Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Bram Stoker's Dracula

2013.07.12. 06:00 Elmeboy

- What are you?

Draculx1.jpg- Úristen, Drakula! - sikoltott fel egykor megannyi Hammer stúdiós női mellékszereplő (vagy ilyesmi), és sikolt fel (képletesen) mindmáig megannyi horror-megszállott. Akad ebben a sikolyban rémület, nosztalgia és fásultság is jócskán, ahogy az a zsáner egyik leginkább meghatározó, ugyanakkor talán legelcsépeltebb ikonjához illik. Mert mégis, mit lehet kezdeni minden popkulturális vámpírok ősatyjával, akit halva születése óta számtalan, műfajilag és minőségileg egyaránt erősen ingadozó mozi, regény, képregény, zene, erdélyi turistabizsu, és még ördög tudja, milyen mercsandájz katapultált a kommerciális örökkévalóságba? Drakula alakját, és így utólag nézve magát Stoker regényét is nehéz komolyan venni, vagy eredetien feldolgozni, jól meg aztán végképp. '92-es filmjében Francis Ford Coppola mindezt egyszerre kísérelte meg, és ha a végeredmény pont az ambiciózussága okán nem is maradéktalanul tökéletes, a szándék mindmáig páratlan.

Amint a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most révén akkoriban még megingathatatlannak tűnő félistenstátuszba emelkedett, egykori új-hollywoodi enfant terrible vette kezébe a '90-es évek elejére a filléres gagyi tartományába száműzött übermumust, már a cím elé biggyesztett Bram Stoker's jelzővel is nyilvánvalóvá tette, hogy alkotását a kevés kezdeti, megérdemelten klasszikusnak számító mű (Murnau Nosferatuja, meg a '31-es Lugosi-film, naná) után következő, több évtizednyi gátlástalan kreatív harácsolással (tisztelet a kivételnek, helló, Werner Herzog) szemközt kívánja pozicionálni. Igaz, e címválasztással nem ő volt az első, hiszen 1974-ben akadt már egy azonos című feldolgozás (ami leginkább forgatókönyvírója, az I am legendet is jegyző Richard Matheson révén tarthat számot az érdeklődésre), sőt, még a valaha létezett legautentikusabb változatot méltán elváró közönséget is alaposan félrevezette. Valamelyest.

Coppola Drakulája, jócskán a mai trend előtt, amolyan gritty reboot volt. Persze messze nem a mostanság bevett eszközökkel operált, ám közös vonás napjaink megannyi Nolanjével, hogy az idők során rákérgesedett kliséktől és hangvételtől módszeresen megtisztogatva próbálta meg nem is annyira új megvilágításba helyezni antihősét, mint inkább egyenesen a velejéig hatolni. Ehhez pedig nem a rengeteg (igen, az emlegetett örökfeketéket is beleértve), a forrásanyagot szinte kivétel nélkül pusztán kiindulási pontként kizsákmányoló korábbi próbálkozáshoz kellett visszakanyarodnia, hanem – láss csodát – magához Stokerhez. Ami korántsem egyértelmű döntés.

Stoker regénye ugyanis, státusz ide vagy oda, az olcsó, giccses és fájdalmasan túlírt viktoriánus rémhistóriák – mondjuk ki, ponyvák – sorába tartozik, amelyekkel akkortájt Temzét lehetett volna rekeszteni. Nem csoda, hogy ezek közül roppant keveset őriz az irodalomtörténeti emlékezet, mint ahogy Stoker egyéb írásait is inkább csak illendőségből szokás meg-megemlíteni (ha valaki netán olvasta volna második legismertebb szösszenetét, a Fehér féreg fészkét, az tudja, miért), és így máris érthetőbb, miért nem ragaszkodtak a régebbi tisztelgők a szöveghűséghez. Hogy mégis mitől vált megkerülhetetlen műfaji alapvetéssé a Drakula, azt nem az én tisztem megfejteni, ám azt hiszem, akad egy vonása, ami fölött szokás átsiklani, és ami mintha derék Francisünknek is szemet szúrt volna. Stoker kurvára Drakulának drukkol.

