Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

GeexKomix 19.

2009.12.18. 11:30 Rusznyák Csaba

Mivel az ünnepi boldogság-pia-buli-szeretet bódulatában szinte bizonyosan el fog sikkadni a képregény (tudom, szinte eretnekség, de ez van), ezúton alighanem az év utolsó GeexKomixát tárom elétek – becsüljétek meg, olvassátok el, véleményezzétek, rebegjetek érte hálát, emeljetek nekem szobrot, aztán jövőre, veletek, mindannyiótokkal, ugyanitt. Addig is boldog zombikarácsonyt kívánok – hogy miért is, azt beljebb olvashatjátok.


Murderer #1

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Nelson Blake II
Kiadó: Top Cow Productions


A Top Cow útjára indította idei Pilot Seasonját, aminek lényeg a következő: kiadják néhány képregény első részét, aztán az olvasók szavazhatnak róla, hogy melyik legyen az az egy, amit folytatnak az alkotók, amiből ténylegesen sorozat lesz. Robert Kirkman a Murdererrel szállt be a játékba. A sztori Jasonról szól, aki látszólag egy átlagember, de persze a látszat az ilyen képregényekben mindig csal. Jasonnek ugyanis van egy különleges képessége: érzi más emberek érzéseit, gondolatait, szándékait, de hogy a helyzet ne legyen ilyen rózsás, mindezt képtelen kontrollálni. Ekkora „zajjal” a fejében pedig képtelen bármire rendesen koncentrálni, normális életet élni, és ezt a zajt csak egyvalami képes ideiglenesen elnémítani: az, ha egy haldokló ember semmibe vesző gondolataira összpontosít. És íme, megszületett sajátos motivációval megvert gyilkosunk, aki persze csakis olyanokat öl, akik rászolgálnak. Namost, ez kétségívül úgy hangzik, mint egy szuperhőstörténetbe oltott Dexter, még ha a hasonlat mind előbbi, mind pedig utóbbi szempontjából sántít is kicsit, merthogy még nem világos, Kirkman hová akarja helyezni a hangsúlyt a későbbiekben. Az első rész funkciója szimplán annyi, hogy bemutassa azokat az egyedi körülményeket, amik közt a főhős élni kénytelen, és emellett felvet egy sor problémát és mellékszálat, amelyek közül bármelyik bizonyulhat dominánsnak, ha az olvasók úgy döntenek, hogy a Murdererből sorozat lesz. A koncepció mindenesetre érdekes, és legyen szó akár Jason és nagyanyja furcsa, nem éppen ideális kapcsolatáról, a bizarr módon (egy gyilkossággal, természetesen) elstartoló szerelmi szálról, a főhős aktuális áldozatának becserkészéséről, illetve a főhősnek az ölési kényszerhez való rezignált hozzáállásáról, a képregény nagyszerűen működik – kétségkívül van benne potenciál egy remek ongoinghoz. Nelson Blake II rajzai is tökéletesen helytállnak, mert ugyan nem különlegesek, de az élvezetes átlag lehető legmagasabb szintjén állnak, azaz életszerűek, lendületesek, és hibátlanul leképezik Kirkman történetének némileg melankolikus hangulatát. Legfeljebb a szokásoshoz képest még így is valamelyest visszafogott színvilág lehetne kissé egységesebb, atmoszférikusabb (ehhez a sztorihoz passzolna egy sötétebb, komorabb, és főleg, meghatározóbb, egyedibb látvány), de így sem lehet okunk panaszra. Ugyan a Pilot Season többi versenyzőjének elolvasása még várat magára, de az már most kijelenthető, hogy alapból nem járunk rosszul, ha a Murderer folytatódik.



