszerkesztője, és bár írói tapasztalata korlátozott (néhány képregényepizódot és két Dredd regényt jegyez), már csak a munkájából kifolyólag is jól ismeri a karaktert. Smith nemrégiben írt egy Judge Dredd e-regényt (Judge Dredd: Year One: City Fathers), ami az akadémiáról frissen kikerült Dredd első szolgálati évének idejében játszódik, abban az időszakban, amikor még nem volt rettegett, csak egy jó hatásfokkal dolgozó fiatal bíró. Az IDW-nél most indult  Judge Dredd Year One eredetileg ennek az adaptációja lett volna, de szerencsére Smith úgy döntött, hogy inkább új sztorit indít ugyanebben az időszakban. A kifejezetten izgalmas első számban elsőéves bírónknak először akad dolga a PSI-ügyosztállyal, miután városszerte egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik. Civilek mutatnak ugyanis furcsa pszichikai képességeket, egy gyerek például a gondolataival szó szerint széttépte az apját fenyegető fegyveres banditát. A PSI-Divízió emberei mindössze annyit tudnak, hogy ezek a pszichikai képességek összehangolódtak, és mintha általuk valami készülne áttörni. Hogy mi, az most még nem derül ki, de nekem lenne rá tippem. A Year One-t a másik IDW-s Dredd szériával együtt olvasva jól érezhető az a különbség, amiről annyit szövegeltem korábban. Smith jól kiegyensúlyozott, jó ritmusú nyitánya önmagában százszor izgalmasabb és érdekesebb, mint a Duane Swierczynski jegyezte eddig megjelent 4 szám összesen. Igazából pont olyan jól megírt és pont olyan karcos, mintha csak az aktuális 2000AD-ben vagy a Megazine-ben futna ez a sztori. Simon Colby rajzai duzzadnak a dinamikától, a részletektől, tocsog bennük a vér is, Dredd is úgy néz ki, ahogy kell, és mindenképpen dicséretes, hogy nem felejtkeztek el róla, hogy a korai években még másik típusú Lawgivert használtak a bírák, bár a kinézetét azért még így is kicsit korszerűsítették. A Judge Dredd Year One szuper kezdés, olyan, amivel a brit-, és az eredeti Dredd-hez szokott külföldi olvasók is elégedettek lehetnek, és persze remélhetőleg az amcsiknak is bejön majd ez a széria. Mivel ezúttal nincs szükség több évtizednyi ismeretanyagra, így a laikusok is nyugodtan belevághatnak. Izgatottan várom a folytatást. Részemről ez nyerte a heti GeexKomixot.
(Chavez)

Sex #1

Történet: Joe Casey
Rajz: Piotr Kowalski
Image Comics

simagecom.jpgSzóval, Joe Casey új képregényének a címe enyhén szólva nem túl finomkodó és visszafogott. Az érdeklődést felkelti (Ha! Nyilván.), de egyben olyan elvárásokat támaszt, amiknek szinte lehetetlen megfelelni. A szex kicsit túl nagy, túl jelentős, túl hétköznapi, túl intim része az életnek ahhoz, hogy egy nem absztrakt (hanem, ami azt illeti, normál történetmesélési eszközökkel élő) művészeti alkotás definíciója legyen. És az első pár oldalon, amin egy vállalatbirodalom fiatal feje hét hónapos rejtélyes távollét után visszatér a cégéhez, Saturn Citybe, nem is egészen világos, hogy Casey mire akar kilyukadni. De hamarosan az lesz. A főhős, eltűnése előtt, a város saját szuperhőse volt (Armored Saint néven), de egy haldokló szerettének megígérte, hogy megpróbál végre normális éltet élni. Most erre tesz kísérletet, de az önbíráskodástól megfosztott élete üres, eseményektől és izgalmaktól mentes. És itt jön képbe a cím: noha a képregény első száma túl sokat foglalkozik az alapok lefektetésével, a szituáció felvázolásával ahhoz, hogy cselekményéből, irányából messzemenő, sőt, bármiféle következtetéseket lehessen levonni, de nyilvánvaló, hogy a maszkos igazságosztást Casey nem holmi heroikus, önzetlen cselekedetként, hanem a szexuális aktust is kiváltó izgalomforrásként látja. És ehhez a főhős annyira hozzászokott, hogy a férfiakat érő normál ingerek, mint pl. két egymást (meglehetősen explicit képeken) nyalogató gyönyörű nő látványa, már annyit sem mozgat meg benne, mint egy bárányfelhő. A koncepció érdekes, és akkor lesz igazán jó, ha Casey következetes marad hozzá, és a lehető legtávolabb tartja az egészet a szuperhős-témától, és azt inkább csak háttérnek használja. A sorozat sikere egyébiránt biztos nem az eddig független európai képregényeken dolgozott Piotr Kowalskin fog múlni – rajzai fantasztikusak, dinamikusak, élettel telik, a szereplők arcára kiülő érzelmek hihetetlenül beszédesek, a panelkezelése elsőosztályú, és az egészet hibátlanul koronázza meg Brad Simpson élénk, popartos színvilága. A sztori maga egyelőre inkább „érdekes” (de nem, nem úgy, mint az érdekes arcú nő), mint ténylegesen „jó”, de várjuk meg, mi lesz belőle.
(Rusznyák Csaba)


