Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

GeexKomix 20.

2010.01.29. 10:45 Rusznyák Csaba

Az ünnepek bódulata és az év eleji listaőrület után mindenki legnagyobb örömére (ugye?) visszatér menetrendszerű megjelenéséhez a képregénygeekek kedvenc rovata És 2010 nem is indul rosszul: Mike Carey metahőse börtönlázadásba csöppen, Garth Ennis új minivel folytatja a Battlefieldset, Brian Michael Bendis háborúba küldi a Marvel hőseit, Amerika Kapitány visszatér, Jason Aaron új Megtorlója a Vezérrel száll szembe, az Absolution véget ér, Batman pedig egy gyilkos önbíráskodó után nyomoz. Előre a panelrengetegbe!


 

Absolution #6

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
Kiadó: Avatar Press

Amikor elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, abban a szent hitben éltem, hogy ez egy ongoing lesz – aztán most hipp-hopp, már vége is. Ami egyrészt kár, mert Gage remek képregényt hozott ki a „gyilkos szuperhős” koncepciójából, másrészt viszont egyáltalán nem tragédia, mert ezzel a lezárással szép, kerek és teljes sztorit kaptunk. A kiindulási pont ugyebár az volt, hogy John Dusk, egy, a rendőrség kötelékében dolgozó szuperhős megelégeli a hivatásos igazságszolgáltatás tököléseit, és különleges képességeit ezután arra használja, hogy egyszerűen kivégezze a törvény hatáskörén kívül eső gyilkosokat. A morális dilemma végig a sorozat gerincét alkotta, és emberi motivációinak (rémálmok pl. a következmények nélkül feldarabolt gyerekekről) ábrázolásával Gage elérte, hogy együtt érezzünk a hőssel, megértsük, és elfogadjuk tetteit. Ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztette, hogy egyetért karakterének döntéseivel, és ezt ebben a befejező részben kellő erővel alá is húzza. Persze tegyük hozzá, hogy az átlagembernek, aki a mai világban rendszeresen kénytelen kisebb-nagyobb igazságtalanságok egész sorával szembesülni (jobb – de kevésbé valószínű – esetben csak a médiának köszönhetően), nem nehéz szimpatikusnak eladni egy olyan (anti)hőst, aki lelkiismeretfurdalás nélkül irtja a modern civilizáció férgeit. Ha képesek vagyunk nagyjából azonosulni a pusztán megszállottságból gyilkoló Megtorlóval, akkor könnyű ugyanígy érezni olyasvalaki iránt, aki saját lelkiismerete és emberségessége (bármily ellentmondásosnak hangozzék is) okán teszi ugyanezt. Nade, a finisben Gage kicsit megbonyolítja a dolgot, és a rendőrségi kihallgatóban, bilincsben ülő hőssel szembeállítja mélyen keresztény barátját és kollégáját, Christ. Két sziklaszilárd álláspont ütközik itt, és a szerző megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem degradálja a dialógust a témára általában jellemző üres szólamok és félmegoldások szintjére. Gage, ha úgy tetszik állást foglal ugyan, de ezt leginkább úgy teszi, hogy John oldalára állítja a közvéleményt – ami viszont messze nem jelenti a morális dilemmák feloldását. Ahogy a valóságban, itt sem jönnek könnyű válaszok a nehéz kérdésekre, ez pedig csak emeli John és Chris roppant intelligensen megírt, természetszerűleg konklúzió nélkül maradó beszélgetésének fényét. A zárójelenet már kitaposottabb ösvényen jár: Gage kicsit talán túl könnyen, egyszerűen és konvencionálisan tesz pontot a sztori végére, és ebbe némileg beleremeg az az érettség, eredetiség és merészség, amivel a témát addig kezelte. De az Absolution ezzel együtt is egy mindenképpen érdekes és izgalmas olvasmány (köszönhetően az említett beszélgetést mind mimikák mind beállítások tekintetében nagyszerűen kezelő rajzolónak, Roberto Viacavának is), aminek írója veszi a fáradságot, hogy ne nézze hülyének az olvasókat.




