Nehéz értékítéletet – sőt még egy szimpla, bátortalan véleményt is – megfogalmazni egy olyan filmről, mellyel kapcsolatban nem egyértelmű a készítők szándéka. A Wachowski (ejtsd: vacsovszki) fiúk (ejtsd: némi hangsúllyal és huncut kacsintással) a Mátrix-trilógia nagysikerű nyitánya és csendesebb folytatása után megint valami nagyot akartak alkotni, ez sejthető. Azt is meg lehet érteni, hogy az ázsiai filmek és animék adaptálásának divatját meglovagolandó – nemsokára jön a Dragon Ball, tervbe van véve a Ghost In The Shell és az Akira… – egy régi anime sorozatra esett a választásuk. A Speed Racer azonban stílusában és látványvilágában  egyaránt túlmutat az eredeti anime sorozaton: minden egyes képkocka feltűnően eltúlzott mesterkéltséget és giccset sugároz, a dialógusok kiszámíthatóak és színpadiasak, a fordulatokat pedig jó előre látni lehet. Ennyire ocsmány módon egyszerűen nem lehet túlzásba vinni valamit, a szándékosság tehát kétségtelen. De vajon mi az ördögöt akartak elérni vele?

A történet a Racer családról szól, akik a népszerű autóversenyekhez járműveket gyártó családi vállalkozás. Rex az idősebbik fiú, a hajdani bajnok, akinek rekordjait senki sem tudja megdönteni azóta sem, Speed pedig az öccse, aki rajongással tekintett bátyjára egészen addig, míg az egyre kiszámíthatatlanabbul kezdett viselkedni, végül egy halálos autóbalesetben életét vesztette. (A címet igen, ám a neveket a magyar szinkronban sem fordították le: „Hé, Szpíd!” – általános iskolai emlékek rémlenek fel, ott hívtuk egymást jól hangzó angol neveken.) Az öcsike tehetséges és a végletekig elszánt, így fiatalon eljut ő is a profi versenyzés világáig, ott azonban nyilvánvaló naivsága kiszolgáltatottá teszi a gátlástalan, romlott lelkű mágnásoknak, akik saját cégeik és versenyzőik érdekében bármit megtesznek, végtelenül gonoszak, valamint tökélyre fejlesztették a sátáni kacajokat és az ármánykodást. Speedet először leszerződtetnék, majd félreállítanák az útból, neki pedig ráadásul még bátyja szellemével, apja elvárásaival és saját vágyaival is meg kell küzdenie – hadd ne folytassam…

  Nem, nem cinikus geci vagyok (illetve igen, de ez nem tartozik ide): a történet tényleg a legbugyutább és legunalmasabb amerikai családi mozikat idézi, amennyiben minden egyes, egyébként is csak tíz év alatti gyerekeket meglepni képes fordulatot és feszült helyzetet egy hihetetlenül banális és még a nézőnek is kínos megoldás vagy ezerszer látott ócska vicc követ. Speed romlatlan naivsága pillanatok alatt eléri az idegesítő síkhülyeség szintjét, és szerelme, Trixie (a faszmeresztően szexis szűzlány szerepében Christina Ricci) rózsaszín szemüveges szemléletmódja is csakis azért nem zavaró, mert iszonyú dögös a csaj, és amikor ő billegeti magát a vásznon, senkit nem zavarnak majd a dialógusok, melyek mintha csak egy konzervatív, keresztény WASP amerikai család gyermekének olvasó tankönyvéből lennének kivágva.

A legbosszantóbb tényező azonban mindenképpen Sprintle, hősünk dagadt kistestvére, a klasszikus rohadék, gusztustalan kisöcs megtestesítője, akinek csakis az a szerepe, hogy a néző idegeire menjen (mert ép ésszel lehetetlen elképzelni, hogy az egyszeri felröhögésen túl bárkit is hosszabb távon szórakoztassanak a bénázásai és köcsögségei, márpedig ebben a filmben van szerepe bőven). Elképesztően, bántóan, falrengetően hülye kommentárokkal tartja fel az amúgy is lassan haladó cselekményt, ötödször is elbújik Speed kocsijának, a Mach 5-ösnek a csomagtartójában, elbassza a csókjeleneteket, csokival keni össze a pofikáját, és olyan gesztusokat provokál ki a majmából, amit már a ’80-as és ’90-es évek sötét korszakának legízléstelenebb családi filmjeiben is kurvára rühellt minden tisztességes (vagy egyáltalán bármilyen) ízléssel rendelkező ember. Én azt hittem, hogy a Teletubbies-nál meg a Kémkölyköknél sokkal kínosabb mozgóképes művet nem lehet létrehozni… nos tévedtem.   

