Utolsó kommentek

  • doggfather: A színészek nagyon jók, a forgatókönyv szikár, de erős, a rendezése is visszaadja ezt. Amerikai, m... (2021.05.07. 13:59) Filmkritika: GYILKOS ÍGÉRETEK (Eastern Promises, angol-kanadai-amerikai, 2007) ****
  • doggfather: Jó 5 perc téjkép, majd egy brutális intermezzó, és onnantól vágni lehet a feszültséget. Egy hatalm... (2021.04.21. 15:53) Last Train from Gun Hill
  • doggfather: A film egy hétköznapi dráma, nem túl izgalmasan fényképezve, és elmesélve, amibe annyi sci-fi kerü... (2021.03.19. 13:44) Felettünk a Föld
  • doggfather: Futballhuligánból nagymenő gengszter. Igaz történet alapján, és mivel a készítők között volt maga ... (2021.02.15. 13:54) Futballmaffia
  • David Sumner: @megnevezhetetlen: @mrscottpilgrim: Ez az, véletlenül se próbáljatok normális hangnemben fogalmazn... (2020.09.20. 10:08) Vasember 3.
  • Utolsó 20

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

  • Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Három éves a Geekz - and still kickin'

2010.07.09. 09:00 Geekblog

2007 július 9-én hoztuk le az első posztunkat - hogy a Cloverfield mekkora pofáraesés lesz, ekkor még csak nem is sejtettük - és azóta megállíthatatlanul nyomulunk. Aki pedig folyamatosan olvas minket, magára vessen.

A színfalak mögött mexikói szappanoperához hasonlatos hisztériázások zajlanak (ami általában kimerül abban, hogy én hisztériázok, a stáb pedig döbbenten bámul), ám ebből, ha jól végezzük a dolgunkat, az olvasónak semmit sem szabad észrevennie. Örülünk, ha tetszik, amit csinálunk, és még pár évig tervezzük, hogy folytatjuk.

A harmadik születésnapunkat jelölő alábbi bejegyzésben szerkesztőségünk néhány tagja összefoglalja, hogyan lett belőle geek; mi volt az a meghatározó hatás, ami elvakult-rajongói életpályára terelte.

Artemis

A sci-fi.

Isaac Asimov Alapítvány trilógiáját már említettem, mint meghatározó olvasásélményt. Ha tehetem, mindig ide sorolom a Gyűrűk Urát is, de mielőtt bárki azt gondolná, most elsüllyedünk a klisék mocsarában, gyorsan megjegyzem, eme mesterművek, csak hozzájárultak ahhoz, hogy a sci-fi szerelmesévé váljak és,  hogy egyre mélyebbre ássam magam, a tudományos-fantasztikum szubrétegeibe. Salvatore életműve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Forgotten Realms fanatikus legyek, kezdve a Drizzt Do'Urden regényfolyammal, bezárva Artemis Entreri sötét elmefuttatásaival. Amiben végül teljesen megtaláltam magam, az William Gibson Neurománca, az embertelenségen keresztül bemutatott valódi emberi értékek boncolgatása, az elfajzott, technokrata társadalom, sötét bugyraiba való leereszkedés, mind jelentős hatással voltak rám. Azóta is a cyberpunk műfaján belül érzem magam a legjobban.

A filmek.

Ha a filmeket veszem sorra, azonnal Bruce Willis arca ugrik be, ahogy rágyújt, és újfent azon bosszankodik, hogy elcseszték a karácsonyát. Ezen kívül, rengeteg katartikus filmélményben v
olt részem, még sem tudok mást ide sorolni, mivel mióta az eszemet tudom, szeretem a filmeket, ehhez nem kellett semminek hozzásegítenie. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor a fent említett Die Hard sorozat, az első helyen szerepelne. Ezen nőttem fel, annyiszor láttam, hogy az már nem normális, és biztos vagyok benne, hogy legalább ennyiszer fogom még. A sorozatokkal, már más a helyzet. Itt nem kell sokat gondolkodnom, jön a válasz rögtön. A 24 első évada tehet, sorozatgeek-ké válásomról, ezt hívják úgy, hogy szerelem első látásra. A "real time" formátum, a kőkemény Jack Bauer és a dramaturgia okozta sokk, azonnal berántott. Ezután nem volt kérdés, hogy böngészgessek még kicsit, és kellemes meglepetésekre bukkanjak, más sorozatok terén is. 

 A képregények 

Sokáig gondolkoztam, ide soroljam-e, az évekig tartó Garfield addiktságomat, ezzel most meg is tettem, bár nem hiszem, hogy a frappáns egysorosok miatt döntöttem el, én szeretni fogom a képregényeket. Mégis terelgetett egy ösvényen, ami tele volt szuperhősökkel, furcsábbnál furcsább szerzetekkel, egészen odáig, amíg kezeim közé nem kaparintottam, Neil Gaiman Sandman sorozatának első részét, ami végleges lökést adott arra, hogy elmerüljek, a felnőtt képregények világában. Azóta átrágtam már magam, jópár klasszikuson, rengeteg élménnyel gazdagodtam, mégsem tudta még semmi sem felülmúlni, Gaiman zsenialitását, azt az általa teremtett, részletgazdag világot és azonnal beszippantó atmoszférát, ami miatt érdemes képregényt olvasni. 