Nation X #1


Történet: Simon Spurrier, James Asmus, Chris Yost, Scott Snyder
Rajz: Leonard Kirk, Michael Allred, Michele Bertilorenzi, David López
Kiadó: Marvel Comics


A Marvel antológiái nem szoktak jól elsülni, legutóbb a hatrészes Astonishing Talesszel fürödtek be – és a speciálisan x-menes antológiák is kétes értékűek (ld. a tavalyi Divided We Standet és Manifest Destinyt). De a négyrészes Nation X, legalábbis az első szám alapján, kivételt képez. Na jó, a négy rövid sztoriból ide is jutott egy, ami meglehetősen érdektelen és felesleges, de összességében határozottan pozitív az összkép – főleg, ha azt nézzük, hogy létezése egyáltalán nem öncélú, hanem nagyon is sokat hozzátesz Matt Fraction jelenlegi Uncanny X-Menjéhez. Ami mellesleg már jó egy éve haldoklik, és a Nation X megtárgyalását itt kell kezdenünk. Fraction pár hónapja egy, a hatóságok hatáskörén kívül eső szigetre (Magneto régi Asteroid M-jére), Utópiára költöztette az X-eket, és teljes kompániájukat. A szerző azóta írhatatlanul sok karakterrel dolgozik, aminek óhatatlan mellékhatása, hogy nagy részük elsikkad (és ez még a jobbik eset, voltak, akiket Fraction teljesen és otrombán félreírt), és fontos kérdések, dilemmák, témák maradnak említetlenül. Miért is jó az X-eknek, hogy elszeparálják magukat, és úgy általában, a mutáns faj maradékát a világtól, és összegyűlnek egy adott helyre (ahol egyszerre lehet őket kiirtani)? És mit gondolnak erről az egyes karakterek, a fiatalok mutánsok, a „vendégek”, vagy ha úgy tetszik, befogadott menekültek? Bármilyen szégyen is Fraction számára, ezekre a kérdésekre nem ő ad választ az Uncannyben, hanem egy rakás más író a Nation X-ben. Simon Spurrier sztorija (The Ghost of Asteroid M) például Magneto és a mutánsok új nemzedékének kapcsolatával fűszerezve látogatja meg a mágnesesség urának múltját – helyenként ugyan túl lazára veszi Magneto figuráját, de összességében érdekes adalék az ősellenség visszatéréséhez. A kakukktojás Scott Snyder Testamentje, ami a sokadik rohadtul unalmas bőrt húzza le a „Kolosszus elvesztette Kittyt, és most szenved, és nem találja magát, és búsong” koncepcióról. Erről már a Manifest Destinyben is szólt pár oldal (Christ Yost remek kis Uncheerable-je), csakhogy míg annak ott volt humora és lelke, ennek nincs semmije, Snyder csak bután rázza a fát, hátha leesik még róla valami. Yost Cold Shoulder című rövidje sokkal-sokkal élvezetesebb, az imént említett Uncheerable-höz tudnám hasonlítani: alapul vesz egy karaktert (ezúttal a notóriusan komolytalan és felelőtlen Jégembert), tökéletesen bemutatja reakcióit a jelenlegi szituációra, az egészet megtölti humorral és szívvel, hogy aztán a végére roppant eleganciával odalopjon egy drámai felhangot, ami az egész addigi vidám sztorit sajátosan édeskeserűvé varázsolja. A legjobb viszont James Asmus Road Tripje: ebben a két régi barát, Rozsomák és Árnyék utazgat, iszogat, és beszélget (többek közt arról, hogy melyik dögös szuperhősnő jön be jobban nekik), majd pedig rátérünk a lényegre: Küklopsz döntéseire és Utópiára. Ez a dialógus két oldalban többet mond el a mutánsok jelenlegi helyzetéről, mint Fraction összes eddigi képregénye a témában. Ráadásul közben vicces, szórakoztató, és remekül ábrázolja a két karakter kapcsolatát. Remélhetőleg tartják a színvonalat a későbbi számokban is, bár egy antológiánál ez mindig kétséges.



