Érthető okokból nincs még egy olyan filmes zsáner, ami annyira elválaszthatatlanul és utánozhatatlanul kötődik Japánhoz, mint a szamurájfilm műfaja. A japán mozi a hőskortól kezdődően egészen a 70-es évekig ontotta magából a híres történelmi események feldolgozásait éppúgy, mint a háborúk korában, vagy éppen már a Tokugawa érában játszódó kitalált történeteket. Az utóbbi időben azonban ez a lendület megtört, az elmúlt években szinte egyáltalán nem forgattak akciódús, vérbeli jidaigeki-ket, inkább ezek felhígult, más műfajokkal kevert mutációi (pl. Ballad, Chonmage Purin, Goemon, Tajomaru, stb.), vagy gyenge felújítások kerültek a mozikba. Ez utóbbiak között megtalálható volt a szinte jelenetről jelenetre újraforgatott Tsubaki Sanjuro, a rosszul átértelmezett The Last Princess és Zatoichi, valamint a szintén a vak masszőr kalandjait feldolgozó női változat, az Ichi is. A saját ötleteken nyugvó, modern jidaigekik sokkal inkább a drámára fókuszálnak, mintsem az akcióra, így például minden szépsége ellenére Yamada Yoji trilógiája (Twilight Samurai, The Hidden Blade, Love and Honor) sem hozta azt, amire a műfaj rajongói már ki tudja, mióta áhítoznak. Épp ezért lett 2010 egyik leginkább (egyúttal legszkeptikusabban) várt alkotása Miike Takashi első vérbeli szamurájfilmje, az akciódús 13 Assassins, ami egyébként szintén egy felújítás.

Kudo Eiichi 1963-as eredeti változata igazi klasszikus, egy remekül felépített, tökéletesen elmesélt és gyönyörűen kivitelezett mozi, ami méltán kapott helyet mind a Toei legnagyobb dobásai között, mind pedig a japán filmtörténetben, ugyanis a több mint 30 perces záró csata hossza mindmáig rekord. A 17 Ninjas után ez volt a második darabja az az évben startolt, magyarul kissé furán hangzó „csoportos ellenállás” jidaigeki sorozatnak, ami a Toei egyik védjegyévé vált a későbbiek során. A sorozat epizódjainak közös jellemzője volt a valós történelmi tényeken alapuló kiindulópont, az elnyomó uralkodóval szembeni csoportos lázadás, ami mindig látványos csatákba torkollott, valamint a tűéles fekete-fehér képi világ. A 13 Assassins esetében a főgonosz Matsudaira Naritsugu kitalált személy, alakját és az egész történetet Tokugawa Ienari sógun uralkodásának eseményei ihlették.

Matsudaira Naritsugu a sógun mostohaöccse, aki a sógun távollétében uralkodói jogokkal van felruházva. Brutalitása és bosszúálló természete messze földön híres, eltávolítása a hatalomból az egész ország érdeke lenne, ám ez hivatalos úton nem történhet meg. Így a legnagyobb titokban kapja meg a küldetést Shimada Shinzaemon, aki bizalmasaival együtt belefog az öngyilkos terv kidolgozásába, mai szóhasználattal élve egy kommandós akciót kell végrehajtania. Nemcsak a Naritsugu-t kísérő hatalmas túlerőt kell legyőznie, hanem az uralkodó stratégáját, az egykoron vele együtt tanuló Hanbei-t is.

Magától adódik a kérdés persze, hogy egy érdemes-e egy ilyen filmet újraforgatni, hiszen a történethez sok újat nem lehet hozzátenni, a látvány fokozása pedig sokszor öncélúvá válik. A legtöbb esetben a válasz egyértelműen a nem lenne, ám ezúttal nem ennyire egyértelmű a döntés, hiszen mégiscsak a kortárs japán film világszerte (Kitano mellett) legismertebb alakja, Miike Takashi rendezéséről van szó.