Elmeboy

Willow

Nem hiszem, hogy a Geekz olvasóinak különösebben be kellene mutatni a tárgyalt címet: a George Lucas aktív bábáskodásával elkövetett és az időközben befutott karriere során közepesnél valamivel jobb iparosnak bizonyuló Ron Howard jegyezte film a kései 80-as évek egyik, ha nem ugyan definitív fantasy csúcspontja volt. Mai szemmel nézve már eléggé zagyva, helyenként pedig idegesítően blőd, nem is beszélve a klasszikusok szemérmetlen lenyúlásáról (nelwyn egyenlő hobbit), de nem feltétlenül hülyeség kijelenteni, hogy a klasszikus angolszász fantasy hagyományait a szélesvásznon talán a Willow tudta először ilyen koherensen és többé-kevésbé autentikusan megjeleníteni, mindezt ráadásul a Lucas fémjelezte, akkoriban tényleg lehengerlő trükktechnikával. Az már csak személyes adalék, hogy pont azon a karácsonyon láttam először, amikor megkaptam életem első AD&D Player's Handbook-ját, de így talán érthető, minden mai fenntartásom ellenére miért emlegetem most is. Nagyon határozott első lépés volt, Madmartigan pedig mindmáig a vagány, beleszarós kardforgató hős überelhetetlen iskolapédája.

League of Extraordinary Gentlemen

Hiába fogyasztottam bohó ifjúkoromban szép számmal (és akkor még jobbára válogatás nélkül) képregényeket, hiába tűnik úgy, hogy végül a panelelosztás-rajz-szöveg szentháromságban találtam meg a hozzám leginkább illő önkifejezési formát, az első úgymond komoly, egyszersmind legmeghatározóbb találkozásra a műfajjal nem egészen hét éve került sor, ez pedig Moore és O'Neill méltán népszerű viktoriánus szuperhős-története volt. Az egy dolog, hogy először találkoztam igazán színvonalas, „felnőtt” képregénnyel, megint más, hogy az első két oldal után lenyűgözött az a kreativitástól roskadozó világ és atmoszféra, amit az alkotók halál magabiztos kézzel elém skicceltek, de mikor rádöbbentem, hogy mennyire sokrétű ez az egész, valamint hogy pont a képregény mennyire kiválóan alkalmas ilyen komplex, máshogy nem, vagy legalábbis nem ugyanígy kifejezhető tartalmak megjelenítésére, na, az végleg betette a kiskaput. Merthogy a LoEG a felszínen is simán élvezetes kalandtörténeten túl egy olyan meredek posztmodern nyomvadászatra invitálja olvasóját, olyan többletélménnyel jutalmazza - egyszer s mind partnernek tekintve őt - , hogy az első olvasást követően laikusként és a negyedét sem felfogva is egyértelmű volt: ez valami nagyon nagy, és gebedjek meg, ha nem próbálok meg legalább irányultságában valami hasonlót létrehozni. Azóta is gyógyíthatatlan Alan Moore mániában szenvedek, Kevin O'Neill hányavetien agyonstilizált, ugyanakkor kínosan részletes, itt-ott metszetszerű ábrázolásmódjának zsigeri hatása pedig kínkeserves gyakorlás ellenére is mindmáig gátol abban, hogy bármikor is megtanuljak normálisan rajzolni.

HeroQuest

A Games Workshop-nek régi szokása, hogy a komoly, pénztárcagyilkos címeikhez ilyen-olyan melléktermékekkel csalizzák be a többnyire ifjú (vásárló)közönséget, ennek egyik eklatáns és viszonylag korai példája az 1988-as HeroQuest társasjáték. A bár kimondatlanul, de elég jól tetten érhetően a Warhammer világában elhelyezett játék során a tizenéves célközönség gyakorlatilag a szerepjáték alapjaival haverkodhatott egy klasszikus – és gyakorlatilag végtelenül variálható - dungeon hack keretein belül, amennyiben az archetipikus hősöknek (barbár, törp, tünde és varázsló) egy játékmester vezényelte (és nagyon kis ízléses műanyagfigurák formájában megjelenő), orkoktól, élőhalottak díszes kompániájától, káoszharcosoktól, és fene tudja még milyen mesebeli alakzatoktól hemzsegő labirintuson kellett keresztülpofozkodniuk magukat némi trezsőr, valamint a puszta túlélés reményében. Az alapvetően kötött játéktáblán az ajtók, akadályok (3D-s!), berendezési tárgyak, valamint a monszták poziciója tetszőlegesen változtatható volt, így az alapjátékhoz mellékelt tucatnyi előregyártott kaland végigjátszása után a kreatívabb játékosok bőven folytathatták boncidáig, ha ugyan az enyhén repetitív játékmenet és a tápos tárgyak begyűjtésében kimerülő karakterfejlesztés mellett még volt kedvük hozzá. Az enyhe fakocka-jelleg ellenére a HQ ideig-óráig még akkor is szórakoztató tudott lenni, mikor 18 évesen unalmamban újra előkotortam, és az is biztos, hogy remek előfeszítése volt későbbi szerepjátékos karrieremnek. Sajnos a saját példányom jóatyám határokat nem ismerő adakozó kedvének köszönhetően a tótkomlósi óvoda repertoárjában végezte – megtippelni sem merem, hogy azóta hány se németül, se olvasni nem tudó óvodás halt fulladásos halált, miután lenyelt egy orkot vagy zombit, de már maga a lehetőség gondolata is komor elégtétellel tölt el.

És valahol a kazamaták mélyén felcsendül a boszorkányúr gonosz, ráspolyos kacaja.