Batman – Streets of Gotham #8


Történet: Mike Benson
Rajz: Dustin Nguyen
Kiadó: DC Comics


Ez a sorozat kezdi szem elől téveszteni saját célját, és egyben elveszíteni értelmét. Az eredeti koncepció ugye az lett volna, hogy a Paul Dini-Dustin Nguyen páros úgy mesél benne Batman-történeteket, hogy azokat nem a Sötét Lovag, hanem valamilyen mellékszereplő (szövetséges, gonosztevő, rendőr, átlagember) szemszögén keresztül mutatja be. Csakhogy Dini lassan megfeledkezni látszik saját képregényéről – most úgy áll a helyzet, hogy az első kilenc részből négy vendégírók munkája lesz, és míg a maga kétrészesében Chris Yost tartotta magát a koncepcióhoz, Mike Benson a nyolcadik számmal lazán kivágja az egészet az ablakon, és teljesen konvencionális stílusban mesél egy gazembereket kegyetlenül lemészároló, rejtélyes gyilkos utáni hajszáról. Mivel végülis egy tölteléksztoriról van szó, ez nem megbocsáthatatlan bűn, az viszont igen, hogy Benson alapismeretekkel is épphogy csak rendelkezik Gotham világáról (látszik, hogy életében nem írt még Batmant). Másképp legalábbis nehéz megmagyarázni a Batman és Gordon közti jeleneteket. Az, hogy a denevérjelmez alatt most nem Bruce, hanem Dick bújik meg, nem változtat a tényen, hogy a felügyelő és a köpenyes igazságosztó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és információnyújtáson alapul. Persze, Batman a főhős, így mindig, minden értelemben ő volt a domináns figura, de amivé Benson itt degradálja a viszonyukat, az kiábrándító. Dick úgy lép be egy gyilkosság helyszínére, hogy kizavarja onnan a dolgukat végző nyomozókat (!), nehogy beszennyezzék a tetthelyet (!!), minden nyomot, ő vesz észre, minden következtetést ő von le, és konkrétan ukázba adja Gordonnak, hogy mit csináljon – a felügyelő meg csak áll ott, bólogat, és ezt leszámítva baromira nincs semmi haszna és értelme a jelenlétének. Egy kezdő író túlságosan látványos, és mivel a körülményekkel nem törődő, ezért törvényszerűen visszájára elsülő erőlködése ez arra, hogy a főhőst piszkosul deduktívnak és intelligensnek állítsa be – a bajt tetőzi, hogy ezzel csúnyán lealacsonyít egy nagyon fontos mellékszereplőt. Amúgy ezt leszámítva a képregény nem rossz, de nincs is benne semmi kiemelkedő: tipikus öltönyben-és-köpenyben-is-nyomozás, meglepetések nélkül, egy egészen jól sikerült töltelékjelenettel egy lánya kedvéért jó útra tért egykori bűnözőről. Nguyen rajzai stílusosak, bár a gothami sikátorok, háztetők és raktárépületek ábrázolása láthatóan sokkal jobban megy neki, mint egy exkluzív bár életre keltése – előbbi területen egyébként a színező is érezhetően otthonosabban mozog. Azért remélem, Paul Dini még emlékszik rá, hogy van egy Streets of Gotham című sorozata…



Battlefields – Happy Valley #1


Történet: Garth Ennis
Rajz: P.J. Holden
Kiadó: Dynamite Entertainment


Garth Ennis egymástól független minisorozatokból álló Battlefieldse negyedik felvonásához érkezett a Happy Valleyvel, és az előző, The Tankies című sztorival tapasztalt minőségi romlás sajnos tovább folytatódik – ami azért is kár, mert az első két történet, a The Night Witches és a Dear Billy igazán nagyszerűre sikerült. A különbség már a koncepcióban is látszik: míg az említett minikben Ennis vette a fáradságot, hogy egy szokatlan szemszögből meséljen a második világháborúról (az első egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagja, és egy német közkatona találkozásáról, a második pedig egy japánok által elfogott, megerőszakolt, és csaknem megölt, súlyos érzelmi sebekkel küzdő nővérről szólt), a The Tankiesben és a Happy Valley-ben nem vesződik ilyesmivel. Utóbbi egy zöldfülű, a kiképzésről épphogy kikerült bombázópilótáról szól, aki egy ausztrál egységbe kerül, egy rakás harcedzett veterán közé. Társai természetesen nem örülnek neki, hogy új pilótájuk tojáshéjjal a seggén ül be a botkormány mögé, és… és ennyi, ez volna a Happy Valley. Ennis beleírt a képregénybe minden létező sablont, ami csak eszébe juthat az embernek egy „újonc a frontvonalra kerül” történet vonatkozásában. Az ízesen káromkodó, folyton piáló és egymást ugrató katonáktól és a szülőnek írt levéltől kezdve az első bevetésben tanúsított bátorságon és a kivételes képességek megmutatkozásán át a csapat felengedéséig, és így a zöldfülű törvényszerű befogadásáig. Az ív, amit Ennis felrajzol a főhős beilleszkedéséhez, olyan rohadtul lapos és unalmas, hogy az sem sokat segít a minin, ha a következőkben valami sziporkázóan eredeti és kreatív folytatással rukkol elő – más kérdés, hogy ilyesmitől az eddigiek alapján egyáltalán nem kell tartanunk. Ami a vizualitást illeti, az sem sikerült sokkal fényesebbre: P. J. Holden durva és elnagyolt vonásai csúnyák, barátságtalanok, és közben mindenféle egyéniséget is sikerül nélkülözniük (kicsit mintha Howard Chaykin művét látnám, csak sokkal kevesebb stílussal) – egyáltalán nem tudnak háborús, vagy jól meggondolva, bármilyen hangulatot teremteni. A léigharc oldalai különösen kuszák és dinamikátlanok, és ez köszönhető a többiek színvonalához alázatosan csatlakozó színezőnek is. A Happy Valley érdektelen és felesleges, és csak tovább rontja a Battlefields hírnevét, amin a The Tankiesnek köszönhetően már amúgyis csorba esett.