Dracul1_1.jpgTöbbről van itt szó, mint a karizmatikus gonosztevő iránti sötét, romantikus vonzalomról, amit legalább Vader nagyúr kapcsán mindannyian átélhettünk. Már csak azért is, mert a szerző látszólag mindent elkövet, hogy pozitív hőseit a jóság és az erényesség botlást nem ismerő díszpéldányaiként állítsa be sátáni ellenlábasukkal szemben, aki, nagyon nem mellesleg, már eleve külsejében is távol állt a furcsa mód általánossá vált szmokingos, hátranyalt hajú, középkorú kaszanovától. Drakula gróf egy sápatag, harcsabajszos, kopasz, szőrös tenyerű, büdös szájú, meg úgy általában mindenestül kellemetlen vénember, nagyjából, mintha a közismert festmény Vlad Tepese pár hétnyi lelkes enyészet után mégis meggondolta volna magát ezzel az egész túllihegett halál-dologgal kapcsolatban, és még csak a viselkedése miatt sincs okunk kicsit is szimpatikusnak tartani őt, merthogy egy bunkó. A felszín alatt azonban végig ott lappang egyféle kaján, perverz élvezkedés a gróf rémtettein (csecsemőzabálás, majd az ezt szóbeszéd tárgyává tevő anyuka farkasok általi szétmarcangoltatása, ilyesmik, mondom, hogy bunkó), no meg a vele szembeállított, patyolatfehér főhősök felháborodott sápítozásán, míg aztán szép apránként le nem esik a tantusz, hogy ez az egész nem más, mint a korabeli társadalom álságos prüdériájának és kirakaterkölcseinek tenyér mögé rejtett kiröhögése. Nem véletlen, hogy – a regényben és a filmben egyaránt – Van Helsing nyíltan bevallja, mennyire csodálja síron túli ellenfelét, vagy éppen a szintúgy mindkét verzióban elhangzó, súlyos koporsófedélként dörögve helyére csapódó summázás: We've all become God's madmen. All of us.

Erre az aspektusra érzett rá Coppola, ezt meri bátran és önállóan értelmezni, sőt, kiemelni. Stoker kora normái miatt nem fogalmazhatott sokkal nyíltabban, mint tette, rendezőnk azonban már annál inkább. A film minden pórusából buja bűzzel verejtékező érzékiség szinte csak a kezdet (annak mondjuk nem rossz – Monica Bellucci mellei, vagy éppen a sövénylabirintus közepén a vérfarkas alakot öltött vámpír és Lucy gyengéden pornográf subidubija maradandó nyomokat hagyott tizenegy éves kori önmagamban), de ahol igazán brillírozik, az, ahogy a protagonistákat maradéktalanul töketlen hülyéknek állítja be. Lucy ostoba, elkényeztetett, a gonosznak puszta kéjvágyból nagyon is szándékosan ablakot nyitó szajha (az első Keresztapa templomi ceremóniájára rámontírozott leszámolásjelenet Lucy, khm, első halálakor morbid módon visszaköszön), kérői nevetséges gumicowboyok, pökhendi aranyifjak, vagy éppen nyeretlen, zugmorfiumista értelmiségiek, az erkölcsösség angyala, Mina pedig egy a saját bigottságától fuldokló, bamba vőlegényét (szerencsétlen Keanu Reeves sokakban értetlenkedést kiváltó szerepeltetése nagyon is tudatos húzás lehetett, még ha meglehetősen cinikus is) mélyen belül megvető szűzkurva. No meg persze Anthony Hopkins, aki az eszelősbe hajló, tudós ember létére félig vallási fanatikus Van Helsingként egyaránt hempergeti meg a mocsokban a regény és a Peter Cushing-féle alakítás nyomán rögzült jóságos nagypapa-mentor figurát.