Sledgehammer 44 #1

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Jason Latour
Dark Horse Comics

slegdehammer1.jpgMike Mignola nem tudja meghazudtolni önmagát. Bármennyire is imádom a Hellboyt és a B.P.R.D.-t, titkon azért mindig reménykedem benne, hogy egyszer csinál valami drasztikusan mást is, valamilyen más műfajban/stílusban/témában. Ehhez képest a Baltimore, noha nem a Hellboy univerzumban játszódik, minden lényeges tekintetben játszódhatna akár abban is, és ugyanez áll a John Arcudival közös új sorozatára, a Sledgehammerre. Ha behelyettesítjük a második világháborút valamely későbbi konfliktussal, nyugodtan kicserélhetnénk a comic címszereplőjét a végzetkezű vörös démonra, és senki észre se venné a különbséget. De nem panaszkodom: a Sledgehammer 44 ennek ellenére (sőt, a francba is, részben pont ezért) baromi szórakoztató háborús sci-fi akció. A felütéstől kezdve, amin a főhőst bombaként dobják le egy francia városkában zajló ütközet közepébe, az egyszerű, amerikai közkatonák abszolút uralkodó szemszögén át a képregényvégi lazán előadott cliffhangerig, minden a helyén van – ami nem csoda, Mignola és Arcudi elsőosztályú történetmesélők. Hogy a sorozat mennyi újat lesz képes mutatni mindkettejük már megszokott szériáihoz képest, mennyire vív majd ki magának elismertséget a saját jogán, az más kérdés, mindenesetre a témában van elég sci-fis, robotos, ponyvás potenciál, hogy a geekek érdeklődését határozatlan ideig fenntartsa. Ellenben a rajzok terén már nem állunk ennyire fényesen. Jason Latournak van érzéke az akcióhoz, a tempóhoz, a panelkezeléshez, de az emberekkel meggyűlik baja, az arcábrázolásai meglehetősen primitívek és karikaturisztikusak, a csipeszszerű orrok pedig különösen bökdösik a csőrömet. Sőt, azt hiszem, életemben legelőször Dave Stewarttal sem vagyok teljesen kibékülve: szürkés-barnás színei túl egyszerűek, laposak, jellegtelenek, nyoma sincs bennük azoknak a fantasztikus kontrasztoknak, árnyalatoknak, amikkel általában dolgozni szokott. Összességében jópofa, de az első szám nem hagyott mély nyomot (hát manapság már senki nem tudja, hogy kell egy debütáló füzettel tökönragadni az olvasót?).
(Rusznyák Csaba)

16 komment

Címkék: akció dráma háborús szuperhős képregénykritika geexcomix

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr735148059

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

geomayler 2013.03.22. 11:38:05

Megint tanultam vmi újat, Sex és Happy felírva.
Dredd valahogy sose mozgatott meg különösen.

Rusznyák Csaba 2013.03.22. 12:21:51

@geomayler: abbizony hiba. én tavaly vágtam bele, és Chaveznek nem véletlenül vesszőparipája a sorozat. Pl. a '80-ás évek legjobb képregényei közt simán van több Dredd-sztori is.

wice 2013.03.22. 13:14:52

Mignola inkább rajzoljon megint (meg, esetleg, alapötleteket, történetvázlatokat hozzon), ahelyett, hogy ír, a grafikai munkát kiadva másnak. A Hellboyt eredetileg pont az ő rajzstílusa meg a környezet tette izgalmassá és egyedivé, nem a cselekményvezetés, ami finoman szólva is egyszerű, mint a krumplislángos.

Rusznyák Csaba 2013.03.22. 13:23:52

@wice: egyrészt a Hellboyt baromi jó rajzolók vitték tovább (Fegredo!), másrészt a Hellboy in Hellt most ő rajzolja megint.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2013.03.22. 13:45:13

@Rusznyák Csaba: látszik is, hogy Chavez kedveli, van is róla poszt nem egy. :D

nem baj mondjuk.

Chavez 2013.03.22. 14:11:19

Nem baj hát, nem zavar senkit. :)

De ezzel most egy időre abba is fejezem a Dreddelést. Elmondtam mindent, és még többet is, mint amire igény volt. :)

superben 2013.03.22. 18:02:19

Happy nálam is felkerült a listára, a Dredd: Year One-al meg várok még pár számot aztán meglátom.

ghavin 2013.03.22. 18:09:53

Eldöntöttem, hogy a Hellblazer valamennyi számát elolvasom, jelenleg a 143-nél tartok. Minden tiszteletem Lemire-é (egyik kedvencem az ifjú titánok közül), s a JLD-jét is kedvelem, de egyre kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy van-e bármilyen értelme beerőltetni szerencsétlen Constantine-t a mainstream kontinuitásba - semmi sem áll távolabb a karaktertől, mint kosztümös hősökkel rohangálni. Könyörgöm, 100 métert nem képes lefutni anélkül, hogy kifulladna. Ez az új John inkább egy "snarky", okkult Doc Savage, aki történetesen ballonkabátot hord és dohányzik, akkor meg minek John Constantine-nak nevezni? A "márkaismeret" nem válasz, mert az jó Hellblazer eladási mutatókat feltételezne, s akkor nem kellett volna lelőni a sorozatot. Egy csimpánzhorda is jobban vezetné a DC-t, mint a mostani szerkesztőgárda.