Captain America: Reborn #6


Történet: Ed Brubaker
Rajz: Bryan Hitch
Kiadó: Marvel Comics

Amikor 2005 elején Ed Brubaker szárnyai alá vette az Amerika Kapitányt, egy csapásra megszületett a Marvel egyik legjobb sorozata, ami sok olyan olvasót is meggyőzött (köztük engem), akit korábban jobb esetben szimplán hidegen hagytak, rosszabb esetben kacagásra késztettek a csillagos sávos ruhában rohangáló hős kalandjai. Az író ezt nem csak egy gyönyörűen komplex, hosszú kifutású, intelligens sztorival, és a karakterhez képest meglehetősen sötét hangulattal érte el, hanem azzal is, hogy személyében végre valaki ráébredt: az a tiszta, nemes, idealisztikus Amerika, amit Steve Rogers képvisel, ha valaha létezett is, mára megromlott, elférgesedett, befeketedett, és az eszmék fölött átvették benne az uralmat a saját gesztenyéjüket kapargató, korrupt politikusok és üzletemberek. Vagyis Rogers testesítette meg azt az országot, aminek Amerikának lennie kellett volna, és ez bizony számára, és általában is fájdalmas kontrasztban állt a valósággal. Innen kiindulva logikus volt meglépni a Kapitány halálát, és a sorozat megmaradt a maga zseniális szintjén egészen addig, amíg annak a történetnek közvetlen utózöngéi le nem zárultak. Aztán jött egy csomó tölteléksztori, nyáron pedig elstartolt a Reborn, amiben, mint címe is jelzi, Steve Rogers visszatért a halálból – pontosabban, kiderült, hogy sosem halt meg. Eleve, már visszahozásának ötlete sem volt szerencsés, kivitelezése pedig teljes kudarc. Brubaker nem tartja magát saját koncepciójához, mindaz, ami a sorozatot évekkel ezelőtt naggyá tette, nyomokban sem lelhető fel ebben a közhelyes, szimpla „jófiúk püfölik a rosszfiúkat” szintre süllyedt miniben. Megkapjuk a nagyjából ötszázadik Amerika Kapitány vs. Vörös Koponya küzdelmet, aminek verbális részébe sikerült belesűríteni a lapos szuperhősbunyók összes sablonját, a jófiúval, aki jogos haragjában olyan hangzatos szavakkal dobálózik, mint a „soha”, az „elég”, és a „most aztán…”, meg a rosszfiúval, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és hitetlenkedik, hogy négyszázkilencvenkilenc alkalom után megint nem sikerül kinyírnia nemezisét. Aztán jön az a teljesoldalas panel, ami már most pályázhat az év leggiccsesebb képe címre: Rogers teljes harcfelszerelésben, heroikus pózban áll, pajzsát győztesen emelve feje fölé, arcán a született amerikai hős és hazafi halálkomoly, elszánt kifejezésével, miközben a Nap egyszerre süt rá hátulról (hogy ellenfényben legyen) és elölről (hogy a pajzsán is megcsillanjanak a sugarak). Aztán jön a kegyelemdöfés: a Vörös Koponya meghal (gondolom, legalább egy-két évig halott is marad – őszintén nem tudom, mi a fenének akarnak még az ilyen képregényekben halállal hatást elérni, úgyis mindenki tudja, hogy nem lesz tartós), de lánya, Sin arca a végső csatában csúnyán összeég és eldeformálódik, úgyhogy vigyázat! Itt az új Vörös Koponya (Egy újabb szupergonosz női változata? Megint? Komolyan?). Ja, és Bryan Hitch… összességében remek munkát végzett (Steve víziói egy lehetséges, apokaliptikus jövőről különösen hatásosak), de már megint nem boldogul a nőkkel – ez azóta van nála, amióta a Marvelnek dolgozik (emlékszünk még a Fantasztikus Négyes rémesen csúnya Láthatatlan Nőjére?), és egyre frusztrálóbb. Sharon az egyik panelen úgy néz ki, mint egy nagyfejű retardált, és a helyzetet különösen ironikussá teszi, hogy Steve épp ekkor közli vele, milyen gyönyörű. Remélem, Brubaker nagy hasznát veszi a pénznek, amit saját korábbi munkája seggbekúrásáért kapott, akkor legalább némi értelme van a Rebornnak.