DraculX2.jpgEzzel a szánni való, szedett-vetett bagázzsal szemben pedig ott áll, mit áll, komoran, fenyegetőn magaslik a gróf, seregek térdre kényszerítője, a karóba húzó, akinek puszta jelleme és akarata akkora, hogy magát a jóistent megtagadva még a halálra is fittyet hány, kizárólag gyűlöletből és bosszúvágyból. Ja, valamint a hihetetlenül plasztikus főgenya-alakításairól híres, meg úgy egyébként is kiváló Gary Oldman játssza. Ilyen konstelláció mellett nála kisebb kaliberű (megkockáztatom: másik) színészre bízni a címszerepet végzetes lehetett volna, így viszont a legemlékezetesebb grófot kaptuk, evör. Sajnálom, Max, sajnálom, Klaus, és persze ne tessék haragudni, Béla bácsi, remekek voltatok, tényleg, de amit Oldman itt művel, azt hárman együtt sem tudtátok, már hogy nyilván nem általában, csak ezzel a karakterrel nem. Aláírom, hogy ehhez kellett a koncepció is, mert ahogy Oldman lubickol a szerepben a beteges öregembertől az érző lelkű, távolról jött hercegen át egészen a halállal és istennel dacoló szörnyetegig, az soha nem jöhetett volna létre a film monumentális, a főszereplőt minden oldaláról körbejáró íve nélkül. Ennek az elemi, mégis komplex főgonosznak egyébként felejthetetlen mellékzöngéje a vámpír által megrontott, őrült Renfield, akinek a szerepét szintén mintha csak ráöntötték volna Tom Waitsre, az Örök, Őrült Csövesre.

A sokak által a film legfőbb hibájának felrótt, központi szerelmi szál is valahol itt gyökeredzik. Míg Stoker csak enyhén utalgat Drakula hátterére és egykori nagyságára, Coppola a neki szánt szerephez igazodva nem tehette meg, hogy ne avassá őt többé, egyszer s mind nemesebbé, mint holmi kósza kriptaszökevényt. Az erotika alattomban már az eredeti műnek is részét képezte, a megfilmesítésekről nem is beszélve, innen meg már csak pár lépés a szerelem, és ha mégoly kritikusan szemléljük is ennek a motívumnak a beemelését, azt nem lehet mondani, hogy nyálasra vagy felületesre sikerült volna. Akkor már inkább átélhetőbbé teszi az antihős világ elleni haragját és tragédiáját, a másik oldalról nézve egyszer s mind duplán aláhúzza a társadalmi normák rabságában vergődő ember vonzalmát a tabuk felé. Árulkodó Mina paranccsal felérő könyörgése is túlvilági szeretőjével szemben, mikor az meg akarja kímélni őt az élőhalottság átkától: Then take me away from all of this death! Nem a kisemmizettségtől fél, nem is az örök éjszakát ígérő vámpír-léttől, hanem saját, ál-élő világa fojtogató korlátaitól. Jó, a rendezőnek volt anno valami elfekvő fejtegetése a vámpírról, mint az AIDS-es ember metaforájáról, ami ugyan egész eredeti, meg a szerelem témakörét is adekvátabbnak láttatja, csak éppen olyannyira nem domborodik ki magából a filmből, hogy inkább ne is időzzünk felette.

DracX4.jpgMindezek mellett valahogy a végére maradt minden más, amitől film lesz egy film: a rendezés, a látvány, a hangulat. Ha ezeket nézzük, a Drakula bombasztikus, a szónak a jó és a rossz értelmében egyaránt, ám itt még ez a rossz is jó célt szolgál. Ugyanis az összes érzelmi-tartalmi agyonpörgetettsége, Wojciech Kilar minimalistán grandiózus, hol kísérteties, hol fenyegető zenéje, minden vizuális túlkapása (gyakran klipszerű rendezés, rikító színek, a meghökkentőtől a nevetségesen szürreálisig terjedő – egytől egyig analóg - vizuális trükkök és gegek, a kollázstechnika túlburjánzása, nem utolsósorban pedig a hivatalos filmképregényt is jegyző Mike Mignola látványtervei) egyrészt nagyon is tudatos, másrészt egyetlen célt szolgál, mégpedig annak a szertelen dagályosságnak a megidézését, ami Stoker regényének is a sajátja.