Wostry Ferenc

Kimondott vízválasztó filmes élményről nem tudok beszámolni: ez egy folyamat volt, kezdve a nyolcvanas évek elején fateromék által nyugatról beimportált videómagnón keresztül a szintén a nyolcvanas éveken keresztülhúzódó szakadatlan filmcserebere-áradaton át egészen addig, míg a kilencevenes évek elején egy pesti moziban a Kék bársony úgy fejbe vágott, mint addig és azóta film soha. Utóbbi élmény hatására rájöttem, hogy a filmek puszta nézése nem elég nekem - csinálni akarom őket. Természetesen ez nem gátol meg abban, hogy ne akarjak írni róluk, sőt: a tudásanyag (remélhetőleg élvezetes) megosztása a mókának hatalmas része.

Képregényes területen az a rakás német nyelvű Batman rontotta meg gyerekagyamat, amelyet a szomszéd haver (örök hálám, Zoli) rakott elém, tettének következményeiről mit sem sejtve. Évtizedek elteltével is bennem az érzés, a pörölycsapás erejű: az, ahogyan valaki egy életre rajongójává lesz ennek a gyermeki szem számára icipicit félelmetes, mégis, vagy éppen ezért übercool figurának. És ebből a pillanatból ágazik szét a többi, innen indul, hogy az ember mindent, ami képregény, meg akar ismerni.

A számítógépes és konzoljátékokhoz nincsen ilyen erős kötődésem - pontosabban már nincs, tinikoromban meg voltam őrülve értük. Amikor Commodore 64-en (ABC TURBO! PRESS PLAY! LOAD ERROR! SYNTAX ERROR! HOL A CSAVARHÚZÓM, FEJET KELL ÁLLÍTANI!!!) megláttam először a Commando-t; amikor az Aztec-ban az istennek sem tudtam bejutni abba a rohadt piramisba; amikor a Maniac Mansion felnyitotta a szememet arra, hogy mi mindenre lehet képes egy játék; amikor az iskolában szó szerint hülyére röhögtük magunkat a Commodore Világ levelezési rovatán - és, és, és... Számtalan kedves emlék..

Valószinűleg itt is arról volt szó, hogy újabb, határtalan lehetőségeket kínáló narratív formára akadtam - a történetmesélés potenciálja adja mindhárom fajta rajongásom lelkét. És az egykori barátok emléke, no meg a most is meglévők jelenléte, akiket filmek, képregények és játékok révén megismert az ember.

Beyonder

A főszerk.-hez hasonlóan én sem 1-1 konkrét filmet (képregényt, játékot, stb.) említenék, hanem a „műfajjal” kapcsolatos alapélményeimre próbálnék visszaemlékezni. Először arról, hogy mit jelent az én szótáramban a geekség: nálam ez egy jelző, amely a megszállottság egy bizonyos, erősen patologikus szintjét jelöli. Geek az, aki képes teljesen elmerülni kedvenc (popkulturális) hobbijában, és nem különösebben izgatja, hogy emiatt a társadalom „normális” tagjai mit is gondolnak felőle. A „belemerülés” élményét számomra gyerekként először a könyvek jelentették, Rejtő, Verne és az ismert ifjúsági klasszikusok. Ezzel talán a többség így van, de azért kevesen olvassák el ugyanazt a könyvet tízszer. (Legtöbbször valószínűleg a 8. születésnapomra kapott Tűzparipa és a villámkard című örmény nemzeti eposzt olvastam el. Utólag visszagondolva, valószínűleg innen ered a szuperhősös tematika iránti vonzalmam is.) Ugyanilyen lelkesen vásároltam és olvastam a magyar kiadású képregényeket, kezdve a Nils Holgerssontól a Semic-féle kiadványokig. Kedvencem az X-Men volt (máig az), konkrétan ennek a sorozatnak köszönhetem, hogy egy hihetetlenül jófej, toleráns ember lett belőlem: Rozsomákék példáján sikerült rájönnöm, hogy gyűlölködni, kirekeszteni nem menő.

Ennél is meghatározóbb élmény volt, amikor – szintén 7-8 éves korom táján – karácsonyra egy addig soha nem látott, érdekes gépezetet kaptam szüleimtől. Nyugodtan állíthatom, ez volt életem legjobb karácsonyi ajándéka. Egy Commodore 64, amelyre úgy rábuktam, hogy napokig ki sem mozdultam a házból. Sorolhatnám a kedvenc játékaimat a végtelenségig, de így utólag visszagondolva, legjobban a várakozás izgalma maradt meg bennem, ahogy űrbéli zajok kíséretében töltöm be a kazettáról a haveroktól hifi tornyon másolt játékokat.

Végül aztán se képregény-, se játék-geek nem lett belőlem (előbbi még megtörténhet), a film, illetve a mozi ugyanis erősebb vonzerővel bírt, valószínűleg azért, mert ahhoz tudtam a legkevésbé hozzáférni. A mozi a mi környékünkön hamar bezárt, de egy meghatározó élmény így is jutott számomra: a Tim Burton-féle Batman volt az első olyan film, amit tátott szájjal néztem végig. Nem film, hanem moziélmény volt. Némileg giccsesen megfogalmazva: szerelem első látásra a mozi műfajával. Azóta sem kell sokat gondolkoznom, ha dönteni kell egy film ingyenes DivX-kópiája, és a fizetős mozi-verzió között. Azóta sem okoz gondot, ha egy fesztiválon napi 6-7 filmet kell megnéznem: a moziban otthon vagyok.

S hogy teljes legyen a kép: a sorozat-geekséget nálam (is) egy késő este leadott Twin Peaks-epizód indította be. Addig azt hittem, túl vagyok már azon a koron, hogy megijedjek a sötéttől. Mr. Lynch bebizonyította, hogy tévedtem. Azóta is ő az egyik kedvenc rendezőm.