Supergod #2


Történet: Warren Ellis
Rajz: Garrie Gastonny
Kiadó: Avatar


Újabb képregény arról, hogy milyen volna a világ viszonylag reális (értsd: nem marveles/dc-s) szemmel, ha léteznének benne szuperhősök… És az igazat megvallva, kicsit unalmas már ez a koncepció. Sok író sok bőrt lehúzott róla, és kevés új van, amit még hozzá lehet tenni. Az efféle sztorik egyik közös pontja, hogy általában sokkal sötétebb/cinikusabb szemszögből közelítenek a témához, vagyis a dicsőséges hősökkel teli szuperhősvilágok kontrasztjaként ezek rendszerint tele vannak őrültekkel, gyilkosokkal és pszichopatákkal (elég csak a Watchmenre gondolni), vagy egyszerűen csak oly módon képezik a két nagy kiadó műveinek antitéziseit, hogy minden, de tényleg minden gyökeresen el van bennük kúrva. Ehhez a legjobb példa pont Warren Ellis Ruins című kétrészes minije, ami egy mélyen depresszív és sokkoló alternatívája a Marvel-világnak. A baj azzal a képregénnyel az volt, hogy Ellis szimplán az „alakuljon minden a lehető legszarabbul” elv szerint írta meg, teljesen öncélúan, kiélve véres és vad fantáziáit, vajmi kevés tekintettel karakterekre és történetvezetésre. A Supergod sajnos ehhez hasonlatos. A kiindulási pont a fegyverkezési verseny szuperemberversennyé fajulása, vagyis, hogy a Föld különböző államai hipertitkos laboratóriumokban igyekeznek előállítani az emberi (?) faj következő lépcsőfokát – amit szerintük olyan lények képviselnek, akik izmuk egy rándulásával kiirthatnak egy fél országot. Persze, hogy minden egyes állam minden egyes kísérlete katasztrofálisan sül el, és a bolygón hamarosan pusztító, amorális supermanek ámokfutnak, mindenféle, teremtőik számára megfejthetetlen és érthetetlen motivációknak és logikának engedve. Ellis nem erőlteti meg magát: az első rész frappáns nyitányát leszámítva (az első oldalon úgy tűnik, mintha a Föld amortizálódását mesélő narrátor egy szobában ülne, de a következő kétoldalas totálkép London lángoló-füstölgő romjainak közepére, a hullákkal teli Temze partjára teszi) csak sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, ízes káromkodásokkal, hűvös brit eleganciával, szemét cinizmussal és végső, „a szart is leszarom” habitussal vegyített tudományos blablája érdemes említésre. És gyanítom, hogy ez a tudományos blabla a legfontosabb számára: az egész képregény csak szórakoztatóan őrült és gonosz ötletek tárháza („Valaki azt mondta, hogy rádióhullámokat szart. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit bizonyítani.”), amivel Ellis kedvére eljátszogathat. Közben maga a sztori alakulása olyannyira mellékes neki, hogy mindent gyors flashbackekben mesél el, karakterek és dialógusok nélkül, pusztán a tényekre szorítkozva, mint valami alternatív történelemórán. A képregény így ráadásul frusztrálóan redundáns lesz: az egyébként szép, realisztikus és hatásos képek nem tartalmaznak új információkat, pusztán illusztrálják a szöveget. Eddig leginkább egy képregényíró művészi maszturbációjának tűnik a dolog – ő biztos élvezi, de mi csak zavartak vagyunk a látványától. 