Ez volna tehát a leghívebb adaptáció? Igen és nem, de tuti, hogy az egyik legjobb és leggazdagabb. Ha a romantikus vonalat kihagyjuk, pusztán dramaturgiailag és hangulatilag ennél közelebb senki nem jutott az amúgy valószínűleg önmagában megfilmesíthetetlen sztorihoz. Ha a szó szerinti szöveghűséget vesszük, versenyben van, bár az elődök laza hozzáállását tekintve ez nem nehéz. Egyébként meg mindegy is, hiszen Coppola filmje pont annak az ékes példája, hogyan kell értelmezni és adaptálni bármit: aggyal és érzéssel. A felszínen csavarhatsz, az maradjon csak a felszín, az számít, ami alatta van.

A Drakula – már hogy mindkettő – tömör, megalomániás gótika, alatta pedig ott forrong egy konok, fekete, meghalni képtelen lélek.

20 komment

Címkék: horror történelem filmkritika vámpír

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr235376567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

REMY · http://supernaturalmovies.blog.hu/ 2013.07.12. 06:42:42

Nagy elvárásokkal ültem a film elé, de óriásit csalódtam. Gary Oldmanen kívül semmi pozitívumot nem tudok felhozni. :S

Rusznyák Csaba 2013.07.12. 09:13:27

A filmet én sem szeretem, de a cikk mocskosul jó.

entro 2013.07.12. 09:55:31

Valóban kiváló írás, és én még a filmet is szeretem. :)

clive. 2013.07.12. 09:58:39

"A sokak által a film legfőbb hibájának felrótt, központi szerelmi szál is valahol itt gyökeredzik. [...] azt nem lehet mondani, hogy nyálasra vagy felületesre sikerült volna."

Szerintem meg a szerelmi szál pont annyira nyálas, giccses, unalmas és irritáló, hogy haza is vágja a teljes filmet.

Gary Oldman a Leon a profiban volt a legátütőbb gonosz, itt a lehetőségekhez képest jól játszik, de azért én szerintem voltak nála jobb vámpírok. Klaus Kinski Herzog Nosferatujában mindenképpen.

Egyébként a cikk tényleg jó. :)

Tiger Woods 2013.07.12. 11:48:17

valójában ez egy greenaway-filmszatíra vámpírokkal, de tényleg zseniális és nagyon jó a cikk is.
gary oldman miki egér parókája meg a sunyin önállósodó árnyéka még mindig kurva menők.

Case · http://streetartbp.hu/ 2013.07.12. 12:22:50

Tényleg jó cikk, de ez se tudott meggyözni, hogy lenne bármi szeretnivaló, vagy értékelhetö a filmben. Oké, követi az eredetit, de ettöl még ugyanúgy egy dagágyos giccstenger, Hopkins-t leszámítva értékelhetetlen alakításokkal (Gary Oldman-t zsigerböl utálom, elnézést).

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2013.07.12. 15:59:32

az írás bitang jó, a film meg pocsék.

Wostry Ferenc · http://geekz.444.hu 2013.07.12. 18:28:07

ez a film egy nézhetetlen, csiricsáré trágyadomb. Hogy lehet egy trágyadomb csiricsáré? Hát így!

Tiger Woods 2013.07.12. 20:01:24

@J. Bauer: pont ugyanezt akartam írni, csak nem volt bennem elég TÖK.

KrustytheClown 2013.07.12. 23:07:53

Gyerekként titokban egy nyári táborban néztük meg a nagyokkal, nekik lehetett, nekem nem, beszartam, hetekig nem mertem aludni, kb. 9 éves voltam.

Maya-- 2013.07.13. 21:42:35

ssszzz..kurva jó a cikk. nem igazán szeretem én sem a filmet, de tényleg értékelni való buzgalmuk. pláne még románul is képesek voltak idétlenkedni, csakhogy autentikusabbat dobbantsanak..háát..izé..kurvajó cikk!