Santito

Én mindig későn érő típus voltam, így bár ifjú csikókoromban is néztem hatodmagammal (mert egyedül nem mertem) Zöld Erdő szellemét, megőrültem a C64-es Champions of Krynn-ért és a Kockással párhuzamosan olvastam a Pif-et (utóbbinál ez némi eufémizmus, mert akkor még nem tudtam franciául), mégis csak a késő kilencvenes években, az egyetem elkezdésekor, a konstans internetkapcsolat és az otthonról kapott apanázsból és diákmunkából összeállt tőkebázis hatására kezdett igazán viharos interakcióba hasadt személyiségem két domináns része, Dr. Santito és Mr. Geek. Míg előbbi az véralkoholom folyamatos szintentartásáról gondoskodott, a másik szinte lubickolt a filmekben, a képregényekben és a videojátékokban. Az alábbiakban egyedfejlődésem három fontos mérföldkövét osztanám meg veletek:

Sárkányölő (Dragonslayer, 1981)

Gyerekkorom első fantasy-je, ami szembement a nyolcvanas évek sword and sorcery filmjeinek addig általam megszokott dramaturgiájával és szabályaival: a főszereplő egy legkevésbé sem hősmatériából gyúrt varázslótanonc (Peter MacNicol, élete első filmjében, utána jobbára a neki sokkal inkább testhezálló alávaló féreg karakterszerepekben volt látható), Walt Disney produkcióhoz képest pedig meglepően realisztikus (és jellemző módon egy lepukkant balassagyarmati moziban láttam), melynek visszatérő témája a kereszténység térnyerése a pogány mágiával szemben a hatodik századi Britanniában, sőt, egészen odáig merészkedik, hogy a megmentendő királylányt a végjátékban jóízűen felzabálják a gusztustalan sárkányfiókák (azért a nyelves csók Caitlin Clarkkal persze már nem ment át a PG szűrőn). A sárkány az akkoriban elsőként alkalmazott, csúcstechnikának számító és a stop-motion-t felváltó go-motion technikával készült, nem véletlen jelölték Oscarra a speciális effektek kategóriájában. A Sárkányölő mindezek ellenére csupán egy évig tanyázhatott nálam a világ legjobb fantasy filmjének trónusán, mert 1982-ben megérkezett Conan, a barbár, egy határozott mozdulattal lerúgta onnan és a mai napig ott pöffeszkedik, állát az öklére támasztva.

Midnight Nation (Top Cow, 2000-2002)

Kissé röstellem bevallani, de az első igazán felnőtteknek írt képregénnyel csak egyetemi éveim alatt futottam össze, amikor a Previews katalógusból találomra kiválasztottam egy akkor induló sorozatot, nyilván Gary Frank (Supreme Power, Kin, The Incredible Hulk) fantasztikus rajzai alapján, mivel az író, J. Michael Straczynski neve akkor még ismeretlen volt számomra (ez különösen azért megdöbbentő, mert a Babylon 5 sorozatot viszont néztem a TV3-on). A tizenkét füzetből álló történet a beszédes nevű David Grey nyomozó egy éves pokoljárását meséli el, amint Laurel nevű vezetője segítségével New York felé tart, hogy egy természetfeletti gyilkos által elorzott halhatatlan lelkét visszaszerezze. Ha kifut az időből, ő is Walkerré változik, akik egy titokzatos entitás megbízásából vadásszák a hétköznapi emberek számára láthatatlan elveszetteket, hajléktalanokat, a társadalom számkivetettjeit. Ami kivételessé teszi a történetet, azok az iszonyatosan jó ötletek: David a két világ közt járva csak olyan tárgyakat képes használni, amik már senkinek sem kellenek, a szétvert telefonfülkét vagy a szemeteskosárból előhalászott rúzst; megrázó az örök sötétségbe borult elveszett lelkek völgyének modern feldolgozása, a magányos és reményt vesztett emberekkel, akik a tűz fényén kívül eső ismeretlentől rettegve inkább csak újra és újra elmesélik egymásnak zátonyra futott életüket, minthogy megnézzék mi van a következő domb mögött, vagy Lázár mítoszának újraértelmezése, aki nem képes meghalni, mert egy lángoló pallosú angyal védelmezi, és megszállottan kémleli az eget, hogy mikor tér vissza Isten fia és engedi végre megpihenni. Straczynski a hitről, az emberiességről és az áldozatvállalásról mesél nekünk, úgy, ahogy eddig kevesektől láttuk.

Final Fantasy VIII (Square, PSOne, 1999)

Első találkozásom PC-n a Final Fantasy 8-al egész határozott irányt csapott az életem dzsungelében, olyannyira, hogy miután végigjátszottam az összes emulátoron elérhető részt (SNES-től kezdve a Gameboy-ig), a diákhitelt konkrétan azért vettem fel, hogy az addiktságtól remegő kezeim közé kaparinthassak egy használt PSOne-t és egy PS2-t. Egészen pontosan emlékszem, az Omega Weapon-nel vívott harc három napig tartott és aludni is alig voltunk képesek a lakótársammal, annyira bosszantott minket a side-boss szívóssága (mit se tudtam még akkor arról, hogy ez a Final Fantasy széria egyik fő ismérve). Lehet (mondom, lehet), hogy a többség szerint a sorozat hetedik része sikerült a legjobban, de engem a legemlékezetesebb pillanatok (mint az óriási pókrobot, ami végighajszol az első bevetés helyszínéül szolgáló városon), valamint a melankolikus főhős örökre a nyolcadik részhez kötnek.