PunisherMAX #3


Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics


Istenem, január van, és máris itt a karácsony? Minthacsak Garth Ennis tért volna vissza a Megtorlóhoz, és ennél nagyobb öröm aligha érheti a halálfejes büntető rajongóit. A Jason Aaron (Scalped) tollával újraindított PunisherMAX-nak már a startja is kiválóan sikerült, és a színvonal azóta csak emelkedik – ha ez így megy tovább, pikk-pakk, és ismét a Megtorló lesz a Marvel legizmosabb sorozata. A történet bevezeti a felnőtteknek szóló MAX-univerzumba a Vezér karakterét (olyan magaslabda ez, amit Ennis valamiért sosem csapott le), aki egyelőre még csak egy gengszterfőnök testőre – természetesen jókora ambíciókkal, legalább olyan nagy szarkeverő képességgel és még nagyobb testi adottságokkal. Wilson Fisk célja az, hogy főnöke jóváhagyásával elhitesse az utcai bűnözőkkel, hogy saját kis városi legendájuk, az alvilágot uraló Vezér nem csak egy legenda – és így előcsalogassa a Megtorlót, hogy végezhessenek vele. Amit Fisk főnöke nem tud, hogy számára Castle csak egy eszköz, amit felhasználva úgy keverheti a lapokat, hogy végül valóban ő legyen New York gengsztervezére. Az nyilvánvaló, hogy a többi öltönyös gazember ez ellen semmit nem tud majd tenni, úgyhogy a meccs nyilvánvalóan Fisk és Castle között fog lejátszódni. Amit Aaron a füzet közepén csinál, az csaknem egy groteszk, morbid szituációs komédiára emlékeztet: a majdani Vezér és a Megtorló (előbbi gyilkos, utóbbi információszerzési szándékkal) tökvéletlenül összefut egymással annak az ízesen káromkodó, puskával lövöldöző vénasszonynak a házában, akinek férjét, egy nagy maffiavezért Frank még az Ennis-éra legelső részében lőtt főbe (100. születésnapján). A frenetikus véletlenekkel és egy pucér 90 éves nővel fűszerezett többfrontos összecsapás (Frank vs. Fisk vs. hálóköntösös-puskás vénség vs. random gengszterek) már-már egy slapstick jellemzőit viseli magán (halálfejpólós hősünk fejjel előre repül ki egy zárt ajtón), és kevés híján a Megtorló-Barracuda harcok vérmocskos és éjfekete humorának szép emlékét idézi fel. Ígéretes, noha kissé klisés a farmer családapaként csendes életet élő, profi bérgyilkos keretszerkezetű beexponálása is, Steve Dillon pedig, mint mindig, most is tökéletes választás egy ilyen végletekig vitt, groteszk, ultraerőszakos, gonosz humorú Megtorló képregényhez. Keep ’em coming!



