Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Sorrow

2008.11.14. 20:38 Rusznyák Csaba

Fiatalok a nagy, amerikai pusztaság kellős közepén betévednek egy poros, elhagyatott, de főleg, kísérteties kisvárosba, ami tele van bizarr alakokkal, ijesztő épületekkel, és egy afféle „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” hangulattal. Aztán akaratukon kívül elkezdenek tíz kicsi indiánt játszani velük. Ismerős a szituáció? Nyilván mindenkinek az, aki legalább három-négy amerikai horrort látott már életében, mert nagy az esély, hogy abból a három-négyből legalább egynek pont ez a kiindulási pontja. Szóval Rick Remender (a frenetikus retro sci-fi, a Fear Agent írója) és társa, Seth Peck nem éppen a spanyolviaszt találták fel a Sorrow című négyrészes minisorozatukkal, de legalább nem is próbálják úgy eladni, mintha pedig pont azt tették volna. Ehelyett meginvitálnak minket egy korrekt módon összerakott, kicsit ügyes, nagyon sablonos és néha-néha ijesztő utazásra a vad, kies amerikai nyugatra, ahol úgy folyik a vér az átutazókból, mint a víz a csapból.




Ah, igen, a nagy, legendás, tikkasztó amerikai pusztaság. Minden értelmes, tapasztalt horrorrajongó tudja, hogy nem tehet meg benne 20 kilométert anélkül, hogy ne darabolná fel egy vérszomjas őrült, egy sorozatgyilkos stoppos, egy mutáns közösség vagy éppen egy félelmetesen beteg és bizarr család. A Sorrow hősei (három útitárs és egy stoppos) nyilván nem tapasztalt horrorrajongók, különben elkerülnék azt a kísértetvárost, ahol eztán sikerül is kocsijukat feltekerni az első villanyoszlopra. A két fiatal lánynak és fiúnak a csúnya baleset ellenére nem esik komoly baja (legalábbis látszólag), de ez még csak a megpróbáltatások kezdete. Mert a városkán bizony egy régi átok ül, aminek folyamatos kínjait a kevés lakos az arra járók húsával igyekszik enyhíteni.

A Sorrow alapvetően egy tipikus amerikai „vidéki horror” dramaturgiáját és eszköztárát használja, hol okosan, hol kissé fantáziátlanul, de annyi biztos, hogy az eredetiség fejének felütésétől senkinek nem kell tartania. Remender és Peck elvégezték házi feladatukat, láthatóan értik, hogyan és mitől működik egy ilyen történet, az meg már más kérdés, hogy maguktól nem tudnak hozzátenni semmit. A legtöbb, ami tőlük kitelik, hogy különböző típushorrorokat és mítoszokat katyvasztanak össze, így aztán a Sorrow-ban nem csak szellemek, csak mutánsok, csak őrültek, csak gyilkosok, csak indián átkok, csak szörnyek vagy csak mutánsok keserítik és végzik be a főszereplők életét, hanem ezek mindegyike – és mindennek a hátterébe megkapjuk még az egész rémálmot elindított kegyetlen kormánykísérleteket is. Innen bizony már csak a zombik és a vámpírok hiányoznak, és valószínűleg csak azért, mert azokat már nehéz lett volna kimagyarázni még egy alig logikus háttérsztorival is. Mindenesetre tény, hogy ez az „összetettség” előnyére válik a Sorrow-nak, mivel ez az egyetlen olyan aspektusa, amivel képes időről-időre meglepetést okozni.