Olórin

A filmek…

Ez kemény dió… itt aligha van egyetlen meghatározó élmény, a legközelebbi, amit mondani tudok, hogy gyerekkoromat három, szakadra-rongyosra-büdösre-szarrá nézett videókazettákon elterülő trilógia bűvkörében éltem le: Star Wars, Vissza a jövőbe és Indiana Jones. Aligha kell magyarázni, hogy miért pont ezek kapták el egy kissrác grabancát, aki elől ráadásul az óvó szülői szigornak hála jó ideig tiltva voltak az erőszakosabb filmek (így kb. a teljes Stallone és Schwarzi életmű). A Star Wars újabb és újabb megtekintése egyébként kacifántos volt, mert nekünk sosem volt meg saját kazettákon, így mindig az ugyanabban az épületben lakott osztálytársamtól kellett elkunyerálnom – és még emlékszem, hogy fel voltam háborodva, amikor egyszer (úgy 834245-ödször) elkértem, és azt láttam, hogy a Jedi visszatérre rámásoltak valamit. A Jedi visszatérre! Érted?! Hogy merészelték??? De azt hiszem, az első brutálisan nagy mozisélmény egészen 1995-ig váratott magára, amikor a Szemtől szemben stáblistájának még a legvégén sem tudtam levegőt venni.

Batman: A gyilkos tréfa

Még kilenc éves sem voltam, amikor kifinomult szülőkondicionáló technikámmal („akarooooom”) meggyőztem gyanútlan (i.e.: nyilván nem létezhet nem gyereknek való képregény) édesanyámat, hogy vegye meg nekem a Semic akkor indult Batman sorozatának első részét, az Alan Moore által jegyzett A gyilkos tréfát (a „csak 18 éven felülieknek” felirat persze ott virított a füzet végén, de hát ki nem szarta le?). Ez volt az első bőregér-élményem (dacára annak, hogy a Burton-filmből készült comic már korábban megjelent), egyáltalán, az első szuperhősös élményem, és ugyan egy kukkot nem értettem belőle, de mindenesetre színes volt és nagyon menő, és egy eredeti, hamisítatlan amerikai hős fekete szerkóban ugrált benne, és hülyére pofozott egy vigyorgó őrültet. Ennyi elég volt, hogy beszippantson a világa, és jópár évvel később végül ténylegesen sikerült felfedeznem, illetve felfognom a képregény zsenialitását is. 

Star Wars Jedi Knight II: Jedi Outcast

Játék, játék… sosem voltam egy nagy játékos. Először csak úgy 5 évvel ezelőtt (!) játszottam számítógépes játékkal, és a kötelező, Medal of Honorhoz köthető „aaaztakurrrvaaaaaaa” mellett Kyle Katarn második kalandja tette rám a legmélyebb benyomást. Naná: hiszen jediként kaszabolhattam, fojtogathattam, villámokat szórhattam, és amikor a végén az utolsó Luke-Vader párbaj zenéjére szálltam szembe a gyíkszerű sötét jedivel, Desannal, egy kisfiú elégedett vigyorával a képemen szartam magam alá az élménytől. Nagy gamert ugyan ez se csinált belőlem, szóval ezen a téren aligha váltam geekké, de azért ez a kis színes is idekívánkozott…

Ramiz

Persze, gyermekkorom óta imádtam a filmeket – egyáltalán, a virtualitást, a nem-valóságot, pontosabban az elérhető alternatív, fantasztikus valóságok végtelen rétegeit –, de a legmaradandóbb emlék mégis a Csillagok Háborúja maradt: az ős-trilógia szentsége, minden (ma már belátom) lopásával és népszerű, bevált motívumok felhasználásával együtt. A másik meghatározó élményem, sok-sok évvel később, a Tűzvirágok volt, spártaian egyszerű stílusban elmesélt, mégis lelkem mélyére hatoló vágás, egy merőben különböző élmény a (könnyebben elérhető) nyugati popkultúrakincs alkotásaitól… és azóta minden érdekel, és a világ minden ideje sem volna elég, és a megnézésre váró filmek sorfala szigorú tekintettel méreget azóta is, örökké – egy, jól tudom, sokunknak oly ismerős érzés ez.

A videójátékok médiumában a Fallout volt számomra a legnagyobb, legélesebb feleszmélés, az „így is lehet” mámorának máig tartó hatása, mely a Fallout 1-2. részét máig a toplistám legelső helyére szögezte. Vannak élvezetes kikapcsolódást nyújtó játékok, és vannak olyanok is, amik akár még hetekig is velem maradnak, de két kezemen meg tudnám számolni azokat, amik örökre megváltoztatták azt, ahogy egy-egy témára, létező vagy alternatív (jövőbeli?) valóságra tekintek – és még a logikus kidolgozottságot tekintve magasabb minőségi követelményeknek megfelelni kénytelen sci-fi filmek közül is kevés volt képes rá.

Végezetül, hogy a szívemnek oly kedves japán popkultúrát se hagyjam ki, szeretném megemlíteni a Ghost In The Shell-t, mint az anime médiumának egyik legjelentősebb ékkövét (melyet egy belvárosi bár első és tudtommal utolsó anime vetítésén volt szerencsém látni sok-sok évvel ezelőtt…), és a Blame! mangát, melyhez fogható mélységű és komolyságú történetet azóta sem sokat láttam, és mely sorozat első köteteit a napi étkezésemre szánt pénzből vettem meg tizenéves koromban egy egyhetes bécsi látogatás során (a tapasztalatot, miszerint remekül el lehet élni Smack levesen és a legolcsóbb üveges boron is napokig, azóta sokszor hasznosíthattam).