Siege #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel
Kiadó: Marvel Comics


Eddig bírta a Marvel megaevent nélkül. A kiadó ugye azt ígérte 2008-ban, hogy hagyja szépen kifutni legutóbbi égzengése, a Secret Invasion következményeit, így aztán 2009-ben nem lesz nagy crossovere. Nem is lett, de azért az mindenképpen vicces, hogy rögtön az első adandó alkalommal máris elstartolt a következő banzáj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Siege pont feleolyan hosszú lesz, mint a Secret Invasion (azaz csak négy részes), a teljes, mindenféle tie-ineket is figyelembevevő terjedelme meg kevesebb, mint az egyharmada. Viszont van még egy fontos különbség a Marvel legutóbbi eventjeihez képest: ez most egyáltalán nem úgy néz ki, mint amit az író, Brian Michael Bendis már évek óta tervezgetett, mint a Secret Invasiont. A Siege szálai nem nyúlnak vissza túl messzire, inkább csak pár hónapra, mintha a Marvel nagyjából tavasszal döntött volna úgy, hogy ki kéne valahogy aknázni a Thorban rejlő lehetőségeket, ha már J. M. Straczynski olyan meglepően nagy sikert aratott a sorozattal (mármint pénzügyileg – hogy kritikailag is, az egyáltalán nem meglepő). Na, ebből lett a Siege, ami szembeállítja az Amerika nemzetbiztonságát irányító Norman Osbornt a norvég istenekkel, és a Broxton nevű kisváros felett lebegő otthonukkal, Asgarddal (és ami elüldözte a crossovereket szívből utáló Straczynskit a DC-hez). Bendisnek az első résszel (és a prológusként szolgáló Siege – The Caballal) sikerül elérnie, hogy hiteles motivációval szolgáljon Osborn számára (noha ez aligha volt vérverejtékkel járó kihívás, elvégre egy kontrollmániás őrültről beszélünk, naná, hogy le akarja rohanni az egyetlen dolgot amerikai földön, ami nem tartozik a fennhatósága alá), de így is kicsit elkapkodottnak, az „írjuk meg gyorsan, hogy minél több lóvét kaszálhassunk vele” elv alatt született sztorinak tűnik az egész. Viszont mindennek ellenére pokolian élvezetes: elképesztő a tempó, amit Bendis diktál. Már a Secret Invasionben is csak pár oldal telt el, mielőtt megkezdődött a tényleges invázió (hol van már a Mutánsvilág elegánsan lassú expozíciója), itt meg, mire a füzet végére érünk, befejeződik Asgard ostromának első felvonása (Thor legyőzése), és az író már készíti is elő a másodikat, a szövetséges hősök felvonulását (az utolsó oldalon az időközben az élők közé visszatért Amerika Kapitány dühtől remegve nézi az ostromot a tévében). Kipipálható az eszméletlenül dinamikus akció, az epikus hangulat, és Olivier Coipelnek köszönhetően a szemet gyönyörködtető látványvilág is. Ares csata előtti lelkesítő beszéde ugyan nagyon csúnyán kilóg a képregényből (se funkciója, se értelme, és inkább nevetséges, mint nagyszabású), de ezt leszámítva nem lehet panaszunk a Siege-re – legalábbis egyelőre. Más kérdés, hogy úgy néz ki, az egész minisorozat egyetlen nagy csatajelenet lesz, ami a Secret Invasionnel ellentétben nem rendelkezik majd sem komplex háttértörténettel, sem pedig sok-sok helyszín közti dinamikus váltással. És innen nézve ez bizony kevésnek tűnik. De a kezdet bíztató, úgyhogy reménykedjünk. És a fenébe is, hát nem pont az ilyen képregények miatt olvasok még felnőtt fejjel is szuperhőstörténeteket?