Siege – The Cabal


Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Michael Lark
Kiadó: Marvel Comics


Nyakunkon a Marvel következő nagy, januárban induló crossovere, a Siege, ami véget vet majd az egy éve tartó Dark Reignnek. Brian Michael Bendis ezúttal Asgard, Thor otthona ellen küldi a Secret Invasiont követően a nemzetbiztonság fejévé előlépett Norman Osbornt, de a prológus, a The Cabal szerint ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Osborn címbeli belső köréből Loki és Doom is közvetlenül érintett Asgard sorsában – előbbi nyilván a hatalmat kívánja átvenni, ahogy mindig is akarta, utóbbi pedig (ahogy azt Straczynski, illetve most már Gillon Thorjában láthatjuk) a halhatatlanság titkát akarja kierőszakolni az épp nála, Latvériában lakó istenekből. Ez a konfliktus régóta alakul már, gyökerei jó másfél évre nyúlnak vissza, vagyis ez pont az a következetes és tudatos történetvezetés, amit Bendistől már megszokhattunk marveles pályafutása során. Legalábbis majdnem: ugyanis Osborn képbe kerülése a sztori többi aspektusához képest kissé elsietettnek, vagy ha úgy tetszik, erőltetettnek tűnik. Korábban egyáltalán nem esett szó róla, hogy frusztrálná Asgard mi világunkban való létezése, így némileg meglepő, hogy minden átmenet nélkül most hirtelen ez áll figyelme középpontjában, és kész háborút hirdetni ellene. Persze, végső soron egy őrülttel van dolgunk, ami önmagában sok mindent megmagyaráz, de ez egy egyébként ilyen gondosan kiszámított történetben így is kilóg kissé a sorból. (Bár ott van még Loki, akit szövetségüknek megfelelően trónra kell segítenie – de ő mostanában segítség nélkül is elég jól boldogult.) Ettől eltekintve a Siege – The Cabal azon a színvonalon mozog, amit a mindig nagyszerű szórakozást jelentő New Avengers és Dark Avengers írójától elvárunk. Osbornnak az őrületére koncentráló nyitó monológjától az arrogáns Doommal való konfrontációján át az Asgard elleni stratégia füzetvégi előkészítéséig minden tökéletesen működik, legyen szó akár karakterekről, akár dialógusokról, akár akcióról. Nagy és szórakoztató haddelhaddnak nézünk előre, ami e prológus szerint nem csak a csimmbummról szól majd (mint az egyébként igen jól sikerült Secret Invasion), hanem az egyes figurák döntéseiről, kapcsolatairól is. A sztori ígéretesnek tűnik már csak az egymás ellen forduló gonoszok és Asgard miatt is, és akkor a New Avengers tagjait, és a frissiben visszatérő Amerika Kapitányt még számításba se vettük. Ami pedig a rajzot illeti, Michael Lark képei szokásosan szépek, realisztikusak és visszafogottak (értsd: nélkülözik mindazokat a szuperhősös képi kliséket, amik ebben a zsánerben oly gyakoriak). Egyedül a nyitó duplaoldal fest furcsán, merthogy Lark gyökeresen másképp ábrázolja Asgardot, mint ahogy azt Thor saját sorozatában láttuk – de Loki ördögi mosolya, ahogy figyeli (és alakítja) a körülötte elszabaduló poklot, mindenért kárpótol.



A Very Zombie Christmas


Történet és rajz: Joseph Wight, Fred Perry, David Hutchison
Kiadó: Antarctic Press