Parraghramma.

Megjelölni két-három élménydózist, mely összemérhetetlenül nagyobb hatással bírt a
többinél, s mely egyértelműen azonosítható a gyíkosodás tünetegyütteseinek legprimerebb
okozójaként – szerintem talán még tízes skálán is abszurd. Igaz, nem számoltam utána, de
azért ez mégis több mint elnagyolt sejtelem. Sokkal inkább valamiféle fokozatos pszichés
torzulásról van szó, amiben a jelen szerzői státusz, a megnézem aztán megmondom
kényszeres attitűdje is csak egy stádium. Tényleg nem tudnám rangsorolni a behatásokat.
Hogy melyik volt az a három. A mosthoz képest. Ami. Az, amikor Májkölt először láttam
beszélni a karórájához („Hé pajti, mennyi az idő?”), vagy, hogy hosszú napokig nem
fürödtem az első Elm utcai bóklászásom után? Az, hogy Linda Hamilton és Michael Biehn
ágyjeleneténél az addig legjobbnak vélt felsőtagozatos barátaim kiküldtek a szobából, vagy amikor először volt meg Michelle Wild? Az Áldozathozatal vagy a Sátántangó letöltésekor éreztem magam végre igazán okosnak? Az döbbentett meg jobban, hogy Gwyneth Paltrow belefér egy dobozba, vagy, ahogy Kyser Soze, maga a Mítosz, felkel és jár? Az volt félelmetesebb, hogy egy falfehér díszbohóc egyszerre tud a telefon innenső és egy távoli végén lenni, vagy, hogy mennyire kibaszottul lehangoló, ahogy Donnie vihog az ágyán? Najó, az valóban lehet az életre szóló filmbefogadás posztraumatikus hitelesítése, ha valaki egy végefőcím után ír … ööö … verset. (Igen-igen, azok a középre rendezett kis bekezdések.) A végefőcím előtti dolgokról, persze. Vágom, hogy géj, köbö mint hiába szeretni, de van a teljességgel felesleges és hiábavaló dolgokban valami ellenállhatatlanul, inspirálóan gyönyörű. Chan-wook Park arcpirítóan hideg haláltánca, a Sympathy for Mr. Vengeance halovány kettős keretbe ágyazott, precíziós narratívájával és az elégtétel ígéretével, a bosszú süketnéma mámorával taglóz le. Nem lesz könnyebb a veszteség, nem lesz jobb, az kamu. Nem tartasz sehova, nem tudni, meddig, és a végén csak pillázol majd, ahogy Kang-ho Song a mellkasába döfött röpiratra. De hol nem szarod le? Már nem magad vagy. Kevesebb és több: az utolsó lendület.

Mivel a szó – asszem – nálam sem pusztán hordozó, nem csak szolgai jelölő (hanem hiúmód több), és mivel – asszem – pontosan tudom, melyik megmondóember hangja feszegette a legtöbbször a boxerem, gondoltam személyének citálása eme vallomásocskának minimum fontos része. Egy konkrét mondatot szerettem volna tőle idézni, a verbálbarokk egy huncut magaslatát, a lucskosig stilizált szubsztanciát, önmaguk „fonnyadtholdvilágánál” önmaguknak vonító szavak végenincs vonaglását… de legyen inkább mindjárt kettő!

(Telefonbeszélgetés, 2010, július 7., 12:23)
- Csá GyZ, hogy vagy?
- Köszi, jól. (álmosan, szelíden)
- Figyi, át tudnád küldeni a Lovecraftos írásodat? Neten nincs má fenn, gépen meg nem
lelem, és tök kéne valamihez.
- A mit? (még mindig csipásan)
- A láv-kráf-tos szarodat, bazmeg!
- .

(Telefonbeszélgetés vége, 24 másodperccel később.)

Az ezt közvetlenül követő 4-5 hívásom hiába csörgött ki. Remélem, idővel megbocsát a faragatlanságomért, én addig is lájkolom őt.

Chavez

Amikor először láttam a Szárnyas fejvadászt, még igencsak gyerekként, természetesen a felét sem értettem, de azt már akkor is éreztem, hogy ez nem az a szokványos sci-fi, hanem valami olyan, amihez még fel kell nőnöm, a szó minden értelmében. Azóta felnőttem, és már több tucatnyi alkalommal meg is néztem a filmet, különböző verziókban és szinkronokkal is, és számomra egy cseppet sem kopott az értéke, pedig eredetileg is egy közel 30 éves filmről beszélünk. Philip K. Dick, Sid Mead, Moebius és Ridley Scott víziójának, a történet mondanivalójának és filozófiai mélységeinek, Rutger Hauer kiváló alakításának, valamint Vangelis, a futurisztikus neo-noir atmoszféráért legnagyobb mértékben felelős és hátborzongatóan gyönyörű zenéjének hibridje olyan szinten nyűgözött le, amihez hasonlót korábban talán csak a Star Wars esetében éltem át. Évekkel később a Ghost In The Shell anime hasonlóképpen hatott rám. A zseniális japán rajzfilm valójában a Szárnyas Fejvadász alapgondolatát vitte tovább, hasonló filozófiai réteggel, és ugyanolyan erős képi és zenei világgal. Hát így lettem cyberpunk rajongó.

