Mikor feltűnik a vattacukorszín felirat, már gyanítom, hogy retrófilm következik, ám csalódok.  Mert ugyan ez retrófilm a javából - beköszön a Bullitt, a Gengszterek sofőrje, A kaszkadőr, urambocsá’  a full Besson-iskola (Nikita, Leon, A profi, A szállító) - de ez a mozi nem  elégszik meg a felnyírt hajú, betonra zselézett frizurákkal. A kisbolt kínálatának színkavalkádja és a Rubik-kocka feltűnése egyértelműsíti: a Drive-val belekanyarodunk a műnyolcvanas-évekbe…

Egy tapasztalt sofőr a film főszereplője, akinek egyetlen kötődése a külvilághoz a barátja, Shannon, aki  munkát és mellékest szokott szerezni neki. Mikor azonban a sofőr szomszédasszonyának (akihez gyengéd szálak fűzik) férje kikerül a börtönből, belekényszerül az események egy olyan örvénybe, amely egyre lejjebb húzza.

Az első látásra katatón Névtelen Sofőr a kulcsember. Figurája a film első felében tipikus mai húszas–harmincas félfelnőtt, aki a saját területén világbajnok, de társadalmi beilleszkedésre képtelen. Segítőkész, ért a motorszereléshez, játszik a szomszédasszony gyerekével - bármelyik egyedülálló anya elfogadná pótapának. De egyúttal ez is a probléma. Mert a Sofőr annyira akarja ezt a kapcsolatot a szomszédasszonnyal meg a fiával, hogy bármit feláldoz érte. Belekeveri magát egy ismeretlen játszmába, és nincs tisztában a játékszabályokkal. Nem érdekli a pénz, csak a nő.

Ezért is hibátlan a liftjelenet, mert ő is tisztában van azzal, hogy sosem lesz már több esélye megcsókolni Irene-t. Gosling sofőrkesztyűben és napszemüvegben pont egy fogpiszkálónyira van Steve McQueentől. Lágyan cool, de az egyre vériszamosabbá koszolódó skorpiómintás dzsekijében elveszti csibészesnek szánt mosolyát, egyre erősebben kopik a lelke.

A forgatókönyv annyira fakó és izzadtságszagú, mint egy kibolyhosodott, pörköltszaftos izomtrikó. A tény, hogy a film nem válik hótt szánalomfesztivállá, a rendezés érdeme. A dogmaellenes dán  Refn hova is sietne, a kulcsjelenetekben kényelmesen lubickol. Nu-disco számokkal festi alá a sztorit, így maradhat emlékezetes a gyerek cipelése a lépcsőházban, a liftbeli csók és a fontosabb kivégzések.  Különösen szívszorító a Los Angeles-i, ezerszer látott vízlevezető csatornában való krúzolás, mikor a Sofőr ízelítőt ad "családjának" abból, ami egyetlen kincse: az energiát, ami csak az övé.

A fényképezés mind az autós üldözéseknél, mind a légifelvételeknél pazar, bár az abszolútumok továbbra is Frankenheimer kameraszögei maradnak. Refn szokásához híven oldalra komponálja hőseit, senki nincs a középpontban. Egy mellérendelt viszonyrendszerben mozgunk, ahol mindenki mellékszereplő, mindenki kényszer alatt cselekszik, csak épp adott helyen és időben beleártják magukat a másik életébe. Mindig rosszkor.

Gosling tökéletesen érzi, hogy figurájában Walter Neff naiv hite ötvöződik Piszkos Harry tőmondataival és Paul Kersey bosszúvágyával.  Karizmája és állkapocsizma a sztori előrehaladtával egyre jobban megfeszül. Az eredetileg komikus Brooks hibátlanul hozza a kíméletlen üzletembert, Cranston szokásosan remek a mentorszerepben.

Refnnek sikerült az amerikai alapanyagot európaira formálnia. Ha így folytatja, egy alaposabb forgatókönyvvel a segge alatt sztárrendező is lehet.