A legsötétebb óra

A Timur Berkmambetov nevével fémjelzett inváziós sci-fi horror írója John Spaihts, akinek ez volt az első forgatókönyve – ez csak azért érdekes, mert a második meg a Prometheus (Damon Lindeloffal közösen). Szóval, mire számíthatunk ez alapján az év egyik legjobban várt filmjével kapcsolatban? Lapos karakterekre, egyenetlen, széteső cselekményre, az érzelmi-dramaturgiai kohézió teljes hiányára, néhány jó ötletre, viszonylag korrekt atmoszférára – nem túl bíztató. A legsötétebb órának mindemellett menthetetlen olcsóságszaga van, és a különös, földönkívüli ellenséggel vívott gerillaharc ugyan folyamatosan szolgál kellemes momentumokkal (mint a ruszki bárpultos, akinek első dolga a fenyegetés megjelenésekor nem a menekülés, vagy a fedezékbe bújás, hanem a molotov koktél hozzávágása: welcome to Russia, bitch), de soha nem képes összeállni egy nagy, élvezhető egésszé. A labdát a folytatásnak azért persze feldobják – de minek?

Mission Impossible: Fantom protokoll

Egyvalami elvitathatatlan a Mission Impossible franchise-tól. Összes hollywoodi társával ellentétben minden egyes része egészen más stílusú, mint a többi, és ez már önmagában dicséretes. Más kérdés, hogy ettől még a filmek olyanok, amilyenek, és De Palma első felvonásának nívóját sem John Woo, sem J.J. Abrahms, sem pedig az animációs filmek királya, Brad Bird nem tudta még megközelíteni sem. Bird javára legyen írva: nem rajta múlt. Rendezése lendületes és ötletes, kihozta a reménytelenül érdektelen forgatókönyvből, amit lehetett. Hogy a sztori együgyű, az egy dolog, a baj az, hogy a tétet az ügyesen megkomponált akciós-kémes jelenetek (rosszfiúk átverése párhuzamosan bonyolított általálkával, üldözés homokviharban) ellenére sem érezni soha, egyetlen pillanatig sem. Thriller feszültség nélkül. Szerencsére Cruise magához képest érett, ripacskodástól mentes alakítást hoz, Renner és Pegg is jól elvannak a mellékszerepekben, a korábbi etapoknál sokkal könnyedebb hangvétel pedig mindezzel együtt egész szépen elviszi a hátán a bukdácsoló produkciót.


Sherlock Holmes: Árnyjáték

Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes adaptációja, ha nem is rossz, de teljességgel érdektelen volt, viszont sikeres is, úgyhogy menetrendszerűen érkezett idén év elején az Árnyjáték, amiben a címszereplő már nemezisével, Moriarty professzorral mérkőzhetett meg. Az egyetlen, ami az első részben igazán jól működött (Holmes-Watson dinamika), itt csak mérsékelten frappáns, sőt, néha egészen kínos jelenetsorokká devalválódik, viszont cserébe a film akciói és poénjai sokkal hatásosabbak, mint az előd esetében. A lendület viszi a pofonegyszerű sztorit, mindig történik valami, üresjárat nincs, bár Ritchie fárasztó rendezői megoldásai többször is altatnák a nézőt, szegény Jared Harrisnek pedig nincs alkalma, hogy igazán kibontakozzon, mint Moriarty. Ja, és a címből nyugodtan elhagyhatjuk az első két szót. Ez már csak nevében Holmes, valójában egy viktoriánus James Bond, ami detektívmunkát nyomokban sem nagyon tartalmaz. Aki ezt képes lenyelni, annak az Árnyjáték egyszer működhet, mint szórakoztató kis hülyeség.


Texas gyilkos földjén

Műfaj: krimi. Rendező: Michael Mann lánya. Kinek ne lennének prekoncepciói? De sajnos mindegy, hogy állunk hozzá, pozitívan, negatívan vagy semlegesen, a Texas gyilkos földjén mindenhonnan nézve egy jókora kudarc, egy teljesítetlen ígéret. A sorozatgyilkost kergető texasi és New York-i kopó története sötét és borongós ugyan, de az atmoszférát megölik a lapos rendezői megoldások, az érdektelenségbe fulladó nyomozás és az érzelmi tölteléket szolgáltatni hívatott, döcögős mellékszálak. Jeffrey Dean Morgan és Sam Worthington hellyel-közzel hitelesek, annak ellenére is, hogy karaktereik reménytelenül egydimenziósak maradnak; színészileg a pálmát Jessica Chastain viszi, aki valahogy képes kihozni a szerepéből sokkal többet, mint ami benne van, de csodát ő sem tud tenni. A filmnek ráadásul nincs semmi tempója, ami markáns vonása lehetne, az pedig eltűnik a nagy rendezői igyekezetben, amihez nem társul említésre méltó tehetség. Pedig volt benne potenciál – jobban jártunk volna, ha a projekt marad Danny Boyle-nál az eredeti terveknek megfelelően.