A Geekz crew-ban sokunknak megvan a maga saját kis szakterülete, amellett, hogy természetesen mindenki ért mindenhez. Nekem egy igencsak speciális, és ennél fogva nem túl népszerű, illetve kevésbé ismert műfaj jutott. A jakuzafilmek iránti vonzalmam visszavezethető egyrészt a VHS korszakban látott Fekete Esőig és Sidney Pollack Jakuzákjáig, másrészt a szamurájfilmek iránti rajongásomig. A nagy lökést azonban két vérben ázó Fukasaku klasszikusnak, az Utcai Jakuzának (Street Mobster), és az Okinavai Különítménynek (Sympathy For The Underdog) köszönhetem. Előbbi egy rendkívül véres és brutális film, melyben Bunta Sugawara agresszív és önpusztító gengszterként tapossa a sárba a jakuza-kódexet, utóbbi pedig egy a Vad Banda által (is) ihletett gengsztermozi, amiben egy számkivetett jakuzákból álló társaság idegenben való boldogulni akarását és ennek kudarcát láthatjuk. Fukasaku filmjei csak ránézésre véres bűnügyi akciófilmek, mögöttük valójában komoly társadalmi és morális kérdések feszegettetnek. A jakuzafilmek, és főleg a fent említett kettős új megvilágításba helyezték nálam a gengszterfilmeket, így ma már nemcsak hogy egy külön
blogot szentelek nekik, de pl. mindkét fent említett remekműhöz saját kezűleg készítettem magyar feliratot is, nehogy esetleg ez akadályozzon meg bárkit is abban, hogy megismerkedjen velük. Így lettem jakuzafilm otaku.

Egész egyszerűen valami olyan horror képregényt kerestem, amire van némi garancia. A Vertigo alkiadó alatt futó Hellblazer sorozat akkoriban már a 200-ik rész felé tartott, ami jó ómennek tűnt, így bepróbálkoztam vele, bár nem rögtön az elején kezdtem, hanem egy remekbeszabott Ennis sztorival, a sokat méltatott Dangerous Habits-al, ami aztán annyira letaglózott, hogy máig is a legjobb képregénysztorinak tartom, amit valaha olvastam. Majd kapásból a széria elejére ugrottam, és a Delano éra is telitalálatnak bizonyult. Az előzmények megértése miatt pedig egészen a sorozat gyökereihez, az Alan Moore féle Swamp Thingig mentem vissza. A Hellblazer egyrészt a remekül kitalált és kidolgozott karakterével, másrészt a nem szokványos horror jellege miatt érdemelte ki a rajongásomat. A klasszikus horror nálam ugyanis nem nagyon működik a filmeken kívül, így igazán üdítő volt egy olyan folyamot követni, amiben nem olcsó és már sokszor lejáratott klisék sorakoztak fel egymás után, és amiben a horror köntös csak másodlagos John Constantine zseniális figurája után. Nos, így lettem cinikus, láncdohányos mizantróp.

33 komment

Címkék: szolgálati közlemény évforduló

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr672134755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.07.09. 09:34:04

Nagyon boldogat! Örök kezdőlap vagytok, veletek kelek és fekszek, sok vidám percet szereztetek már! Ezer évig még legalább!

Pikszi · http://afeketezongora.blogspot.com/ 2010.07.09. 10:05:27

Könnybe lábasztó, ez bizony az!

Gratulálok, valamint rendületlenül olvasok tovább! Tovább!

Chomy 2010.07.09. 10:44:25

"A Sárkányölő mindezek ellenére csupán egy évig tanyázhatott nálam a világ legjobb fantasy filmjének trónusán, mert 1982-ben megérkezett Conan, a barbár, egy határozott mozdulattal lerúgta onnan és a mai napig ott pöffeszkedik, állát az öklére támasztva."

Ugye, hogy úgy? :)

Boldog születésnapot, srácok! Kellemes nosztalgiahullámot indítottatok el bennem, amúgy meg teljességgel hiánypótló és minőségi, amit műveltek. :)

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2010.07.09. 10:50:37

Hepi brzzzdéj!!!
Nekem is a Gyilkos tréfa volt az első képregény, de én akkor még olvasni se tudtam :) Mi mindent baszhatott el véglegesen bennem...:D:D:D
Ja meg az egészestés G.I. Joe rajzfilm!

vilaghalo 2010.07.09. 10:57:27

gratulalok, szep teljesitmeny! maradok lelkes olvasotok.

vilaghalo 2010.07.09. 11:01:42

@Balakin: na es az egeszestes, csuszo szinkronu Transformers: The Movie? a szemetbolygon az a Weird Al szam egy zenebuzisagot is elinditott nalam, ha jobban belegondolok.

RoFä 2010.07.09. 11:06:56

Köszönöm az eddigieket.

Miattatok láttam pár olyan filmet, amit magamtól valószínűleg nemhogy nem néztem volna meg, de nem is tudtam volna róluk soha.

Általatok nyert megerősítést a szívem mélyen pislákoló hit, hogy a trash az igenis cool, a Die Hard mestermű, és kétféle film van: amit megnézek még egyszer és amit nem.

Ti lesztek az első számú motiváció, ha a zavaros agyam némely melléktermékét valaha le merem írni. Mindannyiunk szerencséjére ez az idő még nem jött el.

Ps: hajrá Parra, van legalább egy rajongód, külön kösz a Spoorloos-ért.

Megyek, undorító ez az ömlengés, pfhejj.

RoFä 2010.07.09. 11:08:57

@Balakin: En 12 lehettem mikor megjelent, arra emlékszem hogy nem értettem, hogy lehet az hogy kurva szarul érzam magam olvasás közben, de közben meg tetszik.