El Pathos 2013.03.23. 12:09:57

Ahhoz képest, hogy Lemire az interjúk alapján diehard hellblazer-fan, totál úgy írja John karakterét, mintha csak egy pár soros wikis összefoglaló alapján dolgozna. Constantine lehet, hogy vércinikus szemétláda, de nem egy vigyorgó szociopata, aki csak vállrándítással nyugtázza, amikor egy haverja elkerülhetetlenül odavész az üzelmei során. Az, meg hogy a mágia kimerül csillogó lézersugarak lövöldözésében, elég nevetséges.
Azért kíváncsi lettem volna, hogy az eredetileg betervezett író mivel indít, mert ennél csak jobb lehetett.

Chavez 2013.03.23. 12:58:08

Ugyanaz vonatkozik Constantinera, mint a Dreddre. Vagy brit író írja, vagy inkább senki, mert csak ilyen izzadságszagú középszar sül ki belőle.

ghavin 2013.03.23. 13:10:44

@Chavez: Brian Azzarello is írt vagy 30 számot, egyelőre még csak a Hard Time-ot olvastam, de semmivel sem találtam rosszabbnak például a Paul Jenkins éra számainál. Ez az új New 52-s Contantine már koncepcionálisan bukó, így szerintem még Jamie Delano vagy Garth Ennis sem tudna többet kihozni belőle olyan megkötések mellett, amivel Lemire kénytelen együtt dolgozni (más kérdés, hogy így ők el sem vállalnának egy ilyen megbízást).

Chavez 2013.03.23. 13:43:44

@Ghavin: Azzarello az erősítő kivétel, mert tényleg nem rossz, amit a HB-ben művelt, bár azért kissé más "ízű" sztorik voltak az övéi, amennyire én emlékszem. De ő egyébként sem az a színes-szélesvásznú szuperhősgagyikon edződött író, hanem a karcosabb sztorik jellemzik. De kétségtelen, hogy a britek között is akad kutyaütő bőven.

ghavin 2013.03.23. 18:13:28

@Chavez: A más íz annak tudható be, hogy Azzarello ahelyett, hogy tőle akarva-akaratlanul is hiteltelen módon próbálta volna visszaadni a londoni underground érzést, amolyan "amerikai turnéra" invitálta az olvasókat. Constantine itt sokkal agresszívabb, amit úgy is lehet értelmezni, hogy így védekezik a számára idegen környezettel szemben, ami így érdekes párhuzamokat mutat a karakter Moore-általi debütálásával a Swamp Thing-ben. Valóban távol áll a korai Delano és Ennis arc-októl, de az semmi esetre sem hányható Azzarello szemére, hogy ne lett volna hű a karakter lényegéhez. Számomra a New 52-s inkarnáció éppen ezért nem klappol: felőlem akár egy Royal Blood-szintű klasszikust is elsüthetnek, a mostani felállásban akkor sem lenne az igazi. Arra gyúrok egyébként, hogy talán digitális fronton viszont láthatjuk az eredeti John-t, a Legends of the Dark Knight-ban egyáltalán nem tükröződik az új kontinuitás, nem értem miért ne kaphatna Constanine is egy hasonló antológia-sorozatot.

Chavez 2013.03.23. 18:58:46

@Ghavin: Én már nem számolok ilyenekkel. Ezt a dolgot elcseszték és kész, kár áltatni magunkat. Azt találtam volna elfogadható megoldásnak, ha a sorozatot ugyan lelövik, de időnként egy-egy GN-t, minit kinyomtak volna a Vertigo cím alatt. (Nem folytatást, hanem önálló epizódokat John életéből.)

Ez az új sorozat meg ha ilyen marad, akkor én nem adok neki egy évnél többet.

ghavin 2013.03.23. 19:06:36

@Chavez: Mondasz valamit, épp nemrég volt hír, hogy a Marvel eléggé rá akar erősíteni a GN-ekre (a Season One köteteket elég vegyes fogadtatás érte), egy DC általi válaszreakcióba simán beleférne, hogy nívós alkotógárdára bízzanak egy eredeti Constanine sztorit. Valamit ki kell találniuk, mert jelen formájában a Vertigo tényleg olyan benyomást kelt, mintha halálra lenne ítélve, vagy legalábbis Icon-szintre degradált sors várna rá.
süti beállítások módosítása