The Unwritten #9


Történet: Mike Carey
Rajz: Peter Gross
Kiadó: Vertigo Comics


Az Inside Man konklúziójával fordulópontjához érkezett Mike Carey metafiction sorozata. Tommy Taylor mostantól nem áltathatja magát azzal, hogy nem a való világbéli megtestesítője annak a fiatal varázslónak, aki apja ifjúsági regényfolyamának (a Harry Potter nyomdokain) főszereplője. Legalábbis gondolom, hogy ha az ember egy mágikus kilincs segítségével nem létező ajtót nyit a puszta falon, miközben egy szárnyas macska ül a vállán, az segít eloszlatni a természetfeletti eredettel kapcsolatos kételyeit. A sztori ott indult, hogy erősen szkeptikus főhősünk börtönbe került egy rakás író meggyilkolásáért abban a villában, amiben apja a könyveit írta. A börtönben aztán találkozott az igazgatóval, aki személyes haragot táplál iránta, mert szerinte elárulta Tommy Taylor-rajongó gyerekei bizalmát, egy újságíróval, aki azért záratta be magát, hogy exkluzív interjút csikarjon ki belőle, az említett repülő macskával – és Frankenstein teremtményével. Nem beszélve arról az állig felfegyverzett kivégzőosztagról, ami az igazgató jóváhagyásával azért masírozik be a börtönbe, hogy a gonosz megbízásából végezzen hősünkkel. Lenyűgöző, amit Mike Carey csinál: óvatosan, de határozottan adagolja az információkat, aminek köszönhetően az általa teremtett világ homályos foltjai szépen, lassan tisztulnak – de mindig gondoskodik új foltokról, hogy a misztikum megmaradjon, a világ pedig táguljon. Ami a legszebb benne, hogy mindezt következetesen, logikusan teszi, egyszerre elégítve ki az olvasó kíváncsiságát, és újra felébresztve, fokozva azt, anélkül, hogy erőltetettnek hatna. Persze, még egy éve sem fut a sorozat, úgyhogy ez el is várható, de Carey itt olyan fantasztikus történetmesélési képességről tesz tanúbizonyságot, hogy semmi okunk kételkedni benne: ez a jövőben is így fog maradni. A börtönlázadássá dagadt gyilkossági kísérlet szálai gyönyörűen bonyolódnak, és itt nyilvánvalóvá válik, hogy nem véletlenül töltötte ki a szerző a legutóbbi számot egy látszólagos közjátékkal, vagyis a börtönigazgató Taylor-rajongó gyerekeinek reakcióival. A végjátékban velük kapcsolatosan bekövetkező tragédia (mely újabb fonákja a valóságot és a fikciót egybemosó koncepciónak) nyílegyenesen mutat előre a sztoriban, tovább fokozva a The Unwritten lenyűgöző világának sajátos vonzerejét. Peter Gross képei pedig rengeteget tesznek hozzá az összképhez. Letisztult, finom és egyszerű, bájos vonásai egy könnyed, meseszerű fantasyt sugallnak, így amikor az erőszak időről-időre hirtelen elszabadul, pontosan az az érzés keríti hatalmába az olvasót, amit a készítők alighanem átadni reméltek: hogy valami nagyon el van kúrva csodaországban.

6 komment

Címkék: háborús szuperhős képregénykritika geexcomix

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr51711961

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2010.01.29. 12:46:52

Dick ebben a részben úgy viselkedett Gordonnal mint Bruce a War Gamesben..nem is értettem mivan.
Abban tud segíteni valaki hogy leírná nekem mit kell elolvasnom a Captain America halála sztorihoz? Saját cím mettől meddig, secret invasion vagy civil war? Marvelt annyira nem követem csak a JMS-es Thort kezdtem el most de ez is már érdekel régóta csak nemakarok fölöslegesen 300 képregényt elolvasni.

Rusznyák Csaba 2010.01.29. 14:03:18

Elég a saját cím, a 2005-ben indult Captain America 1-50 (25-ben van a halála, a Death of Captain America sztori a 42. számig futott, addig szerintem elég/érdemes olvasni), amit aztán visszaállítottak az eredeti számozásra a 600. résszel (most jött ki a 602.)
Thorhoz sem kell amúgy semmi mást olvasni, de azt jó ha tudod, hogy JMS nem fejezte be a sztoriját, mert még előtte otthagyta a Marvelt - az általa elkezdett történetet Kieron Gillen zárta le nagyjából pont ezen a héten (Thor 606), de azért az már bőven nem JMS színvonal...

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2010.01.29. 14:11:13

Köszi szépen! Thort azt vágom hogy JMS elment. hálisten még az ő írását olvasom de már hamarosan elérek Gillen-ig sajnos. Rég élveztem ennyire MArvelt sajnálom h egy ilyen Siege miatt hagyták elmenni JMS-t:(

Wostry 2010.01.29. 14:27:26

elég már ezekből a crossoverekből!

0motig0 2010.01.31. 12:50:59

ép akartam szülni holo van az edigi adag.... már kezdet elvonási tünetem leni...

Case · http://streetartbp.hu/ 2010.02.01. 13:06:01

Engem ez az egész Norman Osborn-os sztorivonal rettenetesen irritál valamiért, szóval remélem lezárják valahogy és eltünik az emberünk a hatalomból. Uncanny X-Men-ben is az Utopia, amibe belekeveredett ö is, volt a legcsapnivalóbb, következetlenebb sztori ki tudja mióta.