GreenDragon 2010.07.09. 11:19:02

Boldog szülinapot!
Jók ezek az összefoglalók, meg amúgy az egész oldal nagyon klassz. Csak így tovább! :)

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2010.07.09. 11:41:08

vilaghalo: azt nem láttam sajna de ugyanezen időszakban ( kb 4-6 éves korom lehetett) még meghatározó volt a Fletchers féle Superman rajzfilmsorozat és valami übergagyi élőszereplős Pókember amiben egy hipnotizőr politikus volt meg ninják és az egész hangalámondással :D

koimbra · http://filmdroid.blog.hu/ 2010.07.09. 13:28:30

Születésnapot kívánok. Boldogat.:)

garael 2010.07.09. 14:01:48

Gratulalok a geekzblognak,bar kedves Ferenc beimportal szava remelem csak kis stilaris alafesto volt....
Kedvenc filmes - kepregenyes oldalam vagytok, tartsatok a szinvonalat.

elp 2010.07.09. 14:51:26

Boldog születésnapot!

Lamond 2010.07.09. 15:19:14

Sok-sok születésnapot!

OFF
Warren Ellis-féle Hellblazer, ki nem adott "Shoot" képnovelláról írás volt/lesz?
Annyira sokrétegű az a pár oldal, hogy kiadatlanul is vérlázító(an) zseniális. Postot neki!
ON

Produktív munkát srácok. Nagyon élveztem a képregényes cikkeket, tágítom a kialakult comic-szférámat veletek! Filmekről olvasgatok olvasgatok! Rock'n roll szamuráj rulz!

OFF
Képregényből az újdonságmustra mellett pár korábbi sorozatról is írhatnátok.
Remélem nincs harag, hogy szülinapon replikázok.
ON

scorsesefan 2010.07.09. 16:06:09

Jó titeket olvasni. Így tovább. Béesz.

salander 2010.07.09. 16:20:09

OFF: Az én szellemi fel/leépülésemben négy tettestársat tudok meghatározni.

1. A VHS. - Óvoda meg általános iskola alsó-tagozat alatt egy hölgy vigyázott rám délutánként és a rögzített Disney, GI Joe, H&B sorozatok mellé időnként választhattam filmet a szomszéd tékából. Így került elém óvatlanul pl. a Mononoke Hime, a Dallos (Mamoru Oshii), a Bolygó neve Halál, Két tűz között, Szárnyas fejvadász. A hölgy öccsétől meg a Willow, Végtelen történet, meg B-vonalon Aranygyermek, Amerikai Nindzsa 1-2.

2. Képregények. - Transformers volt a kedvenc. De nagyobb roncsolódást valószínűleg inkább a pár Robotzsarum, Batmanem és Supermanem okozott.

3. A PC. - Mivel nagynéném az IBM-nél dolgozott így hozzánk nagyon került PC (a legelső még OS/2-vel). Onnan 20 éves koromig eléggé együtt mozogtam a fejlődéssel meg a legújabb játékokkal. Így mondjuk sajnos az Amiga, a C64, a Sony/Nintendo konzolok kimaradtak az életemből, de már életem első 576 kbytejain is szomorkodhattam, hogy miért olyan kevés a PC-s cím. :] Legnagyobb "nem annyira korai kedvencek": C&C, Red Alert, Dungeon Master 2, Baldur's Gate, CS.

4. A gyűjtögetős kártya és RPG. - Magic (amikor az első paklit szereztem még angolul se tudtam), HKK ('nuff said), Pokemon. + MAGUS meg Chaosiumos Cthulhu meg Rúna. Ezzel ment el a gimi hat éve meg az általánosból kettő.

UI: Majdnem kihagytam: SHADOWRUN. ... Meg a rengeteg ponyva meg nem annyira ponyva regény a Beholdertől. ... Meg ... Meg ...

ON: De jó látni, hogy vannak átfedések. :]

Gaines · http://delta.blog.hu 2010.07.09. 16:51:09

Hogy az Aztec-kal én is mennyit szoptam! Meg a Batman képregény is stimmel. Meg az X-Men. Meg a 24 addiktív hatása. Meg a...

A lényeg persze az, hogy boldog születésnapot, és még sokszor ennyit.

kelta 2010.07.09. 21:13:23

Boldog Születésnapot!

Egyébként a Gyilkos Tréfát hogy lehet beszerezni, elolvasni magyarul?

salander 2010.07.09. 21:40:28

kelta: A Batman képregénysorozat első számában jelent meg anno, a vaterán bele lehet futni, néha igencsak túlárazva. Érdemes még nézegetni a kepregeny.net "Eladom..." topicját is.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2010.07.12. 00:12:45

Így megkésve is Boldog Születésnapot!

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2010.07.12. 12:05:54

Chavez, a blogodon ismertetett filmeket hol lehet megnézni?
Van vmi online oldal ahol nézhető? Vagy dvdn kéne megvenni?
Nagyon kíváncsi lettem 1ik másik jakuzafilmre!

Chavez 2010.07.12. 12:31:16

@doggfather: Hát a szokásos beszerzési helyeken érdemes nézelődni. Online nem nagyon hiszem, hogy lehet ilyen viszonylagos raritásokat megnézni. Szerintem a MoziVilágvége oldalon is sanszos a felbukkanásuk. :) De tény, hogy vannak, amiket tényleg nagyon nehéz begyűjtetni. Amihez van felirat, azokat mondjuk meg lehet találni. (Kivéve a Blood-ot.)

picidzé · http://librarian.blog.hu/ 2010.07.12. 13:05:52

Isten éltessen titeket még sokáig! Köszönet a munkátokért minden kocka nevében.

kIára 2010.08.02. 23:50:08

egyébügyek miatt most jutottam idáig a feedolvasóban.
boldog születésnapot, jól toljátok
süti beállítások módosítása