Az Antarctic Press egy bájos kis speciális egyrészessel kedveskedik azon olvasóknak, akiknek már a belük kifordul a tömény és mesterkélt karácsonyi hangulattól, az egy hónapja villódzó és díszben pompázó üzletektől (jön a szeretet ünnepe, vásárolj, vásárolj, vásárolj!) és utcáktól, a sok karácsonyi daltól és attól a tetves Last Christmastól. Az A Very Zombie Christmas három író-rajzoló három rövid, fekete-fehér történetét tartalmazza, és a közös bennük természetesen az, hogy karácsonykor játszódnak, a szereplőket pedig a Jézuska és a Télapó helyett emberevő életholtak látogatják meg, akik ajándékot és virgácsot hanyagolva, szeretetteljes harapásokkal jutalmazzák a jókat és a rosszakat is. Az elsőben (Unholy Night) Joseph Wight egy második világháborús sztorit mesél, amiben az ellenséges vonalak mögött rekedt amerikai katonák tankokat vezető és lődöző náci zombikkal kénytelenek szembeszállni. Kellemes kis szösszenet, amiben viszont a viszonylag jópofa ötleten és gördülékeny történetmesélésen kívül nincs semmi élvezetes. Értsd: nem igazán vicces, és egyáltalán nem félelmetes, bár legalább a nagyapjuk „karácsonyi meséjétől” a takaró alatt tágra nyílt szemekkel rettegő lurkók képe bájos slusszpoén, és a kellemesen retró rajzok is szépen helytállnak. A második sztori a The Littlest Zombie Meets Santa! címet viseli, és messze a legjobb a háromból. A főszereplő itt maga is egy zombi, egy (egykori) kisgyerek, aki szegény olyan kicsi, hogy a „holtak hajnalán” nem tud kimászni a sírjából, mert nem éri el a tetejét (már itt meg kell szakadni a röhögéstől) – ráadásul a csúnya, rossz felnőtt zombik mindig elveszik tőle a zamatos emberhúst. Úgyhogy egyedül vadászik az erdőben, mert túl kicsi, hogy beleessen az emberek által ott felállított csapdákba – és ott találkozik egy (gyilkos) télapóval is. Fred Perry sztorija apró kis gyöngyszem: a nyilván igen egyoldalú és szimpla zombiperspektívából nem lehet hosszú történetet mesélni, így az író maga is afféle gegként fogja fel az egészet, és pár oldalon kihozza belőle, amit lehet. Vicces, ötletes, sőt, még fordulatos is, és a szívmelengetően meseszerű képi világ felteszi a pontot az i-re. Az utolsó adalék a legkevésbé érdekes: a You better watch out-ban egy gengszter egy pénzszállító kirablása után bezárja három társát egy raktárba a zsákmánnyal együtt, hogy ott rohadjanak meg. A terve az, hogy pár év múlva, mikor a rablás körüli hisztéria már lecsillapodott, majd elmegy az aranyért, de társai még azelőtt zombikként térnek vissza. David Hutchison vicces, kísérteties, végzetszerű és tanulságos is akar lenni egyszerre, de egyik sem megy neki igazán. Túl egyszerű, unalmas és kiszámítható az egész – még egy egyszeri poénnak is lapos, a vázlatos rajzok pedig (egy kihúzó nagyon elkelt volna) még a havas-gengszteres hangulatot is hazavágják. A füzetet egyértelműen a középső sztori miatt érdemes beszerezni.

4 komment

Címkék: horror vígjáték szuperhős képregénykritika geexcomix

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr111606375

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Case · http://streetartbp.hu/ 2009.12.18. 15:25:57

Ez a Nation X egész jónak hangzik, főleg, hogy nekem is nagyon elegem van Fraction kontárságából. Most komolyan... a nagyobb karakterábrázolási és sztorivezetési hibáktól az egészen nevetségesen piszlicsáré, de iszonyatosan zavaró continuity baklövésekig tömegével véti a hibákat. Katasztrófa amit művel az Uncanny szériával, nagyon remélem, hogy hamar elveszik tőle, mert sokszor teljesen élvezhetetlen amit csinál.

A nép fia 2009.12.18. 20:20:43

A Nation X-et hol lehet elolvasni? Van valami online oldal, mint mondjuk a Nitro1.fw.hu, ahol tucat képregény van fenn?

Case · http://streetartbp.hu/ 2009.12.18. 22:05:17

@A nép fia: Én ilyen oldschool, maradi alak vagyok és venni szoktam a képregényeket. :D De nemrég, amikor a cikkben is emlegetett Utopia cross-over volt, akkor annak a Dark Avengers-ben megjelent részeit, amiket nem akartam megvenni, simán megtaláltam a legközismertebb torrent oldalakon.

martinriggs 2010.01.02. 20:53:48

nekem erről a Télapóról az idős Orson Welles jutott az eszembe...