De ne ragadjunk le a részleteknél, térjünk rá a látványvilágra! Wachowskiék saját szellemes viccük szerint minden színt beleraktak a filmbe, ami a Mátrix-trilógiából kimaradt. Nos, én életemben még ennyi rózsaszínt és lilát nem láttam, a betegzöldről és a neonkékről nem is beszélve – de ami azt illeti, soha többet nem is akarok. Érthetőek az anime-adaptáció jellegnek szánt kűrök, a kontrasztos képek, a túlszínezett felületek és a díszletszerű lakások, még ha kissé túlzásba is vitték a dolgot, de a szándékosan ízléstelen színösszeállításokat, az ijesztően kék eget, a fogkrémreklám-fehéren csillogó fogsorokat, a túlspirázott ruhákat már nem lehet hova tenni.

Olyan az egész, mintha Jean-Pierre Jeunet készítette volna, miután egy eldugott új-angliai faluban járva szembenézett egy lovecrafti sötét rettenettel, egy elmegyógyintézetben tíz évig Cartoon Network-öt nézett, majd megmenekült és totál megzakkanva felesküdött az emberiség mozgóképen keresztüli elpusztítására. Megállás nélkül jönnek az összevágott, klipszerű képek, az értelmetlen és hirtelen vágások, közelítések. Még a számítógépes animáció sem egyenletes: időnként látványos és kidolgozott (de akkor sem szép!), csillog-villog, pörög és füstöl minden, máskor pedig úgy néz ki, mintha öt éve készítette volna valaki egy 3D-s demó erejéig, videokártyáját tesztelendő. (A városképek, a vízfelületek biztos, hogy direkt rondák – vagy esetleg elképesztően lusták voltak a tisztelt animátorok…)

Könyörgöm, ennek már semmi köze semmilyen negyven éves animéhez! Ez már Wachowskiék személyes támadása Hollywood és a számítógépes utómunkálatok ellen (Istenem, esküszöm, ezentúl csak fekete-fehér filmeket nézek! Bocsáss meg, Bogart! Szeretlek, Kuroszava! Fogadj vissza, Hitchcock, eltévelyedett, tékozló fiadként! Ígértem, soha többet nem nézek színes filmet!). Esetleg egy őrült, hónapokig tartó LSD-trip eredménye, mely esetben hajlandó lennék megbocsátani nekik, ha nem hagyták volna, hogy művük forgalmazásba kerüljön.

 Annál is fájdalmasabb a dolog, mert egy-két poén azért működik, még ha meglehetősen olcsók is (animés levegőbe ugrás és száguldó háttér, gyerekkori álmodozás a suliban egy képzeletbeli, firkált versenypályán), de ilyen töménységben, ilyen ízléstelenül tálalva még azok sem igazán fogyaszthatóak. Ugyanez a mértéktelenség érvényes a versenyjelenetekre is: a végére azért még engem is magával tudott ragadni a dolog, akármennyire is el lett túlozva, de még százszor ennyire magával ragadott volna, ha azok a lehetetlen kinézetű kocsik legalább megközelítőleg a fizikai törvényeinek engedelmeskedve viselkedtek volna: nem véletlenszerű stílusban össze-vissza pörögve driftelve, hanem csak kicsivel látványosabban, mint ahogy a japán kollegák tényleg megcsinálják.

Hiába a rajzfilm, valamint a ’70-es évek autóversenyes grindhouse filmjei előtti tisztelgés, a rengeteg effekt és a néhány erőtlen önironikus gesztus, a film leginkább a jól ismert székely viccet idézi („Ez komoly? – Nem. – Akkor jó, mert viccnek egy kicsit durva…”),  annyira gusztustalan és értelmetlenül kaotikus. Ráadásul legalább fél órával hosszabb a kelleténél maga a történet is, pedig a boncolgatott látványvilág önmagában durva élmény - sejtésem szerint ilyesmiből a legtöbb ember maximum egy zenei klipnyit visel el szívesen.

Lehet, hogy ha amerikai szirupos tévéshow-kon, rajzfilmeken és persze a Speed Racer animén növök fel (bár én tényleg nem látok sok hasonlóságot ez utóbbival), most egy új legendát tisztelnék a filmben, és pusztán furcsasága okán biztosan meglesz a maga masszív rajongói bázisa is, így azonban legalább annyira feszengtem a székemben vetítés alatt, mint – hogy kollegám népszerűvé vált hasonlatához folyamodjak – az esztergomi érsek és (közkívánatra) zsidó rabbi barátja egy spriccpartin. Lehet, hogy direkt ronda, de attól még kegyetlenül ronda.

Miért kellett ezt?