Dr. Sick Fuck 2013.07.14. 01:47:57

Apátoknak a faszát.
Ez egy style over substance film. És rohadtul szép, és merész, és sos, és így kellene értékelni.
Maga az alapmű a szar, ha elolvasta volna valaki, a levélregény omladozó műfajának egyik utolsó képviselője.
Peace and Love.

Dr. Sick Fuck 2013.07.14. 01:48:50

I'M so story.
+ Tom Waits

Blake / Mitch and Murray 2013.07.14. 06:22:39

@Dr. Sick Fuck: Pontosan így van!Nagyon fasza,békebeli riogatás.Nem értem hogy lehet nem szeretni.

K.Leslee 2013.07.14. 12:05:55

Nagyon regen lattam, tizenevesen es nagyon megmaradtak bennem a film diszletei meg tulcsordult romantikaja. Giccsesen rikito, szinhaziasan beallitott jelenetek meg fust mindenhol.
Viszont azt egyertelmuve tette, hogy szandekosan ilyen, ahogyan a cikkiro is emliti.

garael 2013.07.14. 18:24:35

A film követi az eredeti regényt, ugyanakkor olyan eredet-sztorival is szolgál, ami túlmutat a regényen, és a történelmi tényekből is merít. (Vlad Tepes valóban vívott sikeres harcokat a törökök ellen, az más kérdés, hogy seregét milyen áron beszedett adókból finanszírozta, no és a históriák szerint sem véletlenül nyerte el a karóba húzó "becenevet", jóllehet, nem csak a törököket büntette ilyen módon - hanem tulajdonképpen minden valós és vélt ellenségét.)
Ehhez tenném hozzá, hogy a Coppola-féle eredet sztori érzelmi motivációit egy Iced Earth nevű metál csapat káprázatos formában öntötte dallamba és dalszövegbe, érdemes azoknak is meghallgatni, akik nem szeretik ezt a zenei stílust.

Elmeboy 2013.07.14. 18:39:24

@garael: Na most az van, hogy Stoker maga is célozgatott a történelmi háttérre, igaz, kicsit megkavarta a szart (valószínű fogalma nem volt, kiről mintázta pontosan a grófot): ha jól tudom, létezett egy Vlad Dracul, aki valami elképesztő módon csakugyan az ún. Sárkány-lovagrend tagja volt (franc hitte volna, hogy a havasalföldi vajdák már a 13. században is D&D-ztek), ellenben a karóba húzó tökre nem ő volt, hanem a fia (III. Vlad). Az megint más kérdés, hogy Stoker (feltehetőleg "Jó, és ki a franc fog utánanézni?" felkiáltással) a regényben többször is székely származásúként említi barátunkat (Oldman még a filmben is úgy mutatkozik be Minának, hogy "I'm Prince Vlad from Szekey").

Történelmi kisszínesünket olvashatták.

Maya-- 2013.07.18. 19:49:52

annyit a kisszíneshez színeznék, hogy Vlad Tepes mint "Dracula" írt alá. jelentése: Dracul fia. de amúgy persze, hogy Stoker után nem megyünk :)

Nightshift 2013.07.23. 20:01:21

Stoker életében nem járt ott, amiről írt. Azt sem tudta, merre keresse a térképen. Ellenben vannak fontos korszakot leíró alapvetések a könyvben, amik önmagában elégnek tűnhetnek ahhoz, h klasszikká váljon. Ilyen pl. a könyv jól felismerhető naturalizmusa. Mondhatnánk Shelly majd 100 évvel korábban íródott művéhez képest, ami elítéli a tudományt, s azt az embert írja le, aki bezony a tűzzel játszik, addig a mi Van Helsingünk nem átall vércsoporttól függetlenül vérátömlesztést alkalmazni. Egyébként tudjuk, h Stoker lopta a sztorit, aminek elődje ott és akkor, azon az estén fogant, mint a nem kevésbé zsáner remek Frankenstein.
Egyébiránt 10 évesen apámmal moziban nézve is maradandó élmény volt, s ez az élmény azóta sem kopott fikarcnyit sem. A cikk meg überzsivány.
süti beállítások módosítása