A forgatókönyvön nem változtattak sokat, néhány karakter teljesen más hátteret kapott (a legszembetűnőbb a „paraszt szamuráj” helyett ezúttal az erdőben összeszedett Koyata figurája), Shinzaemon pedig zene helyett a szerencsejátékkal győzi meg Shinrokuro-t, mi a helyes út (valószínűleg Yakusho Kouji nem tud úgy játszani a shamisen-en, mint a legendás Kataoka Chiezo). A csapat összeszedése és a tervezés nem annyira kidolgozott, nincs olyan részletesen elmesélve, mint Kudo munkájában (ez egyébként az egész filmre igaz), ezek helyett látványos,  bár nem feltétlenül szükséges jelenetek kerültek vászonra: két seppuku elkövetése, valamint a brutális Naritsugu brutalitásai a maguk valójában. Ugyan jelenleg csak a nemzetközi forgalmazásra szánt, megvágott változat elérhető, így remélhetőleg ez csak ennek a verziónak a hibája, de nagyon hiányzott a filmből Hanbei első trükkje, aminek köszönhetően Kudo nagyon ügyesen mutatta meg, hogy mindkét oldalon értékes emberek igyekeznek túljárni egymás eszén. Ettől függetlenül a karakterek ábrázolása meglepően jó, sőt, vannak köztük jobbak is, mint a legendás elődben. Hirayama, Shinrokuro, Koyata, de még Naritsugu alakítója is beférne az eredeti stábba.

Ahogy arra számítani lehetett, a felújítás legnagyobb erőssége a látvány. Lélegzetelállítóak a tömegjelenetek, gyönyörűek a háttérül szolgáló tájak, a grandiózus nagy csatajelenet helyszínéül szolgáló díszletről pedig talán az az információ is elegendő, hogy mintegy 200 millió yen-ből hónapokig építették. A lerombolása kevesebb ideig tartott, amiben nagy szerepet kaptak az eredeti változatból teljesen kihagyott pirotechnikai eszközök és mozgó torlaszok, 13 hősünk ezúttal fejlettebb kommandós arzenál segítségével igyekszik megtizedelni a jóval népesebb ellenséges haderőt. Sajnos a robbantások gyakorlására egyetlen mondat utal csak egy visszafogott poén kíséretében és az építkezés haladásának szemléltetésére sem pazaroltak túl sok időt.

Mint film, Kudo munkája szebb és kidolgozottabb Miike verziójánál. A klasszikus filmkészítés erényeit gyönyörűen tálalja, ügyesen használta ki színészei egyéb képességeit is, aminek legszebb példája a fentebb már említett shamisen játék, nem utolsó sorban pedig a narrátor használatával a legjobbkor adagolja az információkat. Annak ellenére, hogy Miike nem tudott az eredeti változat fölé nőni, egyáltalán nincs oka szégyenkezésre, ugyanis pont annyit változtatott a forgatókönyvön és a hangulaton, ami elég ahhoz, hogy a mai kritériumoknak megfeleljen. Igyekezett a lehető legkonzervatívabb módszerekkel dolgozni, ennek megfelelően nagyon kevés számítógépes trükköt vetett be (jómagam csak a digitális vért vettem észre), saját magát is a produkciónak rendelte alá, azaz ezúttal szinte teljesen kimaradtak a rá jellemző extremitások (azért a film elején Naritsugu „játékával" nem hazudtolta meg önmagát) és amennyire lehetett, igyekezett szembemenni a mostani trendekkel, hiszen hősei között kevés a fiatal, jóképű karakter, míg a feszültséget finom, visszafogott poénokkal igyekezett a mai igényekhez igazítani.

Miike Takashi és a főszereplő, Shinzaemon-t megformáló Yakusho Koji is több interjúban elmondta, hogy sajnálják, hogy mostanában szinte teljesen kihalt a mozikból a jidaigeki műfaja és szeretnék, ha ez a folyamat ezzel a filmmel a visszájára fordulna. Hogy ez így fog-e történni, az még a jövő zenéje, mindenesetre az esély megvan rá, hiszen az ő közreműködésükkel készült új változat nagyjából egyenrangúnak tekinthető Kudo eredetijével. Ha annak a hatását is tudják hozni (azon ritka sztorik egyike volt, amiből előbb készült a film és utána a regény), akkor lehet, hogy egy XXI. századi jidaigeki hullám előtt állunk. Az első lépés ezirányba már meg is történt a mozikba kerüléssel egyszerre startoló mangával. A folytatás pedig Miike-n nem fog múlni, ha a március 11-i események nem tettek neki keresztbe, hamarosan érkezik a Seppuku felújítása is.