Ezenkívül viszont a cselekmény rendületlenül halad előre a sablonok által kikövezett, agyonkoptatott úton. A négyfős társaság lassan fogyatkozni kezd, kettejüket megszállják, a főhősnő segítőre lel egy helyi lakosban, aki szeretne már véget vetni a borzalmaknak, de aki persze annak rendje és módja szerint elhalálozik még a finálé előtt. Karakterekről beszélni sem igazán érdemes, és sajnos pont azt pipálhatjuk ki először, akiben van valami spiritusz is (a seggfejként viselkedő Matt), és nem csak egy tetszetős, de üres porhüvely, mint mindenki más, akiért elvileg izgulni kellene. A hangulatteremtés és a feszültségkeltés sajnos nem éppen elsőosztályú, bár az íróknak e téren már akadnak jobb pillanataik, főleg, amikor a kísértetváros bizarr lakosai, gnómjai és borzalmas szörnyei kerülnek előtérbe (a templom pincéjébe suvasztott rémek jelenete hátborzongató). A dialógusok ellenben teljesen rendben vannak, és egy-két nem hivalkodó, jól eltalált, trágárságokkal bőven teletűzdelt, tahós beszólás is akad.



Francesco Francavilla fekete-fehér rajzai pedig igen sokat tesznek hozzá a mini élvezhetőségéhez. Nincs itt semmi nagyzolás, túlzás, trendi megoldás (pusztán az egyébként ügyes panelelrendezés bizonyul itt-ott kissé hatásvadásznak), a képek egyszerűek, lényegretörőek, hangulatosak, és ha a két női főszereplőt az arcok alapján nem is nagyon lehet megkülönböztetni egymástól, a mutánsok és egyéb szörnyek ábrázolásában a rajzoló fantasztikus kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Remender és Peck pokolbéli teremtményeinek, és a hol visszafogott, hol a képünk közepébe tolt gore-nak a vizualizálása az, ami majdnem (de szigorúan csak majdnem) az átlag fölé emeli a képregényt. A Sorrow korrekt kis minisorozat, nem kell csodát várni tőle, és akkor kellemes egyszeri élménynek bizonyul – talán még annak is, aki pedig látott már pár olyan horrort, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy, A sziklák szeme, amikre az írópáros munkája erősen támaszkodik.




Történet: Rick Remender, Seth Peck Rajz: Francesco Francavilla
Megjelenés: 2008, Image Comics

8 komment

Címkék: horror 3csillagos képregénykritika

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr10769399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pietro 2008.11.16. 10:19:09

OFF: ettől a bejegyzéstől fogva nem működik az rss-em/élőkönyvjelzőm, azt írja "az élőkönyvjelző betöltése nem sikerült". másnak is?

Santito · http://geekz.blog.hu 2008.11.16. 12:21:10

Pietro:
Nem tudom, sajnos nekem nincs rss feed-re állítva az oldal, hiszen minden nap látogatom... :)

Olórin:
akkor most két vagy három csillag? :D

tényleg jó kis zsánerhorror egyébként és azon pár képregény egyike, amelyeknek a színek kifejezetten rosszat tettek volna (mint pl. a The Walking Dead esetében)...

Rusznyák Csaba 2008.11.16. 16:03:39

Jujjj... természetesen három:)

kavics 2008.11.17. 11:13:58

Milyen az a hatásvadász panelkezelés?
Kiváncsi vagyok tudnál példát mutatni?

Rusznyák Csaba 2008.11.18. 10:13:24

Dehogy tudnék, csak vagdalkozom össze-vissza mindenféle kifejezésekkel, amik épp eszembe jutnak:P

kavics 2008.11.18. 12:11:03

Naaaa... én komolyan kérdeztem.

Tényleg érdekelne, nem csak ebből a képregényből bármelyikből.

Olorin 2008.11.19. 09:12:41

Nyiss ki egy szinte tetszőleges Marvel/DC szuperhősképregényt. A legjobb, ha Millar, ő mestere pl. ezeknek az erőltetetten odatolt, egészoldalas "cool" képeknek (azokra gondolok, amik önmagukban azért annyira nem dögösek, hogy indokolják ezt a panelkezelést, de ő direkt rátesz pár lapáttal) - csak engem ez itt, egy kis kiadó szerzői képregényénél néha kifejezetten bosszant, mert nem ide való.
süti